Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Megint kellemetlenségeim akadtak az egyletben. Az elégedetlenkedő elemek, akik a munkanélküliekből verődtek össze, földalatti szervezkedést kezdtünk a vezetőség bürökratizmusa ellen. Emiatt megint beidéztek a központba, de hiába üzentek rám többször is, nem jelentkeztem. Az ügy nagyon elmérgesedett, hetekig be se néztem az egyletbe. Most napirenden voltak ezek a belső súrlódások, a pártból egy egész csomó ellenzékeskedő intellektuelt kizártak s velük együtt néhány munkás is eltolódott a mozgalom szociáldemokrata vonalából. Voltak, akik az anarchistákhoz és voltak, aki a szindikalistákhoz csatlakoztak. Mind a két mozgalom csak néhány tucat emberből állt és semmi gyakorlati jelentőségük nem volt. Inkább csak olyan szűkkörű, magukat képző szekták voltak ezek. Egy kazánfűtő, akit szintén kidobtak a mi egyletünkből, egy este engem is elvitt a szindikalistákhoz. A Szentkirályi-utcában, egy kocsma különszobájában jöttek össze ezek az emberek. Túlnyomólag fiatalok, szakállasak és nagyhajúak voltak. Egy sovány Krisztus-formájú ember tartott beszédet. Migrainak hívták és tanító volt. Nagyon szabadon a szociáldemokrata szervezkedési formák ellen beszélt, okos dolgokat mondott, de volt benne valami papos kenetesség s ez kellemetlenül hatott rám. A mi egyletünkből, ahol nekem nem tetszően annyira eluralkodott már a vezetőség, valahová olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol valóban az egyszerű munkások gyűlnek össze, ők beszélnek és ők próbálkoznak meg saját dolgaik elintézésével. Ezek a szindikalisták és anarchisták nagyon büszkék voltak arra, hogy náluk nincsen meg a vezetőség kiváltságos kasztja, most azonban látnom kellett, hogy mindaz, amit mondanak, csak külsőség s valóban itt is létezik különbség tagok és tagok között. A szoba falánál körül asztalok voltak tele emberekkel, a hátsó falnál azonban csak egy asztal volt s a körülötte ülő embereket jólápoltságuknál és kiöltözöttségüknél fogva rögtön meg lehetett különböztetni a többi résztvevő kopott és elnyűtt figuráitól. A főasztalnál ülők valóban nem egy megválasztott vezetőség voltak, észrevétlenül verődtek így össze, de mégis övék volt itt a vezető hang, programokat szónokoltak, melyek szerint a hallgatóságnak cselekednie kellene. Mennél tovább jártam közéjük, annál inkább észre kellett vennem, hogy e között az önkéntes gyülekezett között és a mi egyesületünk között alig van némi különbség. Nagyon nem tetszett nekem a hang, ahogyan a pártról beszéltek, személyi megbántódást és személyek elleni gyűlöletet éreztem ki a szónoklataikból. Valami tárgyilagos igazságokat szerettem volna hallani s ehelyett csak ellenőrizhetetlen vádaskodásokat kaptam.
Egy ember volt közöttük, akitől valamit tanultam, aki a munkásmozgalom taktikai kérdéseiről szokott beszélni, akit, mint engem is, a napi események tartottak lázban. Ez már egy idősebb ember volt, Krausz bácsinak hívta mindenki s mindenki mint a bátyját vagy apját szerette.
Az öreg azt mondta:
Ha célt akarunk érni, akkor a társadalmi forradalom egyenes útjára kell lépnünk. Különben a szakszervezetek, amik a munkásság egyetlen harci szervezetei kellene hogy legyenek, egyre inkább önsegélyező egyesületekké válnak s a politikai párt a parlamenti frázisok részére sajátítja ki azokat. A munkásság kezében a sztrájk az egyetlen forradalmi eszköz, sztrájkolni annyit jelent, mint nem termelni. Ha a munkásmozgalom előbbre akar jutni a végső győzelem felé, ha föl akarja építeni az emberi közösség új világát, akkor elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy éhbérért nem szabad fölmérhetetlen javakat termelnünk. Mi nem azért akarunk szervezkedni, hogy a parlamentbe képviselőket küldjünk, hanem hogy kisajátíthassuk a termelőeszközöket. Nem néhány vezér elhelyezkedését, hanem társadalmi forradalmat akarunk.
Ennek az embernek a beszédeit a lázító szavakra éhesen és nagy figyelemmel hallgattam mindig. Voltak olyan megállapításai, amikkel nem egyeztem, de lényegében lelkemből beszélt és ez megerősített a további küzdelmekre.
Nem voltam tehát hithű szociáldemokrata. Nem csak a gazdagok elleni gyűlölet élt bennem, le akartam vetni minden nyűgöt, amiről úgy éreztem, hogy az embert béklyóba köti és megalázza. Az egyletben azt mondták, hogy ez anarchizmus, tiltakoztam ellene, mert azokat az anarchistákat, akiket eddig ismertem, csak szájaskodó alakoknak láttam. Ezek megelégedtek azzal, hogy a mozgalom hibáiról szónokoljanak, de sehol se találkoztam velük, ahol cselekvésre került a sor. Volt bennünk valami az ügynökökből és papokból, mindenre találtak valami elítélő szentenciát és minden kötelezettség alól találtak valami kibúvót. Ha én valamire elhatároztam magam, azt megtorpanások nélkül végre is hajtottam. S akik nem szerettek engem, azok éppen ezért a rideg következetességemért nem szerettek.
Megint egészen a mozgalomnak éltem. Az olvasnivalóim is ebből az eszmekörből kerültek ki, félretettem a regényeket s olyan könyveket szedtem össze, amelyekben világos útbaigazításokat véltem találhatni azokra a kérdéseimre, amik a forradalommal, az ember teljes felszabadulásával függtek össze. Ha verset írtam, annak is mindig a mozgalom, a lázadás volt a témája.
Krausz bácsival vasárnap délelőttönként néhányan össze szoktunk jönni egy kis kocsmában s az öreg ilyenkor valóságos tanítóórákat tartott. Nagy képzettségű ember volt, sok német könyvet olvasott szociológusoktól, filozófusoktól, sőt költőktől is. Tőle hallottam beszélni először Goethe Faustjáról, Schiller drámáiról, de legszívesebben Kropotkin anarchista etikájáról beszélt az öreg. Érthetően megmagyarázta, hogy mit kell értenünk a kollektivizmus és individualizmus szavak alatt. Aztán Stirner individualizmusát összepárosította Marx kommunizmusával és kimutatta a történelmi materializmus és a keresztény vallás közti társadalom-elméleti különbségeket. S hogy ezeket az igazságait még világosabbá tegye előttünk, idézeteket mondott el általam még eddig nem ismert költőkből.
Egy alkalommal elárultam az öregnek, hogy én is írok verseket, kértem, hogy olvasson el belőlük párat.
Nem mutatott meglepődést, úgy vette, mintha mindennapi dolog lenne előtte.
Átadtam neki noteszemet s ő hangosan olvasta belőle a dolgokat.
- Egészen jók - mondta, - vannak közte egész derék dolgok. Tudja, elvtárs, én, mint mindent, a verseket is abból a szempontból nézem, mi hasznát vehetjük a mozgalomban. Az én szememben minden csak eszköz, szerszám a nagy mű, az új világ megcsinálásához. - Egy verset kiválasztott, amivel különösképpen meg volt elégedve.
Az ő elméletét nagy részben elfogadtam s örültem neki, hogy ő is talált némi értéket a verseimben. A kiválasztott dolgot pár nap múlva átadtam az "Újpest" című lap szerkesztőjének. Senkinek se szóltam az esetről, de szinte gyerekes türelmetlenséggel vártam a vasárnap reggelt, mikor a lap megjelenik. S valóban benne volt a vers. Nem éreztem örömet, hogy a nevem először megláttam nyomtatásban, a verset futva elolvastam és határozottan rossznak tartottam. Sajnáltam, hogy ezt adtam oda a szerkesztőnek. Olyan naivnak és együgyűnek hatott az egész. Szomorúan nézegettem át a lapot s a szerkesztői üzenetek között észrevettem a következő sort. "K. L. Újpest. Biztatásul leközöltük." Ennek az utálatos mondatnak a fölfedezése egészen letört. Csúnya sértést láttam benne a szerkesztő részéről. Miért kellett a véleményét így dobra ütni, mikor ugyanezt négyszemközt is elmondhatta volna nekem. Meg voltam győződve róla, hogy ilyesmi csak egy ócska, vidéki laptól érheti az embert. Megfogadtam, ha kérnének, se adnék nekik több kéziratot.
Mielőtt otthon megmutattam volna a lapot, az átkozott szerkesztői üzenetre, mintha véletlenül történt volna, ráöntöttem a tintát. Valami lelki nyomástól szabadultam meg, hogy ezt a szégyenfoltot sikerült eltüntetnem. Az anyám gyerekesen örült a vers megjelenésének és nagyon meg volt hatódva a tartalmától.
Sztrájkban
"Mondd csak fiam"!
Mi lesz már velünk?
Ma elfogyott az utolsó falat
Holnapra nincs amit együnk.
Nyakunkra nőtt a házbér
Mit ha fizetni nem bírunk
A háziúr is dobra veri érte
Fejünk alól utolsó vánkosunk.
Vagy nézzél szét magad körül
Az ürességtől kong piciny szobánk
Ma elküldtem a zálogba
Az utolsó darab ruhánk.
Menj hát dologba fiam!
Apró testvéreid és beteg anyád
Az éhséget már nem bírják tovább
Bármily epedve nézek rád.
Ne folytasd így tovább anyám!
Óh ezt nem bírja el fiad
Gyilkos szerszámként
Sebez meg mindenik szavad.
Kérjétek el inkább szívem
És én széjjeltépem, hogy ne éhezzetek
Kívánjatok bármit, én megteszem
Csak egyet nem, hogy áruló legyek.
Nem... azt megtenni nem bírom!
Ha éhen kell is halnotok.
Amíg embernek érzem magam
Önkény előtt addig megtörni nem fogok.
Inkább ezer halált
Mint egyszer gyáván meghajolni
Azok előtt, kik érzés nélkül
Tudnak nyomorba fojtani.
De ne csüggedjetek, hisz ez
Soká így nem tarthat már
Pár nap kérdése még
S megint füstölni kezd a gyár
Igen mi győzni fogunk...
És akkor megjavul a bér
Hogy jut ruhára, orvosságra,
És lesz mindnyájunknak kenyér.
Kassák Lajos
Délben bementem a Gyagyovszkyhoz és neki is megmutattam a lapot. Azt mondta, hogy tartalomban jó a vers, de még gyönge a technikája, s hogy ennél már jobb dolgot is mutattam neki.
Újabb verseket írtam és éreztem, hogy nagy lépésekkel haladok előre. Már kezdtem meglátni, hogy verseimben mi az üres frázis s hogy a mozgalom, a mindennapi kenyérharcunk a s költészet, ha egy ember is csinálja, két különböző valami. Észrevettem a szavaknak önmagukban rejlő szépségét s a különféle ritmusokban a költő indulatainak a kifejeződését. Ezekről a kérdésekről Kis Károllyal szoktam vitatkozni. Nem volt valami nagyon olvasott ember, hiszen ő is a műhelyből került ki, de nyugtalan természetében hasonló volt hozzám s így vele tudtam a legszabadabban beszélni mostani ismerőseim közül.
Egy napon nagy szenzációval lepett meg. Egy új verses könyvet mutatott, aminek Holnap volt a címe.
- Ezek a legújabb költők - mondta. - Én már átolvastam a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy komoly dolgok-e ezek vagy pedig csak viccek. Kicsit úgy hat az egész, mintha hibbant eszű emberek irkálták volna össze.
Kint ültünk a ligetben s néhány verset hangosan felolvasott. Néha kicsapott belőle a nevetés s kíváncsian rám nézett.
Valóban furcsán és idegenül hatottak rám is ezek a dolgok, de egyáltalában nem ingereltek nevetésre.
- No, érted? - kérdezte.
- Azt nem mondhatnám, hogy értem, de mégis úgy érzem, hogy valami nagyon érdekes dolgok ezek.
A könyvet elkértem és egész éjszaka fönnmaradtam a megfejthetetlennek látszó írásokkal. Jó akarattal és végtelen kíváncsisággal nyúltam a könyvhöz, valósággal barátkoztam vele. Megnéztem az írók arcképeit, mintha személyesen is meg akartam volna ismerkedni a versek íróival. Nem találtam rajtuk semmi különöset. Babits Mihály versei előtt azonban a fénykép helyén egy kis rajz volt varjúkkal, amint azok a dombok fölött röpülnek. Ez valami igazgató volt, kérdeztem magamtól: vajon ennyire szégyenlős, vagy ennyire csúnya, vagy pedig egyszerűen csak affektál ez az ember? Mi oka lehet annak, hogy így elrejti magát. Néztem a kis rajzot s lassan imponálni kezdett nekem, aki akármi okból is meg merte bontani ennek a különben rendetlennek látszó könyvnek a rendjét. Az ő verseit olvastam el először. Nem értettem meg, de mégis valami váratlan örömérzés ébredt föl bennem, valami új, eddig nem ismert kielégülésfélét éreztem. Aztán mentem tovább a sorok között, mintha barlangba szálltam volna le, mintha hajón ülnék, mintha szárnyaim nőttek volna, talán így érezhetné magát az, akit valami csodálatos kéz a levegőbe emel s most ég és föld között lebeg.
Miklós Jutka Kőrösről írott verse volt az első, amit hiányérzet nélkül a maga egészében fölfogtam. Ez a vers eltért a könyv többi darabjától, a képekben nagyszerű fantázia s a ritmusban szabad, fiatalsággal átfűtött erők lüktetését éreztem.
Másnap azt mondtam Kis Károlynak:
- Még sohasem olvastam ilyen nagyszerű verseket. Egészen mások, mint amit mi csinálunk, de azt hiszem, hogy ők az igazi költők és nem mink. A mieink lehet, hogy igazabbak, de mégis az övéik hatnak rám úgy, mintha élnének.
Az ember gúnnyal és fölényesen nézett rám.
- Hidd el, hogy ezek nem bolondok - és mindenféleképpen megpróbáltam, hogy megértessem vele érzéseimet és gondolataimat, amik ezekkel a versekkel kapcsolatban bennem fölébredtek. Alig értem el nála valami eredményt, de én égtem és éltem, áradás volt bennem, nem külső szenzációktól, hanem a bennem felszabadult új erőkből. Hetekig jártam ezzel a könyvvel s egyre messzebbre jutottam benne. Már megláttam az írók egyéni különbségeit is. Adyban megláttam a vad, nekiszánt indulatot, Babitsban a rejtőzködő idegent, Juhász Gyulában a félszeg alázatosságot, Miklós Jutkában a fiatal és intelligens nőt. Balázs Béla és Emőd Tamás csak író fiatalemberek maradtak előttem, Dutka Ákosnak annyira antipatikus volt a neve, hogy komolyabban kíváncsi se voltam a verseire.
Akivel csak találkoztam s ahol csak tehettem, mindig erről a könyvről beszéltem. És nem érdekelt, hogy másokat izgatnak-e ezek a dolgok s hogy mi a véleményük. Csak régebben, félig berúgott állapotomban voltam ilyen bőbeszédű és föllelkesült, jólesett a saját szavaimat hallanom, néha olyan újságok csöngtek vissza a füleimbe, amiket gondolatban meg sem fogalmaztam.
És jöttek az én újabb verseim és tisztább ruhában, izgalmakkal telítetten.
Egy újpesti gyűlésen véletlenül összetalálkoztam Csizmadiával és megkérdezte: írok-e még verseket?
Megmutattam neki pár új dolgomat.
- Ezeket maga írta? - kérdezte.
- Igen.
- Úgy érzem, hogy ritka nagy tehetség van bennük. De kár, hogy így dolgozik. Ezekben már benne vannak a holnaposok őrültségei.