Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Hány éve lehet? húsz, huszonkettő, vagy annál is több, hogy a Vasárnapi Újság-nak egyik rovatában, mely hajdan a legnémább volt, dobogni kezdett valami. Osvát Ernő rögtön megmondta: ott egy szív dobog, olyan hangon, mint a miénk, akik ismeretlenek és magunkra hagyatottak voltunk ezen a világon. A többit is Osvát Ernő kopogtatta ki. Tőle tudtuk meg, hogy az, aki a hamvas fejűek képes újságában úgy ír a mi nemzedékünk ismeretlen íróiról, mint írótestvér szokott az írótestvérről, nem a mi szerzetünkből való ember. Nálunk jóval komolyabb férfiú, tanár és tanárok barátja s eredetileg egészen mások voltak a hajlandóságai, más volt az ízlése is. S azután zengeni kezdett a névtelen kis könyvismertetésekben Ady Endre neve és méltányló hangok fogadták bennük Ady kortársait is. Ismeretlenül így lett a testvérünk Schöpflin Aladár.
Húsz, vagy huszonöt év múltán, most szemtől-szembe ültünk vele. S ő pohárral a kezében elbeszélte, hogy mikor mi először lettünk figyelmesek a hangjára, ő a választás nehéz keresztútján állt. Választania kellett a között, hogy a tisztesek és tekintélyesek társasága felé tartson, vagy a tekintélytelenek és reménytelenek kicsiny sokadalmába vegyüljön. S ő az utóbbit választotta, és máig sem bánta meg és büszke rá.
Hogy miért büszke, azt nem mondta meg. De amire büszke lehet, az nem az a véletlen, hogy egy kivételesen tehetséges írói nemzedék kifejlésének tanúja lehetett, hanem az a tudatos és elhatározott élet munkája, mellyel azt a kifejlést megsegítette és megkönnyítette. Úgy gondolom, meleget érezhet az a könyv, amely olyan kézben nyílhat szét, mint az övé, és meleget érezhetnek azok a nyomtatott lapok, melyeket olyan becsületes pár szem, olyan mélyhangú barna férfiszem világít meg, mint az övé. Egy egész írónemzedéknek volt ilyen szívmelegítője Schöpflin Aladár.
Milyen nehéz lehetett a feladata! A kritikája félig jövendölés kellett hogy legyen, a készülő nagynak megsejdítése és előre megfogalmazása. Más korszakos kritikusok messziről tekinthettek vissza arra, ami volt, s messziről nézve szinte magától rendbe rakódik az, ami valamikor zűrzavarnak látszott. Az a kritikusi munka, melyet Schöpflin egy nemzedék mentén végzett, páratlan irodalmunk történetében. Lámpással kísérte útjukon a jövő sötétje felé haladókat. És miközben megvilágította útjukat, egyben úgy lóbálta lámpását, hogy rajtuk is keresztülvilágított vele. Szavaival szétfejtette és összerakta alkotásaikat. Megértette őket korukkal.
Abban is újító volt, hogy megkereste és meg tudta találni az összefüggéseket, melyek őket a korukkal összefűzték. Sohasem tekintette az irodalmi kritikát poétikai feladatok megfejtésének: a mű arra való volt neki, hogy a mögötte sejlő ember iránt érdeklődjék s az ember és benne a költő képe csak úgy vált számára teljessé, ha valamennyire az előzményeiből és a környezetéből is megmagyarázhatta.
Gyulai kortársaival szemben harcos kritikus volt. Üldözője annak, amit károsnak vélt, elítélője mindennek, amit önkényességnek és szabadosságnak érzett. Milyen kevéssé méltányolta Jókaiban azt, ami örökéletű zsenialitás volt benne. Jól mondta Schöpflin azon a kis ünneplésen, amelyet barátai rendeztek tiszteletére, hogy ő nem ítélkező kritikus. Sohasem érezte feladatának, hogy lesújtson, vagy bárhogy csak osztályozzon is. Ő magyarázója az irodalomnak, az értelem eszközeivel újra megalkotója annak, ami az indulat öntudatlanságában fogantatott.
Az értelem, az érzelem és a képzelet eszközeivel. Nélkülük nincsen is igazi kritikus. Az a minden emberben benne lakozó költő és művész, ki az elhivatottakban óriássá nő, a kritikusban is álmokat sző. Csak így képes a költőt útjain követni és lelkének rezzenéseit felfogni.