Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Gyorsan múltak fölöttem a napok. S mintha vándorúton lettem volna, egy új világba haladtam befelé. Éreztem a nyomorúságot, ami engem és egész családunkat agyon akarta nyomni, de szemeim elől föltisztultak a ködök s a távolban látszottak kicsiny célok, amik felé érdemes volt törekednem.
Peterdi Andornak és egy Válfy nevű embernek egy kis lapja jelent meg. Fölvittem hozzájuk újabb verseimet. Ügyetlen és szinte vidéki lányosan szemérmes voltam ezek előtt az emberek előtt, akik kis tengerészpipával a szájukban, egy kis szobában játszották a szerkesztőséget és a szerkesztőket. Szívesen fogadtak s Válfy felolvasta egyik munkáját. Babits Fekete ország című versének a paródiája volt. Olvasás közben jóízűen nevetett saját ötletei fölött és nem titkolta, hogy nagyon sikerült és nagyjelentőségű műnek tartja ezt a dolgát. Én semmi különösebbet nem találtam benne. Babitsnak ezt a versét különösképpen szerettem s ügyetlenségnek s kicsinyességnek láttam, hogy valaki, aki magát szintén írónak tartja, így próbálja meg elértékteleníteni ezt az érdekes verset.
- Tönkre kell tenni ezeket az őrülteket - szavalta ez az aprótermetű és feltűnően nagyhangú emberke. - Szemérmetlenség, hogy ilyen bolondgombákkal kijönnek a piacra.
- Nekem tetszik ez a vers - mondtam szerényen.
- No, apukám, csak nem azt akarja mondani, hogy maga érti?
- Azt nem mondom! Lehet, hogy nem értem, de még sohase olvastam ilyen verset, s van benne valami, ami megfog engem.
- Valóban nem érdektelen - mondta közbe Peterdi. - De óvakodni kell az ilyesmitől a fiatalságnak. A költészet az komoly dolog. Ismeri Dehmel verseit?
- Nem.
- Van belőlük pár fordítás, olvassa el azokat.
A másik ember rálicitált:
- Verhaeren! Arno Holz!
Ezeket a verseket nem ismertem, visszahúzódtam, valósággal meglapultam a két ember lármája alatt. A szobában egy asszony is volt, szótlan és nagyon soványka, az ablaknál ült és képes levelezőlapokat színezett. Később megtudtam, hogy ő a Válfy felesége volt, az ő munkájából éltek, szörnyen nagy művésznek tartotta a férjét s a mártír halálát is szívesen vállalta volna ezért a meggyőződéséért.
Hogy az első versem megjelent a lapjukban, többször fellátogattam a szerkesztőségbe és kissé összebarátkoztam ezzel az asszonnyal. Mintha csak a férje visszhangja lett volna. S az egész teste is inkább valami fából faragott vagy viaszból gyúrt babához, mint élő emberhez hasonlított. Az ujjhegyei vörösek és kékek voltak a festéktől s mintha eltörött volna a szája, ha valami fölött nevetett.
- A Gézát, ha most nem is akarják elismerni - mondotta s férjéről - halála után majd szobrot emelnek neki. Szeretnék neki egy nagyobb szerkesztőséget kivenni, de sajnos, ezzel a munkával nem tudok több pénzt összekaparni. Tudja, megmondom, én is szeretem Babits Feketeország című versét - de mennyivel szebb az övé, amit pedig csak játékból csinált.
Nemsokára megbukott a lapocska s aztán nem találkoztam ezekkel az emberekkel, de nem is vágyódtam utánuk. Arról azonban meggyőződtem náluk, hogy írónak lenni nem minden esetben a legjobb kereseti pálya. Egy suszterlegény bizonyára többet keresett, mint Válfy vagy Peterdi, akik pedig meg voltak győződve arról, hogy a kor legnagyobb emberei közé számítanak. De mégis más, egészen más az egy gyárban, műhelyben vagy irodában dolgozni, mint szabad írónak lenni. Hónapokig csavarogtam már munka nélkül, koplaltam és rongyoskodtam s csak most emlékeztem vissza minden kínlódások dacára is, mennyivel más idők ezek, mint napról-napra pontos időben bemenni a gyárba, estig dolgozni, kimerülten ágyba dőlni és másnap kezdeni az egészet elölről. Lényegében csak most éreztem át a bérmunkás áldatlan, baromi sorsát. Amit az egyletben eddig tanultam, az mind igaz volt, de ezeken kívül még vannak egyéb igazságok is. Valóban igaz, hogy kenyérre alig telik a keresetünkből, de én most nem a hús és a jobb ruhák hiányát éreztem a legerősebben, hanem a befogottságból való kiszabadulni akarást. Függetleníteni magamat más emberek parancsai alól, átlépni a mesterséges korlátokon, fölszabadulni, hogy a magunk kedve szerint rendelkezhessünk az időnkkel. Egyre erősebben, kifejezettebben élt bennem ez a vágy s ha nem is tudtam az új versek értelmét megmagyarázni, éreztem, hogy ezekben a bolondságoknak nevezett munkákban az én vágyaimhoz hasonló vágyak teljesülnek meg. Petőfi és Csizmadia verseivel szemben, amiket valamennyien megértünk, ezek forradalmat, belső emberi nyugtalanságot jelentenek.
A munkásság között nyíltan propagálója és védője lettem az új verseknek. Fölismertem bennük a továbbfejlődés jeleit s úgynevezett józan ésszel senki sem tudott volna ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.
Ezekről a kérdésekről sokat vitatkoztunk Kis Károllyal, aki azt mondta:
- Ezeknek valami vérbajuk van - a verseikből kiérzem a betegséget.
Magam előtt láttam őt, ahogyan ezeket kifejezett undorral mondta és nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért van az, amit ez az ember Adyról és társairól állít, azt én mind benne érzem megvalósultnak. Valósággal a halál árnyéka, tüdőbeteg, csúnya, lekonyult bajusza van, az orra vörös, a fülei átlátszók és ha egy lány közelébe kerül, izgatottan elkezdi sodorni a bajuszát, mintha valami különös dologra készülne, mintha a következő pillanatban meg akarná támadni a lányt. Az új költőket nem ismertem személyesen, de a könyvben közölt fényképeik után egyáltalában nem volt róluk rossz elképzelésem. Nem tudtam őket ilyen penészvirágoknak elképzelni, mint amilyen ez az állandóan lázadásról, forradalomról prédikáló ember volt. Egyre inkább átláttam, hogy az ő és hozzá hasonló emberek írásai külsőségesek és másokat utánzó csinálmányok. Ekkorában vettem észre azt is, hogy az ő verseik mennyire hasonlítanak Csizmadia verseihez, csak éppen hogy nem olyan erősek, nem olyan meggyőzőek. Valahogyan az olajnyomatú képekhez hasonlítottam őket és ezen a hasonlaton át volt fejlődőben a kritikai érzékem.
Egyik vasárnap délben Gyagyovszky Adynak "Az én mennyasszonyom" című versét hozta haza.
- Végre valami, amit el lehet olvasni! - mondta - ebben már látszik valami a költőből.
- Szép vers - feleltem, - de nekem azért nem egészen tetszik. Magának biztosan azért tetszik, mert szabad szerelmet talál benne. Pedig ez csak kispolgári szentimentalizmus. Petőfi "Szeptember vége" című versét se tudtam szeretni soha.
Megint benne voltunk a reménytelen vitában. A szabad szerelem kérdését ő szerette a saját ügyévé tenni s akármiről kezdtünk beszélni, biztos voltam benne, hogy ide fogunk megérkezni.
Két órakor menni készült, azt mondta, kísérjem be a kávéházba.
Így kerültem el a "Meteorba," ahová írók, színészek és a szociáldemokrata párt főemberei jártak. Idegen és elveszejtő hely volt ez az én részemre. Egy sziget a nagyvárosban, amit még nem ismertem, a csillárok és megaranyozott falak, a jólöltözött és finoman beszélő emberek között megsokszorozva éreztem a magam ordító szegénységét, lelki életem darabosságát, egész kiközösített voltomat.
Politikáról beszéltek.
Kivágott ruhákban nők dalokat dúdoltak, nevettek és ott ültek a férfiak között, mintha valamennyien valamennyiükhöz tartoznának.
Kártyáztak és biliárdoztak.
Mintha valami különös akváriumba kerültem volna. Ott ültem közöttük s mégis egy külön üvegrekeszben. Pontosabban nem tudtam volna megmondani, mi az, ami elválaszt tőlük. De nem ők különültek el tőlem, hanem én őtőlük. S nem mertem megmozdulni, hátha ez illetlenség lenne s nem mertem szólni, bizonyára csak butaságot mondhattam volna. Beszéltek dolgokról, amikről én most hallottam először, neveket emlegettek, melyeknek a kimondásába beletörött volna a nyelvem. Rosszul éreztem magam. De mégis feledhetetlen nyomokat hagyott bennem ez a néhány óra.
Kijöttem az akváriumból és visszamentem az istállóba. Mert hiába, hogy szerettem a kőből, vasból és füstből fölzsúfolt külvárost, hiába, hogy én az ő megválthatatlan fia vagyok, mégis csak istálló ez, naptalan és rossz szagú fészek. Éjszaka írtam s ha valaki elolvasta volna ezt a versemet, talán észre is vette volna, milyen változásokon mentem át az utóbbi órákban. Eddig csak magamból kifelé néztem a dolgokat, most mintha egy pillanatra kívülről láttam volna meg önmagamat. Kicsiny és jelentéktelen voltam a világ forgatagában. Proletárságom, amit eddig csak elvadult frázisokban, sokszor csak a hangzásáért kiáltott kiáltásokban tudtam kifejezni, elmélyült, kiszélesedett s ha a következő verseimben kevesebb is volt a vezércikkes fenyegetődzés, több volt benne a gyötrődő ember érzéséből. Nem azt éreztem, hogy ezek a dolgaim jobbak az előzőknél, hanem azt, hogy kezdetlegesebbek, hogy valahova arrafelé tapogatódzom bennük, amerre még nem jártam s aminek a felfedezésére, megismerésére és megmutatására vágyom.
Újabb írásaimat megmutattam ismerőseimnek, nem tetszett nekik.
- Kár érted - mondták, - ha nem bolondulsz bele a Holnaposokba, lehetne belőled valami. Minek kell egy munkásnak ilyen finoman kifejezni magát?
Saját magam egyáltalában nem voltam megelégedve a dolgaimmal, keveselltem őket, éreztem és fájlaltam bennük a földhözragadtságot s most csak olyan emberek voltak körülöttem, akik éppen ezt a földtől való elszabadulást kifogásolták.
Ekkor tájban ismerkedtem meg Bodrogi Zsigával, a dalköltővel. Nekem tetszettek az ő egyszerű szocialista dalai, neki azonban egyáltalában nem tetszettek az én írásaim. Sovány, kicsit sántító, kicsit kancsalító szemű ember volt és olyan meghatóan tudta a bajuszát pödörgetni, hogy egészen leszerelődött mellette az ember kötekedő kedve. Hallgattam és ő ilyenformán beszélt.
- Ady az senki, apukám! Egy részeges duhaj. Olyan verseket, amilyeneket ő ír, ötvenet rázok ki a mandzsettámból. Tudod apukám, két költő marad meg az irodalom történetben, az egyik Petőfi... a másik én vagyok.
- Hát én Adyt is nagy költőnek tartom.
- De apukám, mellettem - mondta és gyorsan sodorta a bajszát és egész tenyerével szépen oldalra simította a haját. - Mellettem, apukám, egy niemand. Büszkén mondhatom, hogy én vagyok a zsidó Petőfi. Talán még Csizmadiát említhetjük.
Minden bolondériája mellett is határozottan szimpatikusabb ember volt amazoknál. Ők vagy jó állásokban levő kis urak, vagy az utcákon lézengő csavargók voltak. Bodrogi szerényen itt élt a kávéházi levegőben, nagyon ügyesen tudott egy koronát kölcsönkérni és hajlandó volt ennek a pénznek a felét odaadni annak, aki még nálánál is szegényebb volt. Néha az én kávémat is kifizette s ő volt az egyetlen, akitől ezt a szívességet elfogadtam. Egyre inkább összekötődtünk, tanulni ugyan semmit sem lehetett tőle, de az ő könnyű és megkötetlen életében volt valami, ami nyugtatóan és bátorítóan hatott rám.
Délután kettőkor bementem a kávéházba és ott maradtam reggel hatig. Később észrevettem, hogy milyen demoralizáló hatással van rám mostani életrendem s néha-néha megszeppentem a fekete, kilátástalan jövő előtt. Idegennek éreztem magam otthon s valami nyomasztó bűntudattal éltem ezek között az értem is kínlódó emberek között. A testvéremmel még mindig nem beszéltem s mégis megettem az ételt, amit az ő keresetéből kotyvasztottak össze. Sőt még a cigaretta- és kávéházi pénzeket is hazulról hordtam el. Ők soha nem szóltak ezért, de én éreztem, hogy ez így nem jól van. Kitartottnak éreztem magam s ez elfogulttá és békétlenné tett velük szemben. Szorgalmasan írtam, de mostanában nem mutattam meg újabb dolgaimat az anyámnak, ezt megalázkodásnak, hízelgésnek láttam volna, örökösen úgy jártam, mint aki meg van sértődve.
Végre önmagam előtt is tűrhetetlenné vált ez a komédiázás. Hétfőn és csütörtökön újból odaálltam a gyárkapuk elé, hátha valahogyan be lehetne csúszni a lelkem legmélyéről utált kapukon. Ha itt-ott a portás elvette a könyvemet, az irodából reménytelenül visszaküldték. Egyszer mégis, talán részeg vagy pillanatnyilag elmeháborodott volt a mester, bekerültem a Kaszab-féle csavargyárba. A vágógépekhez kerültem, öt lány mellé. A nagy csavargyárban már dolgoztam ezen a munkán, könnyen ment a dolgom, a lányok szívesen engedelmeskedtek. Meg voltam nyugodva. Most, hogy bent éltem a füstben és olajban, a zakatoló gépek és az erővel dolgozó munkások között, nem is tartottam olyan utolsónak és tűrhetetlennek a gyárat. Csak reggel ne kellene olyan korán felkelni. Az utóbbi munkanélküliségek alatt csak a kávéházi ablakon át láttam a hajnali világosodást s aztán bebújtam az ágyba, hogy délig aludjak. Most úgy éreztem, mintha kicsit visszafelé forognának alattam a kerekek. Ilyenkor reggel rideg és szomorúságot keltő ez a vidék. A hosszú Váci-úton zakatolnak és csilingelnek a megzsúfolt villamosok és a járdákon kifelé mennek az emberek, púposan és nehézkes járással, némelyek bemennek a kocsmákba egy pohár pálinkára s vannak mások, akiknek csak zsebkendőbe pakolt kenyérdarab van a hónuk alatt.
S aztán fölbúgnak a kürtök és visítanak a szirénák.
Ilyenkor sokszor eszembe jutott Madarász Emilnek egy verse, melyben ő ezeket a dudákat és sípokat ércmadarakhoz hasonlítja. Mentem tehát a füstlombok és a fölriadt ércmadarak között és bevittem magam a gyárba, hogy a hosszú nap alatt kitépjem és letördeljem magamról azt az erőt, ami éjszaka felgyűlt az izmaimban. De mégis semmi gyűlölet nem volt bennem a munka iránt, éreztem, hogy nekem szükségem van erre is, az én kezeim élnek, az ujjaim szorítani s az izmaim feszülni akarnak.
Az egyik munkásnőm egy szőke fiatalasszony volt, feltűnően komolyan tudott viselkedni s már az első napon a szocializmusról kezdett velem beszélgetni. Ez a gyár nem volt megszervezve s érdekes, hogy ez az asszony mégis ilyen nyíltan mert velem vitatkozni. S voltak bizonyos kérdések, amikben még nálamnál is radikálisabb volt. Az egyik este találkát adtunk egymásnak és arról beszélgettünk, hogyan és miképpen lehetne a gyárat megszervezni. Olyan nagyszerűen beszélt, hogy valósággal szerelmes lettem bele. Hagyta, hogy megfogjam a kezét, aztán átöleltem a derekát. Már egy éve is lehetett, hogy utoljára volt nővel dolgom, akkor is csak itt kint a kültelken olcsó és gyors szerelem volt az. Most fölforrtam e mellett a fiatal, szimpatikus asszony mellett s már meséltem a szervezési terveimről s a múltamról s arról, hogy fekete listán vagyok s hogy inkább szindikalistának, mint szociáldemokratának érzem magam.
Másnap bementem az egyletbe, a titkárnak elmondtam, hogy mit lehetne csinálni Kaszabéknál s elhatároztuk, hogy néhány megbízhatónak látszó embert értekezletre hívunk össze az egyletbe. Én a fiatalasszonyra bíztam az emberek összehozását. Úgy látszott, hogy örül ennek a megbízatásnak, de még sem lett meg az értekezlet.
Hogy az értekezlet tervét az asszonynak elmondtam, másnap minden indokolás nélkül elbocsátottak a gyárból.
(Folyt. köv.)