Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám

Ignotus: Nyelv és írás
Neovojtina 5

A magyar múlt tarlójáról jelent meg a Genius kiadásában Takáts Sándornak egy új kötet tárcája, amiben ez a magyari mód vastag festékű miniatűrfestő szokott régi figurákat s eseteket mint egy szoborba képírni. Úgy értem ezt, hogy amilyen színes, olyan plasztikus, a plasztikáját nem csupán a szín teszi, nem csupán a fénynek és árnyéknak eléleződése, hanem (mint, mondom: a vastag festékű festőknél, Munkácsynál, Courbertnál, Van Goghnál) magának az érzékítő anyagnak, festőnél festéknek, zenésznél szerszámhangnak, írónál szótári szónak s ebből rakott mondatnak fizikai sűrűsége. Érdekes volna végigmenni Takáts Sándornak úgy ezen, mint minden előbbi kötetén, mik mind életszagú képet adnak a régi magyar mindennapról, elevenebbet a Freytag német világi múlt-festéseinél, s számunkra egyéről a lengyel Chledowskinak az olasz reneszánszról s rokokóról, az akkori magánemberekről s magánéletekről mozaikolt képeivel. Sehol élesebben meg nem lehetne állapítani a caesúrát és egyben hiátust, a gyepűt s egyben szakadékot, mely a mai magyar életet a régitől átmenettelen tátongva választja el, s okát ennek abban találni, hogy mai nap az életet még nem polgári népeknél is a polgáriság szabja meg, a magyar fajta pedig polgárt alig termett s a magyarországi polgárság s városiasság idegen eredetű s a régi magyar élettől elkülönült alakulású. Ez a téma azonban nem szalad el, lesz róla alkalom írni, sőt a magyar történetíró, ha tövéig kíván ásni, az új magyar történelem rendjén egyébről sem írhat. Viszont a jelenség megmutatkozik ott is, a magyar nyelv esetében is, melynek témája felvetődik, ha az ember nem akarja tovább halasztani, hogy egy nyelvművész magyar írónak, éppen Takáts Sándornak, e művészetéről megemlékezzék. S felvesse a kérdést: hányan tudnak Takátsról és művészetéről, magyar írók is? S hozzátegye, hogy hányan tudnak magyarul, magyar írók, magyar politikusok, sőt magyar fajvédők is?

Sokkal a háború előtt kedvem támadt s a Révaiék Klasszikus Regénytárától megbízatást vettem magyarra fordítani Gottfried Kellernek Der grüne Heinrich regényét. Nekilátva vettem észre, hogy az a kispolgári, az a városi népnyelv, amin ezt Keller németül írta, magyarul nincs meg, - nekünk csak paraszti népnyelvünk van s van úri irodalmi, mely annyiban gyökeres, ami parasztit szed föl. Izgatott s megpróbáltam, hogy e fordítás során s számára ilyen városi népnyelvet, vagyis népibb szórakású, de intellektuális észjárású beszédet szerezzek össze - mennyire sikerült vagy nem sikerült, az e percben mindegy, ide csak az tartozik, hogy e próbálkozást, egy épp azon tájt elég figyelemmel körülvett írónak legkomolyabb igyekvését semmiképp nem vették észre. Évek múlva találkoztam két olvasóval: Szép Ernővel, ki maga is költő és szerelmese a magyar nyelvnek és Láday Istvánnal, ki mindenhez ért és mindent észrevesz, hogy nekik e munkám feltűnt volt. Nem panaszképp mondom - hiszen azért idézhetem példának, mert éppen olyan íróval esett meg, kivel különben eléggé törődtek - de másutt vajon ilyesmi lehetséges volna-e? Lehetséges volna-e, hogy ugyanazon nemzetnek, melynek számára 1825-ban az ő ébresztő vezére ébresztésül helyes megérzéssel nyelvi Akadémiát alapított volt, e vezérei (de tudósai, sőt nyelvtudósai is) e nyelvben nagyrészt ügyefogyottak legyenek? Még olyanok is, mint Eötvös József, kinek költői érzéke van a periódus építése iránt, még olyanok is, mint Kossuth Lajos, kinek mondatában az élőbeszédnek vére lüktet s zamatosan tudott angolul, elegánsan olaszul, tehát éppen azon a két nyelven, mely legritkábban idegen számára megtanulhatatlan? Deák Ferenc áll meg még legjobban, bár az ő zamata inkább cicerói, mint magyar, de legalább nem magyartalan. S ne higgyük, hogy nála az egynyelvűség tette, mivel a latinon s a magyaron kívül más nyelven alig tudott. A régi magyaroknak - Zrínyi Miklós a magyaron kívül minden bizonnyal tudott latinul, horvátul, németül és olaszul - hadvezéreknek, nádorispánoknak, bárkinek, kikről magyar írásuk, levelük, naplójegyzetük ránk maradt, többnyire szinte testi gyönyörűség ez írásaikat olvasni. A barbárság, a pongyolaság, vagy legalább is zamattalanság a tizenkilencedik századdal szakadt ránk, s ebben aztán alig akad kivétel, az Andrássyakon, a Tiszákon, Szilágyi Dezsőn s Apponyi Alberton át akárkicsodáig a legmaibbak közül. Hiába a fordulatosság, mint idősb Andrássynál, a logikus megállóság, mint ifjabb Andrássynál, a klasszicizáló építés, mint Horváth Boldizsárnál, a bossuets orgonaszó, mint Apponyinál. Nyelvüknek anyaga nem bírja - ha művészi kezelés, annál kevésbé. Valahogy azt ne vessék, hogy a mágnások kivált nem tehetnek róla: őket idegen nyelvekben nevelik s nincs módjukban eleven nyelvi forrásokból inni. Hiszen ez az, amit szóvá kell tenni, de teszem Tisza Kálmánt s Szilágyi Dezsőt nem nevelték volt idegen nyelveken, Tisza Kálmán jó férfikoráig otthon gazdálkodott, mindig a nép között forgott s később is még ő ajándékozott Mikszáth Kálmánnak, kit igen szeretett, olyan megfigyeléseket, hogy a paraszt, mikor elnézi az uraság fogatát, csettint a nyelvével, hogy: "de két ló!" Ám teremtő isten: micsoda szabadelvű párti nyelven beszélt vagy írt, mihelyt az országgyűlésen száját nyitotta vagy javaslatra tollat fogott! S nem volt különb Szilágyi Dezső, nem volt más, csak ilyen pongyola nem volt, Tisza István sem, az újságírásba még valahogy s valamennyire átivódott: nem ugyan a kezekben s a tollakban magukkal hozott magyar nyelv, de legalább az Arany János versének, a Szarvas Gáborék poloskairtásának a prózára való hatása, az újságíró tanulékony s tanul az írótól s végképp el nem veszett olyan remekíró újságírónak hatása sem, mint Bartha Miklósé. De a politikusok mintha botfülűek volnának s ugyanígy a mindenfajta főtisztek, tősgyökeres származás itt nem teszi s csodaszámba ment - mindenképp kár, hogy olyan korán meghalt - az a Vadnay Andor, kinek beszédei s néppolitikai tanulmányai vetekedtek annak szavával s írásával, akit mint legragyogóbb kivételt klasszikus gyanánt kell kiemelni: Eötvös Károlyéval.

Való: az olaszokkal is megesett, hogy éppen legnagyobb státusemberük, eszességüknek s egyben szónoki mestervoltuknak személyesítője: Camillo Benso-Cavour gróf, gyengén tudott olaszul, s ő igazán mert franciául nevelkedett, piemonti származás lévén. De teszem Bismark, pedig már gyerekfővel jó francia s angol volt, szóval is, tollal is majdhogy Lutherig nem ér föl mint német nyelvi forrás. Ugyanúgy előtte a nagy Stein báró, s utána becsülni való sor, egészen a nagy háborúbeli első hadijelentésekig, miket ugyancsak egy Stein nevű generális írt. A németek példája igen talál nálunk, mert a máig tartó német nyelv és irodalom ugyancsak úgy kezdődik, csupán a tizennyolcadik század dereka tájt, mint a mienk; a régi, nagy költészetnek, a régi zamatos nyelvnek náluk is, mint nálunk, folyamatossága szakadt; a nyelvnek fogyatéka éppúgy az alja népnél húzódott meg, az úri, a tudós és a tiszti rendek éppúgy latintól és franciától megrontott nyelven beszéltek, mint nálunk latinról és némettől rongálton, s a nagy német költőknek s íróknak: Burgernek, Wielandnak, Lessingnek, Herdernek, Goethének, Schillernek ugyanúgy nyelvújítással kellett vesződniük, ugyanúgy elejétől kellett keresniük francia és latin megállapítású ezer meg ezer fogalom számára a nyelvükbeli kifejezést, mint a mi elsőinknek. A tudákos balhittől, hogy nyelvük nem való tudósi tolmácsolatra, az a nagy Leibnitz váltotta meg a németeket, ki maga szívesebben, jobban is írt latinul s franciául, mint németül, - viszont a berlini Akadémiát, mint a mienket Széchenyi, ő is főképp a nemzeti nyelv gondozására alapította. Tudvalevő, hogy József császár azért rendelte Magyarországon is a latin nyelv helyébe a németet, mert magyarok értesítették úgy, hogy a magyar szó nem tudja a latinnal a pályát megfutni. De ez legalább idegen vér volt s jó lélekkel hitt magyar tanúknak. Ám a németeknek saját Nagy Frigyesük volt az, ki az egy Gessneren kívül nem vett be német költőt, maga pallérozatlanabbul beszélt németül ajtónállójánál s francia nyelven írt elmélkedést a német nyelvnek barbári mivoltáról. XVIII. Lajos nem így gondolkozott, azt tartotta, hogy a francia király ott kezdődik, ahol ért a francia grammatikához, de nyelvújításon a különben tudott és gondozott francia nyelv - igaz, hogy valamivel előbb - éppúgy átesett volt, mint a német s a magyar, s meg kell mondani, hogy a nyelvújítás jó szándékaival s szerencsés találásaival szemben sem a németeknél, de a franciáknál sem voltak olyan betűrágóan házsártosak, mint nálunk volt, utólag, a Szarvas Gábor-i ortológia, mely a betegségig vitte a szimatolgatást, vajon a nyelvújításos szók szakasztott a régieknek analógiájára képeztettek-e? Ha a németek is ilyen aggatózók volnának, akkor a Lessing s a Goethe, de még a Luther nyelvkincsének is jó felét ki kellene semmizniük, nem szólva a tizenhetedik századdal kezdődő új-francia nyelvről, melyben voltaképp barbár is, fölösleges is a latinos szó és szóforma, aminő az imprimé vagy az impotent, mikor megvan francia szóul és formában az empreinte s az impuissant. Ilyesmik körül valóban estek barbárságok s túlzások, s ha én, ha német volnék, örömest hagynám meg a Leidenschaft s a wahrscheinlich szót, de magyarul nem szeretem a szenvedélyt s a valószínüleg-et, azt nem azért nem, mert a szenvedély s a valószínűleg hamis képzés, hanem mivel megvolt magyarban az indulat s a nyilván vagy az alkalmasint, minek hát helyébe színtelen fordítás? Mindez azonban nem fontos, Takáts Sándor, kinek szép magyarsága mind előttem lebeg, mialatt ezeket írom s rávisz, hogy ezeket írjam, nyugodtan írja, hogy: ellenkezőleg, holott írhatná gyökeresen s "hibátlan," hogy: inkább, s leírja a szeszély szót is, noha ujjból szopott szó, nem is rendes képzésű. Ám egyfelől maga a magyar nyelv sokkal vakmerőbb az ő eredendő képzéseiben, mint nevében az ortológusok megengedik - ha a szeszély szó nincs is meg a régi magyarban, a veszély megvan egy kuruc nótában is (mégpedig igaziban, nem Thaly Kálmántól valóban) - s ki Szarvas Gábor merné vagy engedné ma a szeret ige tövéből a szerelmes szó képzését? Másfelől pedig: amily kár meglévő zamatos szavakat fordításokkal s kivált hamisan képzettekkel kiszorítani, annyira túl vagyunk azon, hogy magában az egyes magyar szavak helyes képzése tenné a nyelvnek magyarosságát, - annyira nyilvánvaló, hogy a szavaknak rendje, fűzése, gondolkozás arántos menete teszi. S e rendet, a mondatnak következéses építését nem csakis a grammatikus következetesség s érthetőség igazítja, hanem, ami minden beszédes beszédnek s kifejező írásnak titka: az, hogy a szavak eredendő értelme benne legyen a mondójuk vagy leírójuk érzésében, s mikor - hogy példán mutassam - a fásult vagy az elcsigázott szót leírja. aközben szemmel lássa, szinte ujjal tapintsa, hogy ez fásodottat, fává lettet jelent, s az elcsigázott ember olyan, mint akit kínvallatáskor megcsigáztak, csigákkal feszítettek kötélre - a legrettenetesebb kínzás.

Minden ezen fordul, azon, hogy a szónak értelme mindig eleven legyen mondójában s így a nyelv minden mondattal újjászülessék s a mondanivaló mint valamely megérzéklett esemény menjen az olvasó előtt végbe, sőt történjék az olvasóval. Így az ember csak anyanyelvének szavait érzi át, azt a nyelvet, melyet ugyanakkor tanult meg, mikor gondolkozni tanult s amelynek szavaival tanult gondolkozni. S a magyar nyelv balvégzete ott kezdődik, a XVII-ik század derekán túl, mikor lenn maradt s lemaradt a szegényi, a paraszti népben, de a középső és felső nemzetrétegek, vagyis éppen amelyek gondolkoznak: ezek vagy idegen nyelvet cseréltek, mint a fő- s a tudós rendek, vagy idegen fajták s nyelvűek voltak, mint a polgárság. Így aztán a gondolkozó magyar ember esze nem saját nyelvének menete szerint járt s mikor a visszamagyarosodott vagy elmagyarosodott magyar megint rákapott a magyarnyelvre: az ő személyes esze járása más volt, mint a nyelvéé, s hiába volt magyar s hiába született bele, ha vidéken született, a legzamatosabb nyelvbe: ahogy a szélesedett gondolkodás számára szűknek maradt vagy szűkké csökkent magyar nyelvet hozzátágította az új gondolkozáshoz: úgy cselekedte ezt, mint valamely német vagy francia vagy makaróni-latin ember cselekedné a magyar nyelvvel - cselekedte akkor is, ha maga már nem tudott sem németül, sem franciául, sem deákul, sőt egy mukkot sem tudott másképp, mint magyarul. Nehéz elhinni, de úgy van, hogy vannak emberek, kik semmi nyelven nem tudnak, s minálunk sok az ilyen ember, s a törzsökös magyarok között nem kevesebb, mint a nem törzsökösek között. Hogy erről is a zsidó tehetne: ezt az ízetlenséget ne mondják. A zsidó ebben sehogy másképp s más mértékben nem ludas, nem is részes, mint a sváb vagy a görög vagy a cipser; a Reviczky Gyula nyelve vagy lelke semmivel sem magyarabb, mint a Kiss Józsefé, Ágai Adolf ez a bűbájos magyar nyelvművész, kit életében nem vettek észre s halála után elfeledtek, nem kevésbé magyar és művész, mint volt utána és vele Tóth Béla. Az a beszéd, hogy a zsidó az, aki nem tud magyarul s a zsidó miatt nem tud a magyar sem magyarul, ugyanolyan fejetlen szóbeszéd, mint hogy a zsidó a forradalmár s zsidó bujtotta a magyart is forradalomra. Vajon Kossuth Lajost és Petőfi Sándort is a zsidók bujtották forradalomra? Vajon a negyvenes évekbeli centralistákat s doktrinaireket, a Szalay Lászlókat, a Csengery Antalokat s a Pulszky Ferenceket, az akkori "Huszadik Század"-osokat és "Társadalomtudományi Társaság-osokat s "Galileisták"-at a zsidók fordították az ősi vármegye, a nemzeti hagyományok, a rendi alkotmány ellen?...Nehéz magyarul írni, nagy dolog magyarul tudni s ha a magyar vers számára a magyar nyelv a legmagasabb magasságba feljutott, a magyar próza nehezen ment utána. Ebben bizonyos tekintetben az Ágai Adolfok, Tóth Bélák s Eötvös Károlyok, de még Jókaik és Mikszáthok is alul maradtak, mert amilyen zamatosak: egy kicsit túlságosan zamatosak, mondatuknak van zengése, van illata, de nincs matematikája s nincs geometriája: félek, hogy nem túlzás azt állítani, hogy ahol ez is, az is meglegyen: Gyulai Pálén és talán, Salamon Ferencén kívül, sem előttük, sem utánuk nem volt és nincsen magyar próza abban az értelemben, ahogy teszem a franciák tartanak a mondatra. Prózát úgy írni magyarul, mint ahogy a franciák írnak franciául, nem hiszem, hogy a velem s kevéssel utánam indultak közül sokkal többen tudnának, mint Heltai Jenő és Molnár Ferenc. Nekik viszont az a lélegzetük nincs meg, ami, mondjuk, Móricz Zsigmondból úgy csap ki, mint mikor az ember nyáron szénakazalon hál, s az a fúvásuk sem, ami az Ady különben magakellető prózájában egyszerre emlékeztet a kovácsműhely izzó kalapálására s a komondorra, ahogy szeme zölden tüzel bele az éjszakába.

Pedig a magyar nyelv megérdemelné, mert fölöttébb arra való, hogy minden írója mindenhogy mestere is legyen. Éppen hátratett, a nagyvilágban sarokba szorított, a világforgalomban rokontalan voltánál fogva megőrizkedett a kopástól, amely például a román nyelvek szavait azzal tette életlenné, hogy mindenfelé értenek, de mindenütt egy kicsit egyebet értenek rajtuk. A magyar szónak egy az értelme, s e sűrített elevenségével mágnesesen vonja maga köré, szintén eleven s minden egyszer új és újfajta öltözetül a mondatot. Valahogy olyan ez a különbség a mindenkorra megállapított francia mondat s a minden tollfogással frissen készülő magyar mondat között, mint ahogy a szekrényből készen és kézzel szedett betű s belőle rakott sor mindig holtabb, mint a szedőgépben frissen öntött betű, szó, sor és oszlop. A magyar szó még frissen megmaradt - inkább, mint a nyugati nyelvekbeli s ami elejével minden nyelvnek minden szava volt: igének, azon mágikusnak, mint amikor az ébredő emberállat először álmélkodott el rajta, hogy felebarátom dünnyög egypár hangot s erre az én lelki szemem előtt látomás kóvályodik. A magyar szó igézetes volta minden magyar írót sámán-ná avathat, ki tud ördögöt űzni, lelkeket marasztani, s a Teremtő teremtette világban magának is uraságot, országot kiolvasni.