Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám
Angyalom, mindjárt vége lesz annak a nagy lendületnek, ahogy ezt kezdtem magával. Még itt állok forrón, mint a prímás a bandája élén, zenés atmoszférákban, s csinálom magának az éjszakában ezt a bánatos magyar dalt százféle bús kacskaringókkal, fordulatokkal, sóvárgásokkal, parafrázisokkal, mert a szívemmel mindig! De már mennék is s letenném a hangszert, régi hegedű! Mindjárt búcsúzom is, ímhol a Pesti Hírlap-tól, mert újabban ideszegődtem s innen indulok is, új cilinderemmel egy karton-dobozban, majdnem húszévi magányosságomra! Nem mondok, ha meg tudom állni, egy árva szót se többé, ami filozófiákkal és teológiákkal és történelmi példálózásokkal és általában keserű búvárkodásokkal az életem rajzolná abban a művészi mártíromságban, amit a szépségért szenvedtem. Nem gondol arra, ami igen becses reflexió lehetne, ha vajon a cézári Róma sejtette-e, hogy örökre vége, amikor a kapujában az a szegény rút zsidó szent Pál, megjelent! Azt sem kérdem többé, cserebogár, sárga cserebogár, amit zord szerzetesek ijedten kérdezgettek a XVI. században, ha vajon van-e Luthernek jövője? Gyakran volt az úgy a világon, hogy az emberek tévedtek és sok mindenféle ítéleteket revideálni kellett. Sohasem lehet azt megmondani előre, hogy a jövő mit határoz. Udvariasan szólván, csak az izraeliták tekintetében nincs tévedés, úgy látszik, ha végignézek a Történelemben. Hogyan gondolja ezt szívem? Ha minden időben, minden nemzeteknél egyformán üldözték és kaszabolták őket, mégis csak volt bennük valami kiállhatatlan.
No lássa, angyal, ezt óhajtottam, rejtélyes ösztöneimmel, kioltani magamból. Ez okból ragaszkodtam ahhoz a rögeszmémhez is, hogy olyan tüneményesen szép voltam, mint gyermek és még ennél is szebb, mint ifjú. Továbbá, a lelkiekről szólván, ha mindig az volt az álmom, zsenge kölyök koromtól fogva, amint azt bőségesen ki is fejtettem magának, hogy valami szépet írjak, viszont arra sohasem gondoltam, hogy írásaimból anyagi hasznom is származhat. Már az első percben, hajdan, nagyon meg voltam lepve, mikor szövevényes, hosszú novellámért 3 forintot kaptam! Azóta is, hányszor, szinte restelltem az effajta jutalmakat. Nem is kerestem a sikert, soha, anyagi értelemben, maga tudja ezt. De sőt, ahogy írtam s amit írtam, majdnem mindig az anyagi eredmény visszájára ment. Nem amiért így akartam, de mert nem is tudtam másképp. Amit megláttam az ember szívéből s amit éreztem a történelemből, amit szerettem és ami elragadt, mindig magasabb rendű és nagyobbszerű lehetett, semhogy illetéktelen tömegeket elbűvölhetett volna. S tulajdon gyönyöröm és kínom s Isten jósága ami őrködött a munkám fölött, a lámpám fénykörében, már elég volt, hogy beérjem s ne keressek messzebb, másfajta fizetséget. Csak ez számít, lássa, maga a munka, maga a mű és semmi más. És a maga hernyóajka hozzá, ha lehetne! De abban a régi görög korban, ami egy emberi fajtának egyetlenegy nyárig tartó rózsakertje volt, egy Aischylos, egy Sophokles, uram Isten, milyen boldog lehetett! Mit írtak ezek, mit kellett írniuk s micsoda finnyás közönségnek még a karzati kőmagaslatokon is, ha tetszeni akartak! ez egyiknek a Prometheus-t, a másiknak Ödipus király-t, no mondja csak! Hogy elkéstem néhány ezer évet, ezt gyakran álmodom. Nem lehet mindenki ó-kori görög, aki akar. Ha legalább Néró korában éltem volna, vajon ez miért nem lehetett? Átjöhettem volna, mint oly számosan doktorok s bűvészek mint maga Josephus hitsorsosi ambíciókkal, Kis-Ázsiából Itáliába! Megláthattam volna trónján azt az embert, aki, igaz, a legnagyobb zsivány volt, aki valaha élt két buta szemmel a világban s három emeletnyi göndör hajjal a fején, de aki abban talán jóhiszemű lehetett, hogy a legtöbbre a színházat becsülte, a gazember! A felesége révén, aki izraelita úrinő volt, isteni Poppea, nyilván a színe elé kerülhettem volna, a Sába királynője című dalművemmel, karmazsin betűkkel papyrusra írva! Mert igazi pogány létére, szerette a keleti szerzőket sőt a zsidó színészeket és színésznőket is, mint például azt a hősi Alityrust s azt a szende Faustinát, akikkel együtt játszott különböző tragédiákban s nem bánta a vallásukat. S ha felgyújtván Rómát, talán arról a wagneri Feuerzauber-ról álmodott, amit később egy király-kollégája meg is valósított Bajorországban, viszont kevesebb tűzzel, költséggel és gonoszsággal produkálhatta volna az én operámat.
Egyébként a régi rómaiak rendszerint összetévesztették a zsidókat a keresztényekkel s maga Seneca sem tudja megkülönböztetni őket. Boldog kor! Mindegy. Abban van valami tudományosan vigasztaló, ha az ember későn született késő századokban, mert ezzel csak javul ész dolgában s magába gyűjtheti tanulságosan, amit különben elmulasztott volna. Letűnt idők, borzalmak és szépségek, messzi elrezgésükkel az idők végtelenségében, mint élnek az emberben mint a visszhang s láthatatlan ujjakkal a művész hárfáját pengetik. Ha az ember nem is ég el egy máglyán manapság, attól még lehet épp olyan melege, csak magára ismerjen. A szépségnek is vannak mártírjai, mint a hitnek, mondja Ursinus Velius. (Lásd II. Lajos király.) A Szépség milyen szent mű, milyen halálos, milyen nagy! mondja Raády Melinda. (Lásd Szabóky Zsigmond Rafael.)
No lássa, újra, mégis, hogy elkalandozok, csordultig a szívemmel ebben az életben, ami úgy tűnik minden élet egyetlenegy életben és minden, ami valaha volt! Aki elolvassa a Szent tövis legendáját vagy a mikói püspök című allegoriát, [*] rögtön megláthatja ezekben, mint a gyöngyöket, az író szerelmét az irgalomhoz és főleg a hitét valami drága finom kis művészetben. Aki hajlamosabb s verzátusabb olvasó, arra is ráeszmél rögtön, hogy ezeket a kis történeteket ma senki meg nem írja finomabban. Az áhítathoz, amit e témák rejtenek, úgy kellett jönni szinte tollszár nélkül, tündöklő egyszerűen, mint ahogy bizonyos fiatal anyák, ölelő karokkal, a gyermekükhöz közelednek. Ahogy ez a mikói püspök, a maga mártírfejével, ami egy fésűs kos feje, csöndesen elbúcsúzik társaitól s eltűnik az erdő sűrűjében, ez talán a magam magyar sorsa is, ha merem mondani.
No nem szabad az, mondja, és lehetséges az, ahogy így fel vagyok szerelve muzsikával, hogy minden kis történetemhez még egy külön kis könyvet írjak! Lehetett-e valaha kifejezni, ami az ember igazi élete és szenvedése volt? Még a szent könyveket is és szerzőiket mennyit kell magyarázni, hogy valahogy tisztultan megértse az ember, amit akartak, mert az egyik ember a másiktól olyan kimondhatatlanul messze van, hogy csak nagy ritkán találhat egymásra. Nem is merem mondani magának, amit szívszorongva, magam is akartam s amit még akarnék! Úgy hajózom kék tintákon egy tollszár vitorlájával, mint csónakosok az Égei-tengeren, a görög szigetcsoport körül, hogy nem ott kötnek ki, ahol szeretnék, de ahol az ár s a sorsuk engedi. Még megírnám, így szédülten, amint itt vagyok, magasan Pest fölött az éjben, még megírnám királydrámáim teljes sorozatát, álmodó! A Habsburgbeliekhez II. Ferenc császár-t, két részben, négy-négy felvonással, az elsőben Martinoviccsal és vértanútársaival, s ezeknek bús ábrándjaival emberi szabadságjogokról; a másodikban azzal a szegény kis bogárral, aki egy sas tollából hullott s aki a reichstadti herceg volt, másféle ábrándokkal. Ilyenmódom, lássa, megvolna elejétől végig, szépen kiépítve, legjobb tudásom szerint s isten segítségével az a Habsburg-pentalogia, amellyel, számos áldozatok árán, csak a művészi igazságot kerestem nagy zenékben s nagy vonalakban s jutalomnak sem óhajtottam mást, csak éppen azt, hogy megírhattam.
Ez az egész Habsburg-dolog nem annyira az egyének kedvéért vonzott engem, mint inkább azokért a messzi láthatárokért, amelyekben feltűnnek ezek az emberi formák s lealkonyodnak, mint távoli várablakokban, ahol kialszik a fény. S az vonzott főleg, ami emberiséget vonszolnak magukkal, vágyakat és szenvedéseket, egész világokat, élve s holtan, évszázadokon át. Ez a nagy család messzi gyökerével V. Károly oroszlánjain túl, a modern történelemnek legtragikusabb képe. Voltaképpen ott kellett volna kezdeni az eredete sötét éjjelében, a XI. században talán, mikor a Rajna-menti sziklacsúcsokon egy Barbarossa hosszú árnyéka látszik a holdfényben s a zord burgrave-ok mint a sasok gyülekeznek éjjeli tanácsra. Ezekről lehet mondani jót, rosszat, aszerint, ki milyen magasba lát s hogy ítél, micsoda szellemben s micsoda történelmi érzékkel. Engem nem vezet sem a jó, sem a rossz érzése. Én be szeretném tetőzni az életemet valami dicsőséggel. De ha egyszer, jövendők legtetején arra fog kerülni a sor, hogy leszűrt igazságok körül mindenki megkapja a maga részét és szerepét, a Habsburgok is megkapják majd a magukét, mint akik talán a legközelebb álltak a végzetük titkához.
Viszont azokkal, angyalom, nem lehet beszélni költészetről és főleg igazságról nem, akiket rosszindulat vagy másféle szenvedélyesség vezet. A művészet lényege csak annyi, hogy fölemelje az embert a köznapi élet fölé és távoli egek felé, ahonnan lezuhant. De pontosan ez az, amit az emberek nem szeretnek. Aki nem áll az ő színvonalukon, azt nem sokra becsülik. Azt rögtön leráncigálják magukhoz. Aki nem hasonlít hozzájuk s ami nem az ő alacsony világuk, arra ösztönszerűleg haragszanak. Ez a forrása sok mindenféle tévedésnek a világban s ez a forrása a gyűlölségnek is a művészet terén. [*] Nem szabad nagyon előkelőnek lenni, mert főleg a szellemi gavallérság az, amit az emberek soha meg nem bocsátanak. Ha talán franciául írnék, valószínűleg jobb sorsom volna, de arra sohasem gondoltam, még Párizsban sem, soha, mert jobb sorsomat csak abban láttam, hogy hazatérhessek, a honvágy úgy marcangolt! Nem is szoktam panaszkodni, de sőt gyönyörrel adom oda magam annak a végzetes viszonynak, ami köztem s magyarságom között, úgy tűnik Isten akarata. Másrészt nem ismerném a történelmet, az életét s az embereket, ha azt várnám, hogy mindenki unisono, leboruljon elém. Beérem néhány művésszel és kedves emberekkel, nőkkel és gyermekekkel, akik kellőképpen méltányolják a jóhiszemű törekvéseket s megérzik olykor, amit mind ki szeretnék fejezni, a szavak és mondatok csoportosításával, a benső élet és érzés legfinomabb árnyalatait, de sőt megérzik, amit már nem is volna szabad, mert csak reám tartozik, kétségbeesett elvágyódásomat örökre zárt egekhez.
No, de engedje meg, hogy vigasztalódjam. Mert visszatérve a pentalogiához, e kettős rész hiánya, ha már nem futná az időmből, talán nem is csorbítja a már elkészült sorozatot. A nagyasszony, II. József császár, Mária Antónia, így követvén egymást, olyan szerkezeti kapcsolatban vannak egymással e szerény trilógiában, hogy csak úgy tűnik mindegyik egy-egy felvonásnak, egy három estén tartó háromfelvonásosban. Ilyenformán talán már nyújtja is e hármas kép, lesűrített masszáival azt a drámai száz esztendőt három estébe fojtva, mely a feudális állam idilljétől, egy zsarnoki tévelygő utópián át, a francia forradalomban kulminált. Ez most már messze van azoktól a régi sasoktól a hegyen! S ez már csak egy utolsó kis ugrás jó Kaiser Franz elé! Az új világnak hangja, tüze, fénye, amint Bécs fölé borul, a Habsburg-leány piros vére, amint a bécsi háztetőkre hull, amint Martinovics s a többiek megmozdulnak s az ő fejük is hull, s amint végül a napóleoni sarj, úgy végzi abban a szisztémában, ahogy két ujjuk nedves végivel nők csípik el a bolhákat, - ez már a Ferenc császár mind a két részében. Meglesz! ez is, ne féljen, tudom, hogy szeretné, csak egy kicsit várjon még, virágszál! ha van türelme hozzám. Ha nem vagyok készen, csak onnan van, hogy a sok zord idők, amiket átéltünk, lekötötték a szívemet sokféle bánatokhoz.
Holott e munkarendben s drámai grafomániákban még van egy pár király, akit fölfestenék az éjszakában, a legmagasabb vásznakra. Azt az egész bús magyar kort a XVI. században, ha a jó Isten megengedné! Már eleve úgy képzeltem II. Lajos király-omat, ha szabad így szólnom, hogy egy hármas kép közepében álljon, két más atyafi, II. Ulászló s János király között, mint bús központja e két testvérdrámának. Ezeket még megírom e héten, karácsonyra! csak egy jó órám legyen! Ha maga tudná, hogy élek e királyi árnyakkal s mióta! tündéri magányosságomban. Hány éjszaka látom, ha maga tudná, hány furcsa éjjel, ezt a fiatal Jagellót az apja szakállába bújva zárt függönyeim körül s azt a zord bitorló Szapolyait sápadtan egy széken, az asztalom végében s mind a többi árnyakat vele a könyvpolcok szögletében, kísértetek! nagy Martinuzzi! ahogy lebeg csuhásan, Werbőczi! aki felnyúlik a szobám félhomályában, a mennyezetig fel, fagyos fejével, mint a hold. Oh! hogy ne mondja azt soha senki, hogy nincs boldogság e földön! Olykor, legrejtélyesebb éjszakámban, Hedvig is itt van, özvegy királyné, e szent triptikon tömegeiben, omlatag testével fekete bársonyban, mely nyitva van a keblén, a fél melle fölött, amint itt búsul, drága nő s a gyermekét szoptatja a toronyszobámban!
S még mindig nincs vége e szülő boldogságnak, mennyei galambom! Mert legtávolibb korokban legszebb legendák élnek s az immár, lássa, egy újabb hármas kör, amit a Sába királynőjével kezdtem! Kezdetnek elég kedves, elég ígérő, elég jól hangzik is, ezt higgye el. De folytatnám e sort, mert nem tehetek másképp, ez az én Ezeregyéjszakám! Ímhol az idők sok százéves távlatában, a sábai liliom után, Pál apostol következik, Pál Rómában, hogy mindent tudjon, s megint néhány száz évi távlatokban, Johanna, a női pápa, akit rég megígértem egy gyönyörű színésznőnek, lássa. Ha csak ennyi volna, egy ígéret! hogy ilyen gavallérosan szólok. S amit magamnak ígérek ezzel a munkával, - a jó isten legyen irgalmas nekem.
Maga azt fogja mondani: literarum intemperentia laboramus! - ezt fogja mondani, amilyen huncut maga, édes! Holott még hátra volna, mi volna hátra, te jó Isten, semmi! csekélység! nevetni fog: a Prometheus aeschylosi drámája, azzal a hiányzó közepével, amit meg kell hogy írjak, ezt belátja, ha már a barátunk elvesztette a kéziratot. S végül, legvégül, szívem, ha már nagyon öreg leszek, lesz még egy utolsó társasági drámám, pour la bonne bouche, ahogy a franciák mondják, egy utolsó társasági hattyúdal, az összes társaságiak összes figuráival, mint színműveim Apocalypsiája, hogy ne mondjak többet s amit szerényebb méretekben már próbáltam is idáig. [*] Aztán, nem bánom, ha Istenhez vissza kell hogy térjek, két szál gyertya között, ahogy azt kezdtem egy este, fiatal fejemmel az Athenaeumban!
Sok minden emlékét elfelejti az ember, a legközelebbieket is olykor, egy napról a másikra. Inkább csak a gyermekkori emlékek tartósak, mert ezek a lélekkel együtt sarjadnak s eggyé lesznek vele. Hajdan, mint zenei kispap az Akadémián, résztvettem officii causa, az operaházi figurációkban s míg odakinn a színpadon s a zenekarban dübörgött s harsogott a Tannhäuser a hangszerek s énekesek torkából, én ott álltam a szuffiták alatt, egy kulisszának dőlve, mint wartburgi lovag s vártam a jelenésemet. Zenei szakértelmemet úgynevezett líraiságomba keverve, elbúsulva gondoltam, egy réz-sisakkal a fejemben, sok mindenféle távlati dolgokra s ezek között természetesen, magára Wagnerra elsősorban, aki így állhatott mint én, csak éppen civilben a párizsi Opera kulisszáiban hajdan, s amikor odakinn már mozgolódtak a nézőtéren s az egész színház e zenék ellen fordult, azt hitte, szegény, azért zsibong a nép, mert a császár érkezik! S továbbfűzve bús gondolataimat, elszálltam e harsogó zenéken, így magamban itt e végtelenségben, elszálltam remegve, röpülve, mint egy sirály pelyhe az óceán fölött. Már nem is tudom, mit akartam, mit kerestem, mire gondoltam, olyan boldog s olyan szerencsétlen voltam. Valami ritmikus modorra gondoltam, ami fel tudná fokozni a drámai színművet, a wagneri szisztémával, a nagy tempók és bevágások pörölycsapásához, csak erre gondoltam. Azóta ez az álom, hosszú éveken át, hosszú kísérletezéssel s már sisak nélkül a fejemen, de a fejlődés lassú törvénye szerint, mind világosabb formáit vetíti s mind közelebb hoz valóságokhoz. Ez most már több a wagneri szisztémánál, ha merem mondani, vagy legalább is más, amint azt maga is gondolja, angyalom. Mindenesetre több, bizonyos fokozott ritmusoknál, melyek a szavak értelmét s hevét, benső zengésükkel is hozzák. Ez most már, szerény formulámban, egy teljes benső szerkezet mozgalma és ritmikussága, mely úgyszólván zenéken felül valósít meg zenéket. Ez úgy aránylik a wagneri szisztémához, mint egy dús kábelhálózathoz a dróttalan távíró. Itt nincsenek hangszerek, vagy ha vannak is, ez az igazi unsichtbares orchester. Ez valahogy eszményibb amannál. Mégis, úgy látszik, zenésznek kell lenni hozzá, aminthogy megfordítva is, csak zenész lehetett, aki olyan szövegkönyvet írt, mint a Tristán vagy a Mesterdalnokok.
Mindezt nem fejtem ki bővebben, hiszen meg fogja látni s hallani! De azok a kitűnő színészek és színésznők, akiket balsorsuk hozzám vezérelt a közös munkára számos színpadokon, rég ismerik e lobogtató modort s hosszú ceruzámnak karmesteri energiáját, figuráit, bolondságát s ami gyakran úgy elragadta őket, hogy harag nélkül, maguk is odavoltak, mint akik repültek. A legkitűnőbb ébresztő voltam és felrázó, akit csak el tud képzelni. Mindezzel nem kérkedem, de sőt próbálok szerény lenni, amit ugyan nehéz bizonyítani, mert ha azt mondja az ember, hogy szerény, már rögtön nem is az. Egyszerűen csak jelezni akartam, az elsőbbség jogán, e zenei találmányomat s az eszközei technikáját, mert ezt mások el szokták hallgatni s éppen akkor, amikor az utánzókat lelkesen dicsérik.
Óh hiúság! mondja a Prédikátor, hiúságok hiúsága és minden hiúság! ezt is mondja és becsesebb a bölcsességnél és dicsőségnél egy kicsiny és ideig tartó bolondság, no lássa! Maga nem hiszi, mennyire ki van ábrándulva ez a keserű szentíró! Már kilencszáz évvel Krisztus előtt! Mit mondjunk mi, akik azóta néhány ezer évet éltünk! No mindegy. Isten vele. Már reggel van az ablakomon.
------
Igaza van, most már nincs mit elhallgatnom, ha így feláldoztam magamat magáért! Ezen az utolsó állomásomon a Pesti Hírlapnál, talán boldog is voltam. Kenedi rám se ismert s a vállát vonogatta, mikor bemutatkoztam. "Hát mégis itt van?" mondta s nem nagyon bánta a dolgot. Mellette, két íróasztal közé ékelve, egy tisztikard markolata látszott. Itt ült Mikszáth is pipálva és jókedvűen írt egy szép sima fehér papírlapra, melyet meglobogtatott időnként s maga elé tartott, a kinyúlt karja végén magasra, mint egy képet s gusztálta rajta a mondatait, finom kis apró betűi füzérét. Egy rég letűnt hajdani híres ember dolgozott távolabb egy kis asztalnál, az ablak előtt, s akit feljegyzek itt, mert olyan szép neve volt: Borostyáni Nándor! S ki még, jó Isten, aki eltűnt s akit elfelejtek! Mert csak arról írtam, ami szép volt s csak arról, amiről szerettem írni. Csak arról, aminek poézise volt az életemben.
Lenn a földszinten, a Nádor-utcán, egy sor kirakatban, szép magyar képek voltak és szép magyar könyvek sorakoztak, a Légrádyak kiadásai! A két fivér benn ült az irodában, Károly és Tivadar, igen szorgalmasan, de valójában Károly volt a tejhatalmú főnök és az úr. Igaz magyar Villemessant, egy olyan páncélszekrénnyel a háta mögött, mint egy tank a világháborúban, mindent tudott s mindent érzett, ami körülötte történt az egész házban, a nyomdában, a kiadóban s a szerkesztőségben. Nagyszerű ösztöne tisztában volt az embereivel s úgy tudta mindegyik értékét, mintha mérlegen mérte volna le. Lobogó fiatalságom, úgy láttam, nincs kedve ellenére s olyan készséggel írta alá havonként az utalványaimat, hogy szólni is alig mertem s inkább megöleltem volna, mint egy jó apát, de ezt még kevésbé mertem. Egyszer kora reggel is találkoztunk, hogyan, jó Isten! a szürkület derengésében, mikor arra a rettenetes hortyogásomra, amit a szerkesztőségi kanapén műveltem, nyilvánvalóan felébredt, mert a hálószobája itt volt a szomszédban, egyazon fronton a szerkesztőséggel. Egy kis ajtó nyílott meg a falban s amint felriadtam, ott láttam a küszöbön, a félhomályban, éjjeli neglizséjében, ami akkor még nem pizsama volt. Csak nézett és én is csak néztem, kétségbeesett zavaromban egy ilyen nagy úrral, ilyen intimitásban, mert én is le voltam vetkőzve, amint itt berendezkedtem az éjszakára, mint egy hotelszobában. Csak rázta a fejét, egy szót nem szólt, megfordult s eltűnt s megértvén nyilván, hogy a fáradtság döntött le, csendesen behúzta az ajtót maga után, valami hallgatag vendégszeretettel. Óh istenem, szerettem ezt az embert, hatalma és gazdagsága puritán egyszerűségében, látszólagos szigorúságával, ami rögtön felengedett szívében, mikor aludni látott egy riportert! A régi világ szent békéje élt benne abban a metódusban, mely külsőségek nélkül, a lehető legegyszerűbben épített a legszilárdabb alapokra. Olykor meg is dicsérte egy-egy kis társasági cikkemet, ami divatos volt akkor. Rövid szavakkal dicsért, de ez több volt apológiáknál, olyan őszinte volt. Kis társasági cikkek! hányat írtam ilyet, amelyekről egész Pest beszélt s Párizsból is mennyit, egy egész kortörténetet, gyönyörű ifjúságom!
Odafönn, hogy visszatérjek, a folyosó végében, egy üvegajtó mögött, egy mesebeli gnóm ült a félhomályban s törpén az íróasztala előtt, de a nagy tar fejével fénylőn, mint egy szent, ezer papír fölött, Schmittely! Időn és téren kívül, eltemetkezve egy asszirológus búvárlatosságával böngészett százezer levonatokban s úgy merült el bennük, azzal a gyönyörrel, mely annál izzóbb, hogy fagyos. Minden sort, minden betűt elolvasott s megnézett, olykor húsz-harminc oldalokon át, minden nap, minden éjjel! Százszor kellett szólni, amíg felemelte a fejét s elrémítette az embert egy megzavart Archimédes zord tekintetével s valami haragos kis morgásával, milyen furcsa! ez volt a legjobb szívű ember, aki valaha élt! Úgy volt szerkesztő s zsurnaliszta, azzal a rejtélyes exkluzivitással, amit soha senkiben nem láttam azóta, hogy az életét úgyszólván lehatárolta kéziratokra, sürgönyökre, levonatokra, kolumnákra, a betűk és nyomtatás puszta világára, amelyben a lelke elveszett és élt! Így ült itt, egy helyben, olykor tizenhat órát, rendszerint szótlan, egy sóhaj nélkül az éjszakában, csak a szemüvegét törülgetve s váltogatva gyulladásos pillái fölött s alig fáradtan, mikor az üvegajtó mögött, meghasadt egekben, a hajnal ébredt Pest fölött.
Már akkor, e késő órákban, rég nem volt itt senki a szobákban. Bús falaik s homályos mély derengett elő a szomszédból elhagyva s feldúltan, egy-egy gázláng virrasztásával a magányos asztalok fölött, széthányt papírokkal, melyeken egy tollszár gurult el s megakadt a tárgyak néma bánatával. Az udvarból ilyenkor, már az a másik munka hangzott, mely nyers zsivajával most ébredt a gép körül, egy üvegtető alatt, mely kigyúlt. Óh istenem, nincs diadalszekér, a mennyekbe szállva föl, nincs vonat Kaliforniában, mely úgy indulna kéjutazókkal hajnali zenebonákban, mint ahogy velünk indult ez a gép s ami a lelkünket vitte!
- No mehetünk, - mondtam.
- Igen, - felelt a zord emberke és jött.
De rögtön megállt és intett, valami kis zajt neszelve s várt. Mind tudtam, mit jelent ez s magam is megálltam, a falnak tapadva.
Akkor, hirtelen, itt volt a patkány, hajnali vendégünk, aki rohant! Egy szempillantás alatt felszökött az asztalra, előttünk, mint jó ismerősei előtt s a ragasztó-ostyából mohón lakmározott. Nem mozdultunk, hogy ne zavarjuk s csak néztük, megdermedve, a nagy vörös testét s azt a borzalmas farkát, vérrel telítve, s ami remegett. Aztán, ahogy jött, úgy rohant megint, és vége volt a látománynak.
Odakinn reggel volt. Az udvaron s a kapualjban, bús ember sereg körül, szegény kis népek körül mint az őskeresztények, a friss lappéldányok sirályszárnya röpült. S akkor, csendesen a Nádor-utcán, baktattunk hazafelé ketten.
Igen, szerelmem, csak arról írtam, amiről szerettem írni s e késő percben, a lámpám alatt az éjben, ez mind álom, úgy tűnik, mert az emberi szív magáról szólva, nem tudja már mi a költészet s mi a való?
Olykor otthon, éjszaka, magamban, folytattam tanulmányaimat s azzal a kétségbeesett elvágyódással, ami nem szűnt meg azóta, még egyszer elmerültem az ó-görög világba! Vakító szótárszövegek fölött, elszántan kibetűztem a Titánok harcát s követtem az Argonautákat, Hesiodust és Homért! Elbűvölve szálltam le a hellén színpadok visszhangzó vasbögréihez, melyekről Vitrivius beszél s kis vidám és obszcén tréfákat fedeztem fel syrakusai Sophronosban még jóval Aristophanes ama kedves figurája előtt, aki fogja magát s leszáll az égből! Még aligha volt ifjú hírlapíró Pesten, aki Euripides elégiáját szép szomorú Andromeához, betéve tudta s a tyrteusi ódákat is és főként a szerelmeseket mind kibontogatta s abból a finom költőből is szavalgatott, akit Philetásnak hívtak s olyan vékony, sovány, törékeny és szinte légies volt, hogy Cos utcáin, ahol élt, ólomtalpak dörejével járt s még külön vasgolyókkal is a kothurnusain, hogy az esti szellő el ne fújja! S mi volt itt még elepedett imádatomban, micsoda mámorom! Két riport között vigasztalódtam a kicsi Daphnis pásztor dalaival, Ibykusszal, Bacchylidusszal, Anakreonnal és Pindarusszal, akiket mind énekeltem, és a fantáziákat, ötleteket, rejtélyeket és akrosztikákat, a griphákat és a logogriphákat mind kívülről tudtam az összes kis rajzaikkal, a fájásokkal s a szerelem szárnyával, melyeket olykor alkalmaztam. Ifjú Anarcharsisom után, aki éppoly bolond lehetett mint én, négy teljes kötetben jöttem Hellászon át abban a páratlan időszakban, mely engemet még a Pesti Hírlapnál látott, de Periklést még a maga nagy századában, s felváltva voltam pesti krónikás és peplumos riporter Sophokles és Sokrates előtt és Benczur után Parrhasiost is felkerestem, Zala után Praxitelest, Euphranest és Pamphiliust s hallottam, amint egy szomszéd átriumban, virágok, amphorák, kőmaszkok és ökörszarvlírák mögött, zajos üdvrivalgás támadt a művészek körében, mert egy rózsákkal behintett ágyon, egy fiatal nő mosolyogva s alig sápadtan egy kicsit, éppen Epikurt szülte meg előttük!
Óh istenem, látja, már meg is állnék e bódulatban, ha nem jöttem volna át a tráciai Boszporuson, talán négyszáz évvel Krisztus előtt, egész Bizáncig, egymagam, ifjonti képzeletben! Ha nem loholtam volna tovább, a hellesponti szorosan át a lesbosi flóra cipruserdejéig, ahol Pittacust, Alceust a Sapphót üdvözöltem s a többi összes hölgyeket, s ezt több sikerrel, mint az a hajdani ifjú, aki egy lécen hajózott ide. S bejártam e hölgyekkel Mytilénát, Pyrrhát, Methymniát, Arisbét, Eresssust és Antissát, végre Thébába értem, ahol megpillantottam, fehér paripáján báró Epaminondást, csekélység! Athénbe rohantam mind a három városon át, Istenem, fiatal voltam! A citadellát egy szikla tetejében, a várost e szikla körül s a kikötőket, Phalért, Munychiát és Pireát, mind tanulmányoztam s besurrantam az Akadémiába s résztvettem egy felejthetetlen gyűlésen, miután átjöttem Dipylián! Megcsodáltam a kerteket és a tornatereket itt, amit Académus ajándékozott és Ámor templomát e szokatlan helyen s itt láttam, egy kis szomszéd csarnok mélyén jó Plátó papa-elnökölt, aki itt lakott, hogy mindig közel legyen az Akadémiához s aki most éppen a verseit égette el, miután Homért elolvasta, a szerencsétlen!
Egyszer, egy kora este a Pesti Hírlapnál, elreferáltam Mikszáth Kálmánnak e távoli gyűlés lefolyását, merthogy ő maga is éppen az Akadémiából jött.
- Mint rendesen, Plátó elnökölt, - mondtam, - s egy ezüst kalamszárral zörögvén egy finom érclapon, kijelentette: "Az ülést megnyitom!"
- Nagyon jó, - mondta Mikszáth s nevetett.
- Ebben a pillanatban, - folytattam, - egy dúlt arcú öreg ember, lobogó hajjal, mint egy őrült, berohant a kertbe, Diogénes! Félmeztelen volt, csak egy nagy botja volt s egy kis tarisznyája, ami egy szíjon lógott a válláról a két combja közé, ahol forgott. Hirtelen, az emelvény előtt, lecsapott a porba egy bőrig kopasztott élő kakast, amit magával hozott s fölkiáltott az elnökre: "Ez a te elméleted barátom! Ez a te embered!" "Értem" - mondta Plátó.
- Értem, - mondta Mikszáth, - a kakas volt az ülés tárgya.
- Valóban az, - feleltem. - Az elnök körül mind figyeltek, megdöbbenve, a többi akadémikusok s tanítványok, köztük stagirai Aristoteles, Nichomachus fia, Xenocrates a chalcedoniai és Apollodorus rózsakoszorúsan és a fiatal Demosthénes tüdővészes ábrázattal és Eschinos és Lycurgus is, akik mind bámultak és vártak, míg a közönség sorában egy gyönyörű arcádiai leány, név szerint Axiotha, aki Plátóért mindent föláldozott, sőt férfivé lett, noha Plátó nyilván jobb szerette volna, ha megmarad nőnek, inkább a kakast nézte. Ez a szegény madár kábultan, valahogy fölporoszkált s magához tért, de nagyon siralmasnak tűnt. "Mit jelent ez!?" kiáltotta hirtelen Speusippos, dühbe gurulva. S a többiek is mind haragudtak. "Csend! - szólt Plátó! - csend!" és kopogott a kalamszárral. - "Ez azt jelenti, - enunciálta, - hogy ez érv akar lenni ellenem, dementi! Mert hogy azt voltam bátor állítani, hogy az ember egy kétlábú állat, akinek nincs tolla."
- Nagyon jó, - mondta Mikszáth s bement a szomszéd szobába dolgozni.
A küszöbről visszafordult felém.
- Ha Párizsba megy, - szólt, - adok majd leveleket Türr Istvánhoz és Munkácsy Mihályhoz.
Szívem, hogy megmaradjak a görögben: mint delphi jóslatokhoz, vérfertőzésekhez és gyantaillatokhoz, mint amphiteatrumokhoz márványpadokkal s borostyánlombokkal s ahol Sophokles megnyeri a díjakat s a nők mind intenek feléje, az úrinők s a kéjkisasszonyok, mint halálos egekhez, rózsaszín felhőkkel flamingók formájában, mint Olympiádokhoz Beotiában s mágusok után Acarnániában, úgy vágyódtam Párizsba!
Igaz, féltem a katonaságtól, nem tagadom. Attól a halálos tömegtől féltem, attól a borzalomtól a kaszárnyában, attól a vak engedelmességtől, mely mindentől elválik s búcsúzik a világban, s lealacsonyítja az embert, ettől féltem, igaz, - idáig olyan szabad voltam! Idáig úgy láttam a világot, hogy csak a szépség a költészet célja, az emberi szellemnek megváltó fejlődése s szárnyalása s ami csak a szabadságban lehet! Olykor, este, kínzó nyugtalanságomban, a Tristán és Isoldé-nek estem szerencsétlenségemre és az apám ült a zongora mellett s odakinn az utcán megálltak az emberek s hallgatták a zenét, nyitott ablakaink alatt. S itt is, rögtön, e pokoli erupciókból, a zseni túlzása, mértéktelensége, vad halmozása, dorbézolása s kiáradása zúdult a szívembe, a zseni Teremtőm, ahogy nem köti le semmi se időben, se térben, mert olyan borzasztó a szárnya, hogy nem fér el vele csak a végtelenben. Elkábulva, nem tudtam már mi ez, zene, költészet, micsoda? csak azt éreztem, ez a szabadság, a nagy nyílt egek, a zseni! Nem védem magam, - azóta is, hányszor, meg kellett adni magamat keserű perceknek az életemben s olykor nők tiportak rajtam. De soha embernek nem indultam, aki rám parancsolt volna, istenem olyan szabadnak születtem! S mennyit hallottam beszélni, parlamenti harcokban legkitűnőbb politikusainkat, felbőszülten e hadsereg ellen! Hány vezércikket írtam diktálásra, még zordabb hangon s lendületben e hadsereg szelleme s német nyelve ellen! Szinte erénynek tűnt nem engedni. Itt nem volt egy gondolat, egy illúzió, egy ideál, egy magyar hang, egy szó, egy magyar zászló lobogása, ami csábíthatta az embert. A háborúba szívesen mentem volna, ha bevesznek. Ide sem azért, hogy lövöldözzek, mert ez nem illik koromhoz s filozófiámhoz, de hogy megtegyem a kötelességemet. Többször jelentkeztem is, számos matinékon, de mindannyiszor elküldtek, miután megnéztek meztelenen. [*] De célok nélkül, pusztára csak a katonáskodásért, ezt nem! Fellázadva a lelkemben, hogy így megadjam magam s összetörjem az életem, úgy éreztem, nem bírom ezt és szöktem. Csak én tudom, mit fizettem ezért, majdnem húsz évig idegenben. [*]
S elbúcsúztam a Váci-utcán kedveseimtől s barátaimtól, Erkel Ferenctől, akit nagyon szerettem, Csemegi Károlytól, aki a Kúriára ment, minden második embertől és hölgytől, köztük püspököktől, mint Fraknói Vilmos s a rabbinusom, minden embertől, aki szembe jött velem, mert olyan sokat ismertem s intettem Bródy Sándornak, aki elrobogott egy fiákeren s elköszöntem Márkus Emíliától, aki lebegett fehér batisztban s szőkén, mint a hajnal, leendő Bolzay kisasszony s mint egy Berenice olyan szép! S megállítottam hódolattal Jászait a Kristóf-téren, ahol jött, isteni nő! olyan sajátságosan, olyan csodálatosan, mintha a járdára szórt verseken járna görög-római tündöklésével, ritmusával, hajlékonyságával s lobogva a fátylaiban!
- Éljen boldogul! - mondtam. - Gondoljon néha rám, ha már nem leszek s téli estéken, a tűz körül, jussanak eszébe azok a bús Abt-dalok, melyeket énekeltem, "So viele tausend Grüsse als Stern'am Himmel sind" s a Rubinstein Asrá-ja is halálos szerelemben. Amit nem tudtam elviselni, - vallottam be ifjonti vakmerőséggel, - az a Széchy Mária volt, most már megmondhatom magának. Hogy maga egy este, többször egymásután, ilyen badarságot mondjon, hogy "Nincs igazság, nincs csak gazság!" ez egyszerűen megőrjített engem.
- Hát írjon maga nekem jobb darabot, gyermek, - felelte a két gyönyörű szeme bánatos tekintetével. A szemöldökét felvonta magasra a homlokán s még így nézett egy percig. Akkor sírva fakadtam az utcán s mentem. S igen bánatosan a szomszéd utcákban, még másoktól is elbúcsúztam. Weisz Juliannak, akivel találkoztam, ezt mondtam Schiller-rel:
Im engen Kreis verengert sich der Sinn,
Es wächst der Mensch mit seinen grössern Zwecken.
De nem búcsúztam a szüleimtől s a kisöcsémtől sem, mert akkor nem tudtam volna elutazni. Ezek szegények nem is tudták, hogy megyek. Az apám később, kijött utánam Párizsba néhány napra s megbocsátott. S valóban csak akkor búcsúztam el tőle. Mert az alatt a tizenhét év alatt, hogy így elmaradtam, csöndesen meghalt egy este és sohasem láttam többet.
No isten vele, angyal.
(Folyt. köv.)
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]