Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám

Krúdy Gyula: A fogadósné, vagy az elvarázsolt vendégek

Aranka fogadósnak volt a felesége, így sok mindenféle emberrel került ismeretségbe.

Negyvenedik éve felé közeledett, megszokta szemügyre venni a férfiakat olyanformán, mint a gúnárokat vagy a kakasokat, - csak éppen meg nem emelte őket.

Volt egy ismerőse, bizonyos Pászmáti úr, aki disznókereskedőnek mondta magát a Központi-pályaudvartól nem távol eső fogadóban. Pászmáti úr, aki mindig nagyon korán reggel érkezett meg valamely olyan vonattal, amely a menetrendben úgy van elhelyezve, hogy a messzi földről jött vidékiek egyetlen felesleges órát se lődöröghessenek Pesten, hanem nyomban a dolguk után lássanak. Sohasem látott sártaposó csizmák, nagy görbe kutyaütő botok, bundák, amelyek száz esztendő óta utaznak, kofferek, amelyek valami vidéki állomáson hallgatták a hosszú éjszakákon a telegráf-hivatal csilingelését és ebben megöregedtek: érkeztek ezekkel a vonatokkal a pasasérokon kívül. - Persze jöttek a bugyellárisokban mindenféle olyan bankók is, amelyek olyan gyűröttek, zsírosak, avasok voltak, mintha az ország minden lakójának a kezén megfordultak volna.

- Van-e valami készen a konyhában? - kérdezte ez a bizonyos Pászmáti, amikor a fogadóba a téli ködből benyitott az utcára nyíló üvegajtón át.

Az üvegtáblákat harmat lepte el, a padlón már havas csizmák nyomai látszottak, a színes terítékes asztaloknál emberek, kabátok, batyuk, mert hiszen ez csak söntés volt.

Ám a felírónő helyén ilyenkor hajnalban maga Aranka ült, kibodorított hajjal, kipirosított arccal, csupa selyemben, mint egy balkáni hercegnő, mert az urával az volt a megállapodása, hogy a söntés jövedelme a reggeli órákban őt illeti meg. Aranka tehát nem restellt beülni a kasszába, ahol máskor a hervatag felírónő életuntan végzi a feljegyzéseket. Arankának kellett a pénz, - amint majd kiderül: átkozottan kellett. Nagy örömet színlelve nézett hát az útibundáiból, kendőiből kifelé kászálódó disznókereskedőre.

- Mi van kérem a konyhán, szépasszony? - kérdezte ismét Pászmáti úr a régi bizalmas ismerős billegő varjúlépteivel közeledve. (Bizonyos férfiak, akik egyébként bajuszpedrésen és a borotválkozáson kívül megvetik a női nem előtt való hivalkodást: néha járásukkal cicomáskodnak. A sertéskereskedő varjúlépéseivel a teli bugyelláris nyugalmát akarta kifejezésre juttatni.)

Az asszony a kasszából csalékony mosollyal nézett a kereskedő gyomrába:

- Az van, amit Pászmáti úr szeret: fiatal sertéstokány, de nem apró darabokra vagdosva, hanem gyermektenyérnyi nagyságban, mert valójában így ízletes ez az étel.

- Tokány? Krumplival, galuskával? - mérlegelte magában a dolgokat Pászmáti. - Bő lével? Fene rossz időnk volt. Nyíregyházánál hóviharba keveredtünk, csaknem megállt a vonat a nyílt pályán, a kulacsok kiürültek, Püspökladányban csupa állott étel, aminek se íze, se bűze. Volt valami vízzel feleresztett gulyáshús. De én csak a ködöt nyeltem inkább, mert tudtam, hogy reggel itt friss ételre találok, - hízelkedett a kereskedő a fogadósnénak.

- A friss ételben nem is csalatkozik, Pászmáti uram. Nálam hajnalban kelnek a cselédek, de magam is ott vagyok, amikor a reggelit felteszik, - szólt az asszony és egyetlen intést tett a konyha felé, amelyet nyomban megértettek. Kék kötényes legény otthagyta a csapját és terjedelmes tálon paprikás tokányt hozott ki a konyhából, amelyet tányér nélkül helyezett a kassza melletti asztalra.

- A kenyérnek a végét, a "sercnit," - intézkedett Aranka a kasszából.

Pászmáti szemügyre vette a zsíros, csontos, sokat ígérő húsdarabokat, megforgatta őket levükben, hogy a csontosabb darabok világosan megmutogassák magukat. Ha nem is malacból, de fiatal disznóból készült a tokány: ebben igaza volt a fogadósnénak. Pászmáti aztán elővette hosszú zsebkését, amelynek szurkálójával kikereste a csontosabb falatokat.

- Hej, ha volna még zöldpaprika a világon! - sóhajtott fel egyszerre a disznókereskedő.

Aranka megint mosolygott, mintha a gondolatát találta volna el vendégének:

- Zöldpaprikánk már nincs, mert hiszen semmiféle boszorkánysággal nem lehet megőrizni azt, de van édes pirospaprikánk, amilyent a Zuglóban termelnek a rác kertészek. Anna!

A szolgáló hozott az édes pirospaprikából és a vendég elé tette. Pászmáti kezében kétszer-háromszor megforgatta a gyümölcsöt.

- Harap ez, - mondta, - de én visszaharapom.

Aztán zsebkésével szeletelni kezdte a tokányba a paprikát.

- Hő! - kiáltott fel az első falatnál. - Gyorsabban is jöhetett volna az a masiniszta, miután ilyen ételek vártak rám.

Az asszony bizalmasan mosolygott:

- Mi, én meg az uram csak megteszünk mindent a Pászmáti úr kedvéért. Mi falusiaktól vesszük a sertést, amikor a falusiak itt szekereikkel megállnak. Minden élelmet falusiaktól veszünk, - még a borsót is, nem pedig pesti boltosoktól vagy kofáktól, akiknek kezén minden meghamisodik. A falusiak már ismernek bennünket, tudják, hogy ha egy szép lúdjuk, vagy egy begyes malacuk van: itt vevőre találnak. Éppen tegnap vettem egy szekér káposztát egy szentendrei embertől, amelyet ma délután fogunk hordókba rakni.

Pászmáti úr felfigyelt:

- Hát káposztataposás lesz a háznál? Hm, az mindig mulatságos dolog.

Aztán tovább folytatta a sertéstokány fogyasztását, mert az is elég érdekes dolog volt.

A vékony csontokon lévő zsiradékos húsdarabocskák, valamint az átfőtt bőrök, izmok, inak, amelyek a jó tokányból éppen úgy nem hiányozhatnak, mint a dagadó-részek: a penecilus és a kenyérdarab segítségével eltaláltak Pászmáti úr szájába és ott nagy örömet okoztak a zápfogaknak, amelyek egész éjszaka ködöt vagy meggyfa-szivarszipkát harapdáltak.

Az ember nyelvének különös íze lesz, amikor egész éjszaka utazik és kőszénfüstöt nyel. De még a nyeldeklője is elszokik a jóízű nyelésektől. Az a pár pohár pálinka, amit az utasember itt-ott magához vesz, - természetesen annak a tudatában, hogy hol és merre kell a megfelelő pálinkákat inni, - csak nagyon rövid időre tudja megszerelmesíteni a gyomrot, mint akár a hirtelen ismeretség valamely jövő-menő nővel. Pászmáti tehát alaposan végzett a tokánykoncokkal. Ha itt-ott egy kis keménységre, bőrdarabra akadt: azzal is megpróbálkozott, de aztán fejcsóválva feladta a küzdelmet, mert már ötvenesztendősek elmúltak a fogai, igaz, hogy csak egyszer húzatott fogat életében, azt is egy falusi körorvossal, hogy fogfájása miatt a vásárnál be ne csaphassák.

Már javában törölgette a tálat a kenyérdarabkákkal, amelyeket úgy kell a kés hegyén elhelyezni, hogy munka közben meg is lehessen őket fordítani, - amikor megint csak visszatért az előbbi témára:

- Tehát káposztataposás lesz a háznál? Ugyan ki végzi el ezt a nem mindennapi műveletet, amelyet érteni kell? Már csak annyiban is, hogy az egymás fölé kerülő káposztarétegek mind egyformák legyenek és kellően el legyenek látva borsszemekkel. Sokan nem tudják, hogyan, miért nem sikerült télire eltett káposztájuk, miért kapnak tőle derékfájást meg gyomorfájást? Mert nem elég nehéz férfi volt az, aki a káposztát taposta.

Pászmáti önkéntelenül kifeszítette széles vállait, amíg beszélt és huncutkodva nézett a fogadósnéra. Az lesütött szemmel felelt:

- A káposztataposás voltaképpen mindenütt az egész világon a gazda gondja lenne. A káposzta férfiétel, mi asszonyok megvagyunk káposzta nélkül is. De az én uram, szegény úgy el van foglalva, hogy nem tudnám előre megmondani, hogy vajon ráér délután a káposztataposásra.

A sertéskereskedő pazarul felelt:

- Még azt is meg kell nézni, akit arra használunk, hogy a torzsát a káposztából kivágja. Nem lehet valamely fiatal nőszemélyt alkalmazni, akinek mindig máshol jár az esze. A torzsakivágáshoz, akárcsak a juhnyíráshoz, valamint disznóbél-mosáshoz öregasszony kell, mert az örömét leli az ilyen babramunkában.

Most a fogadósné előrehajolt és nem minden kacérság nélkül kérdezte a kasszából:

- Pászmáti úr talán ráérne a káposztámat megtaposni?

- Miért ne, - felelt a kereskedő. - Az én üzletbarátaim ma még vásáron vannak szerte az országban, holnapnál előbb egyikkel sem találkozhatnék a kávéházban, kocsmában. Ma délelőttre amúgy is a fürdőzést vettem tervbe. Délutánra aztán beszállok a káposztáskádba.

Fogadósné és vendég olyan titokzatosan váltak el egymástól, mintha valami összeesküvésben állapodtak volna meg. Ki tudja, micsoda kedves ismeretség lehet még vége annak a délutáni káposztataposásnak?

Pászmáti a budai fürdőnek vette útját, ahol lábát alaposan meg akarta tisztogatni.

*

Aranka azonban helyén maradt mindaddig, amíg az udvari étteremből a tányérok csörömpölésén át füléig jutott az az édes hang, amely úgy szokott létrejönni, hogy a vendég a késheggyel kocogtatni kezd az üvegedényen, leginkább az elébe helyezett poháron.

- Itt vannak már az én kuncsaftjaim, - szólt magában Aranka, az órára pillantott, amely féltizenkettőt mutatott, holott teljesen megegyezett a pályaudvari óra idejével.

Aranka szerette a koránjövő vendégeket, mert ezek válogatás nélküli étvágyat hoznak magukkal.

Ezeknek az embereknek rendszerint annyi dolguk van a fővárosban, hogy pohárka gugyi, - törköly vagy szilvórium, - teljesen pótolja náluk a reggelit, füstölögve futamodnak tova, mintha az egész életükre való munkát ezen az egy délelőttön akarnák nyélbe ütni. Természetesen, hogy már jóval a déli harangszó elhangzása előtt megjelennek képzeletükben a párolgó levesestálak, valamint a sötétpirosra sült húsok a barna pecsenyezsírokkal, amelyek megfutamítják fáradozó lépteiket.

A korai ebédelők közül Bombai úr volt nevezetesebb ismerőse Arankának. Macskabajuszú, hörcsögképű ember volt, olyan nagy kapafogakkal, amelyek talán egy marhát is meg tudnának enni. Őszes oldalszakálla volt Bombai úrnak, amelyet unalmában rendszerint kis kefével rendezett, előre-hátra simogatott, amíg hirtelen eszébe nem jutott, hogy voltaképpen miért is lopja itt az időt a vendéglőben és késével viharosan megkocogtatta a poharat.

Aranka jött elő a pohárkocogtatásra, ami láthatólag még jobban felingerelte a vidéki ügyvédet. Ő egy "eleven pincért", aki neki a konyhából kihozta levesét: szívesebben látott volna a világ minden szépasszonyánál. - De hát az udvariasságot abban a vidéki városkában is ismerik, ahonnan Bombai úr Pestre jött.

- Sok a dolog, - kezdte nyájasan Aranka, - tarka gyapjúkendőjét félig leeresztve egyik válláról. - Ügyvéd úr nélkül már el se képzeljük a szerdai ebédeket.

Az ügyvéd, aki bizonyára nagyon önérzetes ember volt a maga pátriájában, alattomosan felelt:

- Hát van dolga még az ilyen magamfajta falusi fiskálisnak is, akármit mondanak a pesti kollégák. Otthon a sok zaklatás, itt a pesti hivatalokban való futkározás: királyi Tábla, királyi Kúria, minisztérium. Nem, asszonyom, a mi szerény vidéki életünk se olyan irigylendő, mint azt némelyek messziről gondolják. De hát otthon legalább pontosan szoktunk ebédelni. Amikor a levest elharangozták, itt Pesten még erről a kis élvezetről is le kell mondani. - Mondja. Fritz, mi van a levesemmel? - kiáltotta az ügyvéd, mert hirtelen egy pincért látott feltűnni az étterem sarkában, de a pincér rémülten elmenekült.

Aranka leeresztette kezét és a derekán lógó kulcs-csomócskát zörgette, mintha ezzel akarná mulattatni a vendéget.

- Éppen ügyvéd úr tudhatná, hogy a dolgokat, ügyeket nem lehet hajszolni, meg kell várni, míg azok megérnek. Az öreg kúriai bíró, az élemedett táblai bíró bizony nem vágja magát ketté, akármint hajszolná is őt ügyvéd úr.

- Dehogy is nem, - felelt most vidékies szárazsággal az ügyvéd. - Nekem mindenütt vannak összeköttetéseim, ismeretségeim, mert az apám valaha az Országos Kaszinó tagja volt. Sok pénzt elferblizett az öreg, de legalább szert tett hasznos barátságokra. Meg aztán, drága asszonyom, mégis csak más egy jogászi munkálat keresztülvitele, mint egy natúrsnicli elkészítése!

- Nem sokban különbözik a kettő egymástól, - mondta Aranka és a kezét a vendég székének hátára helyezte. - Mit szólna ahhoz, tisztelt doktor úr, ha nálunk nem részesülne éppen olyan pontos kiszolgálásban, mint a maga irodájában részesülnek a felek? Percnyi pontossággal kell menni itt is mindennek. Amíg nincs kimondva az ítélet, míg nincs készen az ebéd: várni kell mindenkinek. Fövetlen ebédet nem adunk ki a konyhából.

- Így jár az éhes ember, ha vesztére a maguk fogadójába téved - felelt most bizonyos megadással a lármás ügyvéd. Feltört egy császárzsemlét, hogy azt sóban és paprikában meghengergesse. - Pedig tudom, hogy ártok vele az étvágyamnak.

- Talán egy pohárka kisüstön főttet, vagy egy pohár sört, - indítványozta Aranka.

- Akkor meg egyenesen elmehetnék az ispotályba. Krudális gyomrom van nekem. Éjszaka akár egy hordó bort megihatom, de nappal az ételen kívül nem fogad be mást a gyomrom.

- Hogyan történhet ez? - csodálkozott Aranka és őszinte kerek szemekkel nézett Bombai úrra, aki vállát rázogatva dőlt hátra, mintha nem hinne valamiképpen maga sem a történetben.

- Ez úgy történt, hogy egyszer gyomorbeteg voltam. Mondhatom, hogy rossz betegség, az embernek elmegy vele kedve, messzebbre, mintha a gólya vitte volna el. Meg kell ilyenkor utálni a munkát, amelynek úgysincs valami sok célja, amikor a gyomorból mindenféle étel vissza akar jönni, amelyet az ember oda lenyomott. Meg kell ilyenkor undorodni az emberektől, mert mindenki jóízűen fogyasztja a maga porcióját, csak éppen a gyomorbeteg néz kételkedve az ételre és kifogást szerez arra nézve, hogy milyen ürügy alatt tolja el magától az ételt. Nem öröm többé a pénz, akármilyen könnyen szerezzük is azt, mert úgy sem lehet kedvünkre valót rajta venni. No, mondom, Márton, nemsokára becsukjuk az irodát, a búcsúkra fogunk kutyagolni, mert a búcsújáró helyeken már a tökéletesen sánta, elnyomorékosodott emberek is meggyógyultak, miért ne gyógyulnál meg te, akinek csak a gyomrod fáj?

- Hm, csikarta? - kérdezte közbevetőleg a fogadósné.

A vendég bőkezűen felelt.

- Azt is. De leginkább mégis az örökös hányinger volt a baj, amely minden lenyelt étel falat után meglepett. Akár húslét ettem, ami mindig kedvencem volt, akár sódart, amely pedig a legnagyobb betegeknek is jót tesz. Én persze nem engedtem a gyomromat kedvére garázdálkodni, mert akkor nem járhattam volna emberek közé, vendéglőbe, ahová pedig kénytelen voltam nőtlen létemre.

- Nálunk jóféle pálinkával gyógyítják az ilyent! - mondta Aranka és hangjában volt valami sajnálkozás azon, hogy gyomorbeteg korában nem ismerhette meg a tiszteletre méltó úriembert.

- Ittam én is pálinkát, ebéd előtt, ebéd után, - felelt legyintve a vendég, - de az már akkor mindegy volt, mert a délelőtti sörök, a kis villásreggelik, és az ezek miatt elmulasztott ebédek úgy megviselték a gyomromat, hogy többé már nem segített rajtam semmi.

- Hát az orvos?

- Orvoshoz őszintén megvallva nem mertem fordulni, mert attól tartottam, hogy elsősorban szemrehányásokat fogok kapni az orvostól, hogy intelligens ügyvéd ember létemre ennyire elhanyagoltam a bajomat, mit várjunk akkor egy szegény parasztembertől. Meg aztán, kérem, nekem az a felfogásom, hogy minden ember önmagának a legjobb doktora. Ő érzi miképpen, hol és hogyan fáj: hiába magyarázná azt a doktorának. Hogyan értette volna meg például a doktor, hogy a legfinomabb krumplileves, friss tejföllel ott jött ki belőlem, ahol lenyeltem? Szégyelltem én magam, kérem, hogy olyan nyomorék lettem, vége lett részemre a víg barátságos életnek, hogy alig várom az estét, örökösen fájó gyomromat olyan helyzetbe tudjam hozni az ágyban, hogy az ne kínozzon, hagyjon elaludni. Feküdtem a jobb oldalamon, de akkor rendszerint görcsöt kaptam a ballábam alsó részébe. Feküdtem a baloldalamon, ekkor meg, az Isten tudná, miért, a jobb lábam kisujján lévő tyúkszem kezdett úgy fájni, mintha nagy időváltozást jelentene. Végre is a hanyattfekvésben kellett megállapodni, mint ahogy a koporsóban fekszik az ember. A hanyattfekvésnek pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy nem kap még levegőt sem az ember, néha olyan robbantó köhögésekre ébred, mintha fojtogatnák.

Aranka percenkint nagyobb csodálkozást színlelve hallgatta az egykori nagybeteg úriembert.

- Az ember igazán nem is tudja, hogy mennyi szenvedés van a világon.

- Ha békát, kígyót, vagy gyíkot nyeltem volna, akkor sem lehettem volna betegebb. Gyötört a szomjúság és emiatt bort ittam, de, hajh, vége felé a bor sem kezdett ízleni. Kampec neked, Márton.

- És aztán mégis csak megsegítette az Isten, - vélekedett Aranka.

- Megsegített, mert magam is így akartam, - felelt a vendég és hirtelen nyakába kötötte a szalvétáját, előbbre tolta a tányérját, kezébe vette a kanalát, mert abban a percben feltűnt Fritz, a pincér a hosszú laskára vágott leveses-csészével. (Rendes kocsma volt ez, a leveses-csészék még porcelánból voltak és ugyanazokkal a monogramokkal voltak ellátva, mint a tányérok és egyéb evőeszközök.) A vendég megkavargatta a levest, egyet hörpintett kanalából, hogy a szájából kimaradt hosszú tésztát úgy kellett utána szívnia.

- Hát hogyan segített a dolgon, ügyvéd úr? - kérdezte a fogadósné, mintha ez a téma szerfelett érdekelné őt.

Bombai, miután az első kanál forró levest sikerült elhelyeznie, most már bátrabban kanalazta a levest. És minden kanál elfogyasztása közben odavetett egy szót.

- Koplaltam. Koplaltam akkor is, amikor némi étvágyat éreztem volna. Koplaltam, mint egy kutya. Mint egy indus fakír. Mint Succi, az olasz kókler, aki abból él, hogy koplal. Belapult a gyomrom, összeszáradtak a beleim, mert még vizet se vettem magamhoz. Legyengültem, hogy az egyik szobából a másikba átmenni se volt jóformán erőm. Mindig csak ágyban kívántam lenni, mert ágyban lehet legjobban koplalni. Amíg egyszer hirtelen megint enni kezdtem. Éppen káposztataposás volt a szomszédomban, mert betegségem idején sem zárkóztam el az élvezetesebb látványosságoktól. Elnézegettem a káposztataposást és azokra a boldog emberekre gondoltam, akik majd ebből a káposztából esznek akár főve, akár töltve, akár nyersen, amikor a káposzta megsavanyodott. És amint nézegettem volna kiéhezett szemeimmel a káposztataposást, észreveszek egy lánykát, aki a káposztának a torzsáit görbe késével kivagdalja. Közben pajkoskodva felém nyújt egy kivágott torzsát: egye meg, tekintetes úr, ilyen jót úgysem evett. - Megettem a káposztatorzsát és azóta kutyabajom.

- Na lássa, ügyvéd úr, a szerencse vezette hozzánk, mert ma délután nálunk is káposztataposás lesz. Ehet annyi torzsát, amennyit akar.

Bombai, miután már a levest elfogyasztotta és éppen a natúrscniclinek nézte meg mind a két oldalát, hogy azt alaposan megcitromozhassa, sokkal derültebb kedéllyel tekintgetett, mint idáig.

- És aztán mit kapok, ha megjelenek a káposztataposásnál? - kérdezte kedélyeskedve.

- Majd meglátjuk, - felelt titkosan a fogadósné és útját a konyha felé vette, miután már a déli harangszó behallatszott kívülről és a vendégek gyülekezni kezdtek az étteremben.

*

No, de az éttermen és söntésen kívül, ahol Aranka délvidékiesen cifra ruháival mindig megállította darab időre a félig nyitott szájak felé vándorló legjelesebb falatokat is, valamint az emberfeletti szomjúságot érző gégékhez tartozó kezekben lévő söröspoharakat, amelyeket valójában akkor öntöttek le jóízű csuklás, köhintés, vagy nyögő szóváltás kíséretében, mikor Aranka kékkel szegett sárga szoknyája mögött becsapódott az ajtó, - mondom, az éttermen és söntésen kívül kávéház is volt a fogadóban, ahová többnyire olyan úriemberek jártak, akik valamely érthetetlen okból kávéházi kassza körül szerettek álldogálni még akkor is, ha a kasszírosné olyan öreg asszony volt, aki mindig csak fehér harisnyát kötött, mert azon venni észre leghamarabb a fekete bolhát. Ezek a trónustámogató úriemberek megfelelő krákogások kíséretében mindig csak szilvóriumot, vagy hasonló folyadékot ittak, használt papírszipkákból szívtak szivarokat, messzi erdőkben makkoló fekete sertésekről, vagy pedig még messzibb istállókban nyerítő lovakról beszélgettek olyan hangon, mintha az állatok itt volnának a szomszédban, hogy a vevő nyomban megtekinthesse őket. Ámde Aranka fehér és kék kockás, vállra vetett kendőjének láttára ezek a messzire járó gondolatú úriemberek is visszatértek a jelen időbe és nagy érdeklődéssel figyelték Arankát, amint a cukorporciókat, olyan gyorsasággal, mint a tojásokat összeszámolta a kávéházi kasszán. Miután még a felíró-ívre is szakértő pillantást vetett a fogadósné, örömteli hangon felkiáltott:

- Friedmann bácsi, látom, hogy jól vág a bajusz ebben a kóser, nyomorult világban is.

- Nincsen addig semmi baj, amíg a komámuram keze reszket. - hangzott a válasz egy kerek asztalkától, amely szorosan a kávéházi kassza mellé volt tolva, mint valami kályhához, ahol a fázós ember némi melegedésre számíthat.

Friedmann bácsi öreg ügynök volt, aki már csak nagyon ritkán volt arra rávehető, hogy elhagyja a várát, ama kassza melletti sarokasztalt, ahonnan többnyire gúnymosollyal nézegette a körülötte hullámzó, kedveskedő, vagy gorombáskodó életet. Talán csak a gyapjú iránt érdeklődött néha, amely gyapjút tavaszi időben szoktak lenyírni a birkákról, a hozzáértő béresasszonyok. Már csak a gyapjúban bízott mindazon portékák között, amellyel foglalkozni érdemes. Körülbelül a kisujjában volt, hogy Magyarország mely vidékein terem a legjobb gyapjú, ugyanezért cinikus volt a világ egyéb dolgai iránt. Ólmos bajszú öregember volt, aki nagyon haragudott azokra a fiatal ügynökökre, akik pipával az agarukon léptek be a kávéházba. Véleménye szerint régen kiment a divatból a pipa, ezt csak családi körben engedheti meg az ember magának. A kávéházban rendes ember szivart rendel a főpincérnél, hogy az is keressen valamit.

- No Friedmann bácsi, - kezdte Aranka, letelepedve a zordon úriember asztalához. - Talán csak nem rontotta el a gyomrát?

- Nem hinném, - felelt Friedmann, - egyrészt, mert nem szokásom, másrészt meg nagyon vigyázok azokra a dolgokra, amelyeket a számba veszek. Ma például gombát ettem tojással, de előbb behozattam a nyers gombát a konyhából, hogy megnézzem, nincs-e közöttük olyan, ami bajt csinálhatna.

- Hát Friedmann bácsi ismeri a gombát? - lelkendezett Aranka, mintha most hallaná először e régen hallott történetet.

- Ismerem a gombát, - felelt elkomolyodva meggyfából való szivarszipkája mögött az öreg ügynök. - Megismerem a sváb parasztasszonyok gombája közül a legjavát, amelyeket eső után szoktak a városba hozni a zugligeti részekből, amerre az út a Svábhegynek kanyarodik. Ezen a partin teremnek a legjobb gombák, mert sok szerelmes kisasszonyka szokott elbújni itt a bokrok között gavallérja elől, hogy öltözékét rendbe hozza.

- Ó, maga vén gazember! - mondta Aranka kedveskedve és a porcelán gyufatartót forgatta az asztalon, mintha akkor látná először a gyufatartóra festett makkokat és szíveket.

- Kedves ténsasszony, én már annyi minden dolgot láttam az életben, a Deutsch és Haas-cég összeomlása óta, hogy már semmin sem csodálkozom. Gomba tojással! Igen jó, tápláló eledel az olyan öregembernek, akinek már nem szabad túlterhelni a gyomrát se a malackörmös bablevesekkel, de még a zaftos rosztbrátnikkal sem. Igen ám, de nagyon fontos, hogy a tojás olyan friss legyen, mintha aznap tojta volna ki a tyúk. Mert az úgynevezett lámpázott tojásban én nem nagyon bízom. Ezért gyakran magammal hozom a tojást, kis stanicliban, amit megbízható kereskedőnél vásárolok, hogy frissességéről bizonyos legyek.

- Nekem elég jó tojásokat hordanak a falusi asszonyok.

- A falusiak a legnagyobb gazemberek, - kiáltott fel Friedmann elvörösödve, dühös fölháborodással, mint az idősebb emberek szoktak méregbe gurulni, ha elevenjükre tapintanak. - Azok a falusi asszonyok, akik látszólag olyan ügyetlenül járnak-kelnek a fővárosi trotoáron, mint a vízimadár töntörög a mezőn: ezek az asszonyok a piros paprikától kezdve a tejfölig mindent hamisítanak, mert hiszen úgy sem maguk zabálják meg a portékáikat, hanem már a pályaudvar mellett eladják azt, olcsóbban, mint a fűszeresnél: a nefelejcs-utcai hivatalnok ostoba feleségének, aki örvendezik azon, hogy néhány krajcárt a fogának verhet. Az ilyen vevő talán élete végéig nem veszi észre, hogy téglaport evett paprika helyett.

- Mi Szegedről hozatjuk a paprikát, - felelt hízelkedve a fogadósné. - Ha akarja Friedmann úr: megmutatom az eredeti fadobozt, amiben a paprikát kapjuk.

De Friedmann erre most nem volt kíváncsi, mert megragadták bizonyos eszmék, amelyeket ki akart alaposan fejteni a fogadósné előtt.

- Szegény feleségem, isten nyugosztalja, nem tudott mást vásárolni, mint libát, ezt is csak azért, mert volt egy libakereskedő rokonunk, aki félt az ökleimtől, és mindig tisztességes portékát adott. De hát mit ért például egy asszony a torma-vásárláshoz? Honnan tudhatja egy asszony, hogy egy Pertrügy nevű község van a Tiszántúl, ahol a legerősebb, a legzamatosabb torma terem, amelyet azoknak az orra alá szoktak tartani, akik tetszhalottságban szenvednek? Hát én voltam Pertrügyön és egy utazótáskával hoztam el az odavaló tormagyökerekből. Ma is abból élek, mert a tormát is lehet úgy elkészíteni, mint akármilyen salátát.

A fogadósné nagy, tanulékony szemeket vetett Friedmannra, mintha az egész életére megjegyezni kívánná minden szavát.

- Nálunk eddig a tormát reszelve adtuk a virslihez, vagy ecetben a marhahúshoz.

Friedmann csaknem felborította az asztalt:

- Hát azt a tormát nem ismeri, amit a paprikás-, uborkás-, céklásüvegekbe szoktak elrakni? Aminek aztán télidőben olyan íze lesz, hogy az ember megbékül az egész világgal? Mindig mondtam én, hogy itt nem értenek a konyhavezetéshez, hiába talpal a fogadós reggeltől estig a pincétől a padlásig. Azért jövök én ide komplett felszereléssel, ha enni akarok. Az egyik mellényzsebemben van a pirosra száradt paprika, amelyet a bicskámmal rámetélek minden ételre vagy ételbe, ami elém kerül, mert ez a paprika olyan erős, hogy még azt az ételt is megjavítja, amitől másnapra hasfájást kapna az ember. A zsebemben van az a kisfejű vöröshagyma, amellyel egyetlen harapással lehet végezni, de nem mondom senkinek, hogy hol lehet őt beszerezni, mert akkor odatódulna az egész város. Itt van mellényben a valódi fokhagyma, amelyet olyan kereskedőnél szoktam vásárolni, aki biztos tudomásom szerint személyesen jár Makóra. Van nálam mindig valódi, külföldi bors, amely nélkül a vese-velő el sem képzelhető és a felöltőmben mindig akad olyan kis mustáros üveg, amilyen a vendéglőben bizonyára nincs, mert a vendéglős urak lusták elfáradni olyan helyekre, ahol a legjobb portékát mérik. Mit csináljon egy szegény özvegyember, aki rá van szorulva a vendéglőre? A zsebében hozza azokat a szereket, amelyek az ételt és életet megfűszerezik. Az időm miatt amúgy is ráérek szemügyre venni, hogyan mérgezik meg a lakosságot a hamisított fűszerekkel.

- Nem kell mindent ilyen sötét szemüvegen nézni, Friedmann úr, - mond engesztelő hangon a fogadósné.

De Friedmann nem hagyta magát:

- Szegény, megboldogult feleségem helyett is én jártam vásárolni, mert ő szeretett sokáig az ágyban maradni. Bizony felvettem a szatyrot és bejártam a pesti piacokat, hol kaphatnék valami kedvemre valót, ami előre megvigasztalna a napi munkámban. Mert hiszen az ember egészen más ember, ha tudja, hogy miféle, micsoda ebéd vár rá otthon, amikor kifáradva hazatér. Igaz, hogy a házaséletem vége felé kozmás kezdett lenni az étel, de ennek sem az asszony volt az oka, hanem a szobaúr, aki mindennap megkövetelte, hogy neki már az ágyban vesevelőt adjanak. Azóta nem tudok vesét velővel enni.

Az asszony egy darabig az ébenlaszting cipőjének az orrát nézegette, mert odahaza szeretett kényelmes lábtyűben járni a "padlástól a pincéig", - mint mondta, - aztán igen nagy melegséggel hajolt előre a sündisznóként húzódozó ügynök felé. Az ügynök valami bajt sejtett e meleg közeledésből, mert ennyire ismerős volt az élettel, ezért gyorsan felkiáltott:

- Mondja, asszonyom, miért nincs árpaliszt a városban, amelyből krumplival keverve azokat a nagyszerű fekete kenyereket sütik?

- Nekem van árpalisztem és majd én magam dagasztok magának kenyeret, hogy minden kedvére legyen. Ámde előbb egy igen nagy szívességet kell tennie Friedmann bácsinak. Ma délután káposztataposás lesz a háznál és én nem vagyok ebben a dologban elég gyakorlott, mert a káposztát eddig fűszerestől vettük. Nagyon szépen megkérem Friedmann bácsit, hogy jöjjön el felügyelni a káposztataposásra.

- Mi az, hogy felügyelni? Sőt magam is a kádba ugrok, mert éppen tegnap vettem szokásos fürdőmet a Rudasban, - felelt lelkesen az öreg ügynök és Aranka olyan boldogan távozott a kassza melletti asztalkától, mintha a legnagyobb ajándékot kapta volna.

*

A fogadónak volt egy pincéje, amely az udvarról nyílott és bolthajtás vezetett bele, amelyben a nagyobb fajtájú, üres boroshordók álltak, amelyeket nem lehet feltűnés nélkül elgurítani, mint például a kisebbfajta hordókat. A bolthajtásos előcsarnok után következett a valódi borospince, amelynek kulcsát a fogadós nem adta ki kezéből, de az előcsarnokban a fogadósné rendelkezett.

Ott állt már a nevezetes kád, amely tölgyfából volt és nem régen kerülhetett el a pintértől.

- Nincs valami jó disznósajt a háznál, amelybe a legfinomabb porcok, májak és vesék is bele vannak vágva? Ez az igazi téli étel, amely a káposztataposáshoz dukál, - kérdezte egy karcos hang a bolthajtás alatt, ahol a háttérben a zöld káposztafejek halomban hevertek, mintha valami ütközetben pusztultak volna el, amely ütközetet a kertésszel vagy a madárijesztővel vívták meg utoljára. A karcos hang Pászmáti uram hangja volt, aki olyanféle testtartással jelent meg a pincegádorban, mint azok az emberek szoktak, akiknek karikába kötött rézdrótok csörögnek a szíjazatukon és akik elől égnek emelt füllel menekülnek a fekete sörtéjű kan disznók. A káposztafejek közül a téli hangra felvetette a fejét a fogadósné, aki ott egy kis zsámolyon üldögélt és görbe kést fent az ura borotvaszíján.

- De nem látom sehol a tirolit, akinek már régen itt kellene lenni a zergeszakállas nagy kalapjában! - akadékoskodott Pászmáti. De a kését fenő asszony erre is válaszolt:

- A káposztagyaluló tiroli odabent ül a kocsmában és az urammal régi harctéri emlékeiről beszélgetnek.

Pászmáti most már megnyugodva vetette le bőrbekecsét, amelyet egy faszögre akasztott, amilyen faszöget isten tudná: miféle furfanggal vernek be a terméskőből való falba. Sőt egy háromlábú székre telepedve, nézegetni kezdte a lábait, amelyek kényelmes cúgos cipőkbe voltak bujtatva, amelynek szárából kilátszott a hófehér, finom kapca, mint a gavallérok zsebéből a zsebkendő csücske. A fogadósné is Pászmáti lábát nézte.

- Soha életemben nem viseltem harisnyát, - mondta Pászmáti igen komoly, mondhatni ünnepélyes hangon, amely különbözött mindennapi kupec-hangjától. - Az én lábam olyan érzékeny, hogy nem bírja elviselni csak a legfinomabb kapcát.

- A nagyurak is ilyent hordanak, - felelt a zsámolyon ülő asszony és egy káposztafejet vett a kezébe. - A kapcát ugyanis gyakran kell váltani, nem úgy, mint a harisnyát.

- Nyáron selyempapirosba burkolom a lábam, mert az a legjobb az izzadás ellen, - mondta most Pászmáti és hosszadalmasan elnézegette a szóban forgó lábakat. Mintha biccentett volna feléjük állával.

- De így télidőben mégis csak a flanel a legjobb. Igaz, hogy gyorsan szakad, a mosásnál nem fehéredik eléggé, de kapcának nagyszerű, mert nem ereszti át még a hólét sem. - A hólétől szokott meghalni a legtöbb utas ember, - szólt az asszony és a görbe késsel már ki is hasította néhány káposztafejnek a torzsáját. A torzsavágás hangja hasonlatos a téli nádvágás hangjához, - vidéki tájak tűnnek fel az ember tekintete előtt, ahol a téli ködben, a nádas szélén magasra lobogó tüzeket gerjesztenek a hozzáértők a nádcsomókból, amíg odabent a nádasban a jég alatt apró, fekete csíkhalakat hálóznak a halászok, amely csíkok olyan hallatlanul meg tudják kedvesíteni a káposztalevest.

- Fiatalabb éveimben, amíg többet adtam magamra, - mondta most Pászmáti, - a régi szeretőim patyolatingeit szabdaltam fel kapcának és mikor jól belenyomtam a cipőbe a lábamat, mindig azt mondtam magamban: nesze, te kutya, nesze, nesze. Mert alapjában véve nőt sohasem tudtam megverni az életben, mert gyönge volt hozzá a szívem.

A fogadósné így felelt:

- Holott, akár hiszi Pászmáti úr, akár nem: némely nőt meg kell verni, mint a kétfenekű dobot, mert ez orvosság neki. Némely nő el sem képzelhető verés nélkül. Némely nőnek nagyon jól áll, ha zöld vagy kék folt van valahol az arcán. Ez olyan, mintha megint visszanyerte volna az elvesztett becsületét. Mondhatom, Pászmáti bácsi, hogy sohase sajnáltam olyan nőt, akit az ura megrakott. Bizonyosan megvolt rá az oka.

- Magát is szokta verni az ura? - kérdezte Pászmáti félhangon, mintha nem is ő adta volna fel a kérdést a tagbaszakadt asszonyságnak, hanem olyan valaki, aki jó messzire áll a pincegádortól.

- Ha engem megütne: késsel mennék neki. A szemét, mind a két szemét kiverném, hogy vak legyen egész életére, - felelt a káposztahegyen üldögélő asszonyság és hirtelen felhevültségéből látszott, hogy még sok mondanivalója volna erről a tárgyról, de az ingujjra vetkezett tiroli fűzöld térdnadrágjában, valamint tekintélyes zergeszakállas kalapjában megjelent a helyszínen és felsodort bajszával végignézett a káposztafejeken.

- Egy óra alatt készen vagyunk, - mondta a tiroli, aki nőhódító pillantásokkal mérte végig a káposztahalmot és a sarokból elővette gyaluját, mint hárfáját az énekes, mielőtt szerepét elkezdené.

Az asszony még mindig fejcsóválva vagdosta a káposztatorzsákat, mintha nem tudná elfelejteni Pászmáti előbbi kérdését, a tiroli elhelyezkedett egy háromlábú széken, mintha harmonikázáshoz készülődne, Pászmáti elégedetlenül ütötte fel a fejét:

- Ugyan dobjon már ide egy káposztatorzsát, nem ettem ilyesmit húsz esztendeje. - És már ki is készítette a zsebkését a torzsa felszeléséhez.

Amíg Pászmáti evett, addig a fogadósné a tirolival megbeszélte, hogy milyen módszer szerint szeretné eltenni télire káposztáját. Némely gerezdeket székely-módon szeretne, gerezdekben, mert az effajta káposzta a maga hűvösségében, aláeresztett levében leginkább illik bizonyos pecsenyéhez, így lacipecsenyéhez is. Másrészt a káposztát szeretné hosszú, igen finom szálakban eltenni, mert ez szinte nélkülözhetetlen a mindennapi háztartásban; de fontos, hogy a torzsák is be legyenek keverve a kockára vágott káposztába, mert annál nagyobb öröme nincs a káposztaevőnek, mintha krumplidarab helyett valódi káposztatorzsára bukkan kutató fogaival. És az elteendő káposztalevelekről, az egészében megsavanyítandó káposztatorzsákról mennyi mondanivalója volt a fogadósnénak, mintha egy egész életre való rendelkezéseit adná ki!

Most beleszólt Pászmáti is a megbeszélésekbe:

- A magam részéről csak annyit mondhatok, asszonyom, - kezdte Pászmáti olyan komoly hangon, mintha egy üzletnek a lebonyolításáról volna szó. - A magam részéről kijelentem, hogy én a töltelékben a kisebbfajtát nem adnám oda nagyobb fajtáért. Ezekhez a töltelékekhez nincs is szükségünk a nagy levelekre, amelyek kívülről borítják a káposztát. Éppen elegendőek a kisebb, belső levelek, amelyek sokkal ízletesebbek és zamatosabbak, mint a külső levelek. Egyszer utazásaimban, úgy emlékszem, a nyíregyházi vasúti restaurációban, igen, a "restiben," ettem olyan töltött káposztát, amelynek töltelékeit egyetlen harapásra lenyelni lehetett. Az ilyen töltött káposztából sokkal többet tud megenni az ember, mint azokból a nagy kan-töltelékekből, amelyeknek az is a hibájuk, hogy nem főnek át kellően.

A fogadósné most felkelt a zsámolyról, amelyen eddig meglehetős kényelmetlenséggel trónolt. Felkelt, mint egy kövér asszony, aki némiképpen szellőztetni akarja magát. Ellenben Pászmáti úrhoz lépett, lehajolt a füléhez és a következőket súgta, mialatt a tiroli a káposztagyalulást megkezdte:

- Kedves Pászmáti, maga már régen tudja, hogy magát szeretem legjobban az uram után az összes férfiak közül. Ezentúl talán még jobban fogom szeretni, ha az lehetséges.

*

Pászmáti nem is adhatott érdemleges választ a fogadósné meleg szavaira, amikor az udvar felől feltünedeztek Bombai és Friedmann urak, akik, mint a fogadós régi vendégei, addig is látásból ismerték egymást. Nem jöttek éppen karonfogva, mint a meghívott vendégek szoktak jönni, akik már csak azért is összekapaszkodnak, hogy a késedelemért járó szemrehányást együttesen viseljék. De meglehetős bizalmassággal tárgyalták egymás között a káposztataposás várható fejleményeit.

- Káposztát savanyítani igazában gyomorbajos férfiak tudnak, akiknek eszük ágában sem fordul meg, hogy betegségük miatt abból a káposztából valóban is egyenek, amelyet télire eltettek, - mondta Bombai úr, a vidéki ügyvéd, aki a gyomorbajosak világnézetét vallotta még akkor is, amikor már rendesen tudott enni. Tudj' isten, mi van a gyomorbajosok filozófiájában, valami keserv, amely nem hagyja el őket végig az egész életen át, mint az egykori boldogtalan szerelmeseket a dalok, amelyeket régmúlt időkben a maguk vigasztalására énekelgettek.

Friedmann úr kereskedelmi szempontból vizsgálgatta a dolgokat:

- Vajon nem csalták meg az asszonyt, tisztességes káposztát adtak el neki? Az én tudomásom szerint Szabolcsban terem a legjobb káposzta, amelyet azonban nem árulnak másként, mint vagontételekben. Egy vagon, két vagon, három vagon...Nem tudom sehogy sem elhinni, hogy ennek a fogadósnak lett volna szíve: mindjárt egy vagon káposztát megrendelni. Az emberek, hajh, kicsinyesek.

Ilyenféle beszélgetések közepette közeledtek a káposztataposáshoz meghívott vendégek a pincegádor felé és nagy megrökönyödéssel álltak meg, amikor észrevették Pászmátit, aki térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb és ujjasban ekkor már a káposztáskádban állt és két lépést tett előre, két lépést hátra, tempósan, komolyan, szinte meggondoltan, mint aki átérzi hivatását.

- Ez a kupec, - mondta Friedmann társának.

- Ismerem, - felelte az ügyvéd. - Nagyon jól kereső embernek mondják, akinek különösen a disznók között van szerencséje.

- Erre az emberre igazán nem számítottam, - dohogta Friedmann bizonyos féltékenykedéssel, mert irigy ember volt az öreg, fájt neki, ha más ember csámcsogott a szomszédságában.

Pászmáti azonban már elfoglalta helyét a kádban és alattomos pillantásokat vetett a jövevények felé, mintha valami nagy üzletet ütött volna le a kezükről. Csak úgy félvállról nézett oda, amikor az új vendégek a fogadósnét üdvözölgették és neki minden jót kívántak a káposztasavanyításhoz.

- Csak meg ne poshadjon, - aggodalmaskodott Aranka, amikor a kádba nézegetett és a káposzta-réteg igazítása ürügye alatt megfogdosta Pászmáti lábikráját, hogy az újult erővel kezdett taposni.

Bombai ügyvéd úr, mert hamar fáradó ember volt, már csak a káposztataposás láttára is homlokát törülgetve ült le egy kis zsámolyra a pincegádorban, ám Friedmann élénken sürgött-forgott a kád körül (amelynek megkérdezte az árát), a tiroli körül, aki az agyarára vágott pipaszár miatt nem volt hajlandó emberi feleletet adni, valamint a fogadósné körül, aki olyan buzgalommal vagdosta a káposztatorzsákat, mintha ez volna élete legfontosabb teendője.

- Milyen messzi országokban járnak még most azok az utasok, akik valaha ebből a káposztából enni fognak? - kiáltott fel Friedmann, miután Pászmátinak a lépései még mindig frissek és tempósak voltak, mintha káposztataposást tanult volna egész életében.

- Nincsenek azok az utasok olyan messzire, - felelt a fogadósné a káposztahalom közepéből. - Én nagyon jól tudom, hogy miután a kádat először megcsapoltuk és abból savanyú lé fog kijönni: Friedmann úr lesz az első, aki fagyos káposztát, borssal és köménymaggal fog kérni a kávéházban, mert az ilyen káposzta nagy gyomorjavító.

Bombai ügyvéd úr kimelegedve integetett:

- Csak hagyjuk ezeket a karcos, toros, gyomornemesítő dolgokat, korhely embereknek valók ők, akiknek a gyomruk amúgy is mindent kibír. A nyers káposztának csupán egyetlen létjogosultsága van. Ha keleti-tengeri hering mellett adják fel, mert az íze az ilyenkor nagyszerűen összestimmel a heringével, hagymával, céklával, savanyított paprikáéval. Csak hagyjuk a nyers káposztát, asszonyom, mert most már bizonyos vagyok abban, hogy régi gyomorbajomat neki köszönhetem.

Bombai úr panaszosan elmondott szavaira a fogadósné felállt ülőhelyéből és a vidéki ügyvédhez röppent, mint valami terjedelmes lepke.

- Az én káposztámtól nem lesz baja az ügyvéd úrnak, arra esküszöm. Mondja, akar maga is egy kicsit taposni? - kérdezte olyan mosollyal, amilyent a vidéki vendég még sohasem látott az arcán.

- Hogyne taposnék! - kiáltotta az ügyvéd és már fűzni is kezdte sárga, úgynevezett bergsteiger cipőjét, amelynek háromféle talpa volt, egy parafából (a nedvesség ellen,) egy bőrből, egy pedig gumiból, mert a vidéken még csak az intelligencia viselt gumitalpú cipőt.

A fogadósné intésére Pászmáti felhagyott előre és hátra való lépéseivel a káposztás kádban. A komoly megfontoltság eltűnt az arcáról és bizonyos szelíd leereszkedéssel kérdezte:

- Remélem, megérdemeltem azt a pohár bort, amelyre már régen szomjazom?

A fogadósné röpke léptekkel sietett a pincegádor sarka felé. Kívánatosan csendült a palack a pohárral. Harmat volt az üveg oldalán és a bornak valóban olyan íze volt, amilyen hajnalban szokott neki lenni, mikor füstöt, kormot, bosszúságot kell neki leöblítenie az utasember gégéjéről.

- Ezt igazán megérdemeltem, - mondta Pászmáti, mikor felhajtotta a borospoharat és halkan reszelt utána torkával. - Még a vásárban sem ízlik így a bor, - szólt és nagy figyelemmel kiszállt a kádból.

Az ügyvéd már készen állt a maga fuszeklijaiban, amelyek olyan bővek voltak, mint azok a harisnyák, amelyeket a holt emberek lábára szoktak felhúzni. A fuszeklik leröpültek és az ügyvéd meglehetős keservességgel a kádba szállt. De nem sokáig bírta a dicsőséget, mert taposás közben hamar elfulladt, köhögni kezdett és a kád szélébe kapaszkodva, inkább csak markírozta a taposást.

Friedmann gúnyos arccal nézegetett felé és a lábujját nekifeszítette a cipője sarkának.

- Tudtam, hogy a prókátor nem sokáig bírja ki, mert hiszen honnan tudhatná ő, hogy miképpen kell káposztát taposni? De hát szerencsére itt vagyok én, majd megmutatom a dolgot.

Így szólt az öreg ügynök bácsi és lángoló, alattomos pillantást vetett a fogadósné felé, mire az a helyéből felugorva odadudorászott a cipőjét vető öregember mellé és a fülébe súgott:

- Tudja Friedmann úr, hogy már réges-régen csak magát szeretem valamennyi vendégem között?