Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Hölgyeim és Uraim, ez ünnepélyt vezető barátaink kívánták, hogy elsőnek én köszöntsem Schöpflin Aladárt s ünnepeljem, mint ötvenéves férfit. Ha szónok volnék, most visszatorolhatnám rajta azt a sok szép cikket, amit műveimről eddig írt, így azonban csupán szeretettel emlékezem arra a huszonöt évre, amit egymás mellett töltöttünk.
1900-ban láttam őt először és beszéltem vele. Már akkor ugyanaz volt, aki ma és ma nem látszik öregebbnek, mint akkor. Huszonöt év alatt nem változott külső és belső karaktere, csak megérett. Már legelső beszélgetésünknél emlékezetes maradt nekem, hogy fanyarul elmés megjegyzésekkel támadta meg a magyar közönséget, mely még mindig Tennysonnál van s mikor fogja észrevenni Walt Whitmant... Akkor értettem meg először, hogy az új íróknak milyen harcot kell vívni a közönség kegyéért: nemcsak az élet dolgaival kell megcsatázni, hanem az elhalt nagyok dicsőségével is.
Schöpflin Aladár egy percig sem tartozott a "Költő is Kritikus" ismert viszonylatába. Sohasem ült a bírói székbe, hogy elevenek s holtak felett csalhatatlan ítéletet mondjon. Sohasem nézte le a költőt azért, mert él és sohasem lett az elmúlt nagyságok szemellenzős professzorává. Különös nagy érdem, hogy mindjárt kezdetben ideállott közénk s kitette magát írótársai életéből s idegizzásából kiáradó sugárzásnak. Harcos volt a harcosok között, s az ő tollát ugyanaz a lelkesedés, ugyanaz a meggyőződés, ugyanaz az elszántság tette élessé s hathatóssá, amivel írótársai fegyverré avatták a verset, a novellát, a drámát: ebbe a korban a költők a sor élén Adyval s a kritikusok, élükön Schöpflinnel, az igazság egyenlően formaruhás harcosai voltak.
És ez jó volt így, mert költő nem indulhat eredményes csatába egyedül, csak ha mellette áll jobbról, balról a kritikus és esztétikus. Mert a költő új hangokat hallat, új világot hoz, amely különbözik a régi megszokottól s azt fel kell ismerni s meg kell érteni. A költő lelkéből vulkanikus erők által támad s robban ki a mű s mikor az kirepült, jön az írástudó, aki felismeri, kézbe veszi, megvizsgálja, aztán felemeli, megmagyarázza s presztízsének erejével elhiteti az emberekkel, hogy ez a vulkanikus rög nem egy darab sár, hanem egy darab arany.
Ezt mívelte Schöpflin Aladár huszonöt évig s most íme pályája tragikusra fordult: egyet botlott és bezuhant közénk: író lett maga is.
Ma este a Nemzeti Színházban nagy sikerrel játsszák darabját s hogy most mi legyünk az ő kritikusai: nekem csodálatos, hogy ő ott kezdi az írást, ahol huszonöt évvel azelőtt akarta kezdeni. Azokat a témákat s azt az anyagot írja meg, amit ifjúkorában kellett hogy magával hozzon a tarsolyban. Milyen furcsa, ki kell szülnie sorra mindazt, amivel terhes lett annak idején, hogy eljusson önmagához, a mai magához.
Én ehhez a munkához neki teljes szívből szerencsét kívánok, szívem egész melegével köszöntöm s forrón óhajtom, hogy kiviríthassa azt a virágos kertet, amelyet reá bíztak lelke istenei.
[+]