Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám
Nem keltett elég figyelmet, pedig nem volt jelentőség nélkül való, lord Oxfordnak, vagyis az öreg Asquithnak az angol liberális pár vezérségéből a múlt hetekben történt visszalépése. Amiket azon napokban s ez eset körül az Asquith s a Lloyd-George között való versengésről, a liberális párt bomlásáról s a liberalizmus csődjéről írogattak: az mind így is van, de nincs is így, - van ebben is valami, de ami a fő jelentősége, az nem ebben van. Amik az angol liberális pártban s a párttal az idei 1926-ik esztendőben végbemennek, az sokkal nagyobb dolog, mint ami magában az az esemény, hogy a ravasz Lloyd-George, mivel a pártkasszát annakidején ő szedte össze, s a kulcsa nála van, most ugyanúgy kitudta Asquithot a pártvezérségből, mint a háború alatt az első miniszterségből - most is, mint akkor, hogy ő kerüljön helyébe. S az is csak tünet s nem maga a folyamat, hogy idén februárban Sir Alfréd Mond, Lloyd-Georgenak sok ideig belső embere s az angol nagyipar egyik főembere, kilépett a liberális pártból s átment a konzervatívokhoz, viszont az utóbbi napokban a radikális Kenworthy is kilépett a pártból, de ő a Labourbe, a munkások pártjára állt. Ezek a személyi dolgok kicsinységek, már amennyiben azokra a személyekre vonatkoznak, akikről szó van. A nagy a dologban az, hogy a folyamatok, mik e személyes csetepaték formájában mennek végbe, végbemennének enélkül is, más személyekkel is, - viszont a folyamat, bár színre az angol liberális pártnak története, valójában éppúgy világtörténet, mint ahogy nem csakis orosz történelem a rengeteg orosz szocializmusnak bolsevizálódása, s nem csakis osztrák történelem a kicsiny osztrák szocializmusnak mensevizálódása. Kézen-közön az egész kultúrvilággal vagy legalább is velünk európaiakkal, mindvalamennyiünkkel esik meg az, mi újév óta az angol liberális párttal történik.
Nagyon mindegy ma már, hogy a történelmi két nagy angol párt: a torieké, a mai konzervatívoké, és a whigeké, a mai liberálisoké, eredendően mely rétegeknek volt pártja. De mára is kihat, ahogy a két párt a tizenkilencedik század rendjén különbözött volt el: a konzervatív pártba menekült a hatalmasan emelkedő polgárság elől a nagybirtok s minden feudalizmus, a liberális pártba állt a polgári törekvés, kezdve az ipar s a kereskedelem igényein a legszélsőbb szabadsági s felvilágosodásbeli követelésekig. Valami megvan ebből ma is, de erősen eltolódva. Mert a polgárság, jobban mondva az ipar s a kereskedelem a 19-ik század rendjén szinte egy lökésre beleemelkedett a hatalomba, mellé a feudumnak s a nagybirtoknak, s jó, ha nem föléje; a francia nagyforradalom, s a forradalom végrehajtója; Napóleon, amely s aki ellen Anglia annyi cselt szőtt. Angliában teljesebben győzött, mint Franciaországban, - míg Franciaországban csak a bankokráciát emelte az arisztokráciának melléje s csakhamar helyébe, Angliában a kereskedelmet s az ipart is. Meg lehet állapítani, hogy a száz évnek, mióta a polgárság hatalomra került, mindjárt elején kialakult e polgárságban egy nagytőkés és nagyvállalkozó felső réteg, melynek termelési és kereseti érdekei ugyan több közszabadságot kívánnak, mint a nagybirtokos mágnásságé, de ehhez azért közelebb állnak, mint a polgárság vagyontalannak maradt érdekeihez s minden rendbeli egyéb köznépéhez. Ez világosan meglátszik úgy Angliába, mint Németországban, hol, mind kettőben, még van nagybirtok. Franciaországban egy kicsit más a kép, mert a nagyforradalomban a nagy urak földjét szétosztották, itt tehát nincs nagybirtok, viszont a nagyipar s a nagykereskedelem Franciaországban csak most kezd szárnyra kapni. Franciaországban így főképp a pénzgazdaság járja, az ő arisztokráciája tehát, mondom, a bankokrácia, de ez is nagyjában éppúgy húz a konzervatizmushoz, éppoly nacionalista és egyházas hajlandóságú, mint Angliában s Németországban a nagyipar, a nagykereskedelem s a nagy pénz. Amelyeknek ma már, miután övék az ország s a hatalom, nincs szükségük közszabadságokra, sőt szeretik ezeket szűkíteni, mert ezekkel most a számukra nem kellemes szociális törekvések: a vagyontalan polgárok, az ipari munkások s a parasztok kívánkozásai jutnak foganathoz. Így fejlődvén a dolgok, a liberális pártok, mik eredendően a polgárságnak voltak pártjai, mindenütt válságba jutnak, mert a polgárságon s ezzel a liberális párton belül éppen a legtehetősebb s legjelentősebb felső réteg olyan hamar révbe jutott, hogy érdekei mások lettek, mint őalatta a révbe nem jutottaknak széles és mély rétegeié. Németországban e fejlődés meg is bontotta a polgári liberalizmus pártját, a Fortschrittnak pártján kívül külön alakult a Nationalliberál-párt, - amannak mai utódja a demokrata párt, emezé a német néppárt, a Deutsche Volkspartei, melynek emberei közül való Stresemann külügyminiszter is, ki minisztersége előtt a nagyiparnak volt vezérlő embere, s amely párt, az ő nagyiparos, nagykereskedő s nagybankár érdeklődésével közelebb áll a konzervatív német nemzeti párthoz, a Deutschnationale Volksparteihoz, hol a nagybirtok, a feudalizmus, a régi bürokrácia s a nagytőkének egészen ezekhez állott része szervezkedett, mint áll a demokratákhoz vagy éppen a szocialistákhoz s a kommunistákhoz. Angliában ez a szétkristályosodás még nem ment egészen végbe, egy emberöltő előtt a liberális pártból kiváltak ugyan s a konzervatívokhoz hozzáálltak a nagypolgári unionisták, de mind a mai napig a liberális pártban nagyjában mégis csak együtt vannak úgy azok a nagypolgári, mint azok a kisebb és kispolgári rétegek, mik Németországban rég szétváltak Volkspartei-já és demokrata-párttá. S a polgárságtól s a liberálisoktól csak az újabb időkben szerveződött lefelé is külön az ipari munkások pártja gyanánt, a Labour Party s az Independent Labour Party. Ezt kell észbe venni: az angol polgári pártnak, a liberálisnak e differenciálatlan voltát, hogy az ember átértse a Lloyd-George körül sustorgó kavarodásoknak mindnyájunkra rátartozó jelentőségét.
Az öreg Asquithnak a vezérségből nemrég történt kitolása csak formaság volt, csak forma szerint való befejezése annak, mit Lloyd-George újév után kezdett volt a Sir Alfred Mond kikezdésével. Sir Alfred nem jelentéktelen ember, - jóeszű és jószándékú és szeret, nagyiparosvezér létére, szociálisan gondolkozni. Ez, kivált a háború előtt s kivált mikor az angol nagyiparnak állt volt a konjunktúra, éppúgy nem volt nehéz, mint az, hogy Sir Alfred liberális és liberális párti legyen - amíg a nagyipar sokat hoz, addig sok szociális terhet elbír. Ám a háború után ez megváltozott, a háborúból visszaözönlött a munkásság, de a béke még nem nyitotta meg, s ahol megnyitotta, nem állította még helyre a régi piacokat, az angol szén már nem kell úgy s nem mindenütt, ahol s ahogy azelőtt kellett, az angol gyártmánynak kevesebb a vevője s több a versenytársa, mint azelőtt, egyre több angol kéz marad tétlen s egyre nagyobb feladat a gazdájuk gyomrát megtölteni. Mint mindenütt, úgy kivált Angliában a munkátalanság a legnagyobb probléma, a munkátalanoknak közpénzen való eltartása a legnagyobb teher, s a politikai pártok életrevalóságának az a próbája, hogy a munkátalanság kérdésére minő feleletet tudnak adni. A liberális párt elé is ez a kérdés vetődött, s Sir Alfred Mond, mint a párt egyik főembere, azt ajánlotta, hogy ha már az állam, tehát valójában az adózó közönség a munkátalanok segítésének formájában eltartani kénytelen a lakosság egy részét: ez mégse történjék ellenszolgáltatás nélkül, mégse úgy, hogy senki másnak és semmi egyébnek ne legyen belőle haszna. Hanem inkább úgy, hogy e pénz államsegély gyanánt adassék olyan ipari vállalatoknak, melyek segítség nélkül nem tudnak megállni, akár mert kevés a vevőjük, akár mert drágábban termelnek, mint ahogy eladni tudnak, akár pedig mert valami új dologgal próbálkoznak, mi majd később beválnék, de eleinte sok leckepénzbe kerül. Ezek a segélyezett vállalatok foglalkoztathatnák aztán a munkátalanokat, s így válna a munkátalanok segélyezése termékennyé, produktívvá. Ez volt a Sir Alfred ajánlata, - ez az, mit azóta "produktív munkátalan-segély"-nek szokás nevezni, s e terven kapott, a régi pártok gondolatlanságával, az angol liberális párt. Azaz, hogy kapott volna, ha Lloyd-George igen eltökélten nem fordul a terv ellen, s helyébe, szintén igen határozottan, sőt követelően egyebet nem ajánl: az ország gazdasági válságának lebírására az emberöltők óta békében hagyott nagy földbirtoknak kemény megszorongatását. Lloyd-George ugyan sem nem az a jellem, sem nem az a tudás, amit az angol szeret, s akit vezérének vallhatna az egész világ. Sokban hasonlít - persze nagyobb, mert világbirodalmi méretekben - a mi néhai Wekerlénkhez. Ám abban is, hogy tudja megcsinálni, amit vállal (Anglia számára a háborút ő nyerte meg,) s abban is, hogy minden csélcsapságai s cinizmusai közepette van egypár legbelsőbb szent meggyőződése, melyben tréfát nem ismer s melyből nem enged haláláig. Wekerlének ilyenek voltak az ő fináncpolitikai meggyőződései, Lloyd-Georgenak ilyen az ő mágnás-ellenessége. Hogy ez mint csírázott volt ki s mint gyökeresedett meg a mezítlábas welszi kisfiúban, ki a falusi mesteremberek, papok, tanítók, féljobbágy parasztbérlők nyomorúságának szemével figyelte volt az angol nagybirtok mindenhatóságának hatásait, az téma volna valaki akkora regényíró számára, amilyenje ma az angol irodalomnak nincsen. Ide csak az tartozik, hogy nem kell elfeledni: az angol alkotmány történelemnek új fejezete kezdődött s tulajdonképp az ő háromszáz éves polgári forradalmuknak egyik utolsó rezzenete ment végbe a Lloyd-George 1909-ki budget-beszédével, mellyel s melynek következtében az angol felsőháztól a budget-jog elvétetett s ekként a felsőház s vele a mágnásság, az örökletes angol nagybirtok, kiesett az Anglia felett való egyenes törvényhozó és kormányzóhatalomból. Természetes: dúsgazdag nagyúrnak, amilyen a nagybirtokos mágnás, száz csatornája marad, amin át a kormányzatra befolyhat. De az az egyenes hatalma, hogy az ő külön törvényhozó házában kormányt buktathasson: ez a hatalma 1909-ben elveszett. S mint ahogy 1909-ben Lloyd-George a mágnás-nagybirtok törvényhozó s kormányzó kiváltságát azért törte meg, hogy ne állhasson útban, mikor az angol társadalmat szociális természetű adókkal kell megterhelni, úgy most, 1926-ban, Lloyd-George a mágnásoknak az angol föld felett való monopóliumát azért kívánja megtörni, hogy a munkátalanságon segíthessen. Mert az angol föld igen kiadós volna és nagyban segíthetne az angol gazdaság válságán, ha igazán meg volna művelve. De nincs, mert nagybirtokokra osztva: hol mint vadászterület parlagon hever, hol egyfelől felszínesen művelik, mivel ekkora terület már egy-két százalék jövedelemmel eleget hoz gazdájának, hol másfelől kiszipolyozzák, mert ki kell belőle termelni a birtokosnak, a nagybérlőknek s az albérlőknek hasznát. Ha kellőképp művelnék meg, mindenekelőtt munkaalkalmakat adna a munkátalanoknak, legalább is java részüknek, egyben visszanevelve az elfajzott ipari proletárt egészséges paraszttá. Aztán ételt adna az angol evőnek, ki, amíg gyártmányaiért dúsan kapta a pénzt idegenből, nem bánta, ha minden szem gabonáért, minden harapás vajért, minden falat zöldségért idegenbe kellett fizetnie. De akinél most nagyon számot tesz, hogy, mialatt ő idegenbe nem tud eladni, s onnan pénzt nem lát, mégis ő tartsa el a dán kertészetet s majorságot, az európai s ázsiai cukorgyártást, az amerikai s európai síkságok földművelését. Lloyd-George tehát, arra való adópolitikával, rá akarja szorítani az angol földet, hogy bőven hozzon, s a nagybirtokost, hogy, ha ő ezt nem bírja: aprózza s adja át földjét a parasztbérlőnek, a községnek, az államnak. Ez a terv nem vét a tulajdon szentsége ellen (mint vétett volt a nagy francia forradalom, mikor az urak birtokait elkobozta s odaadta a parasztoknak,) csak rákényszeríti a tulajdont, hogy egyfelől éljen és hozzon, másfelől ne azok rovására legyen szent, akiknek szintén van joguk élni, enni és tudnak és akarnak dolgozni. Lehet, hogy nem elég liberális - legalább nem abban az értelemben, hogy beavatkozás nélkül szabadon hagyná folyni a gazdasági és társadalmi erők versenyét. De vajon annak idején, mikor a verseny megindult, az erők szabadon oszlottak meg? Nem úri hatalommal osztottak volt-e szét: egyik félen úri mindenhatósággá s dúsgazdagsággá, másik félen köznépi nincstelenséggé s kiszolgáltatottsággá? A gyáriparban sem sokáig állhatott meg az a liberalizmus, mely a szabad verseny nevében védetlen állította a puszta kétkezes munkást az államnak s a pénznek minden hatalmával vértezett munkaadóval szemben. Ennek a liberalizmusnak hamar befellegzett, mert az emberiség hamar rájött, hogy a szabad verseny csak aznap kezdődhet igazán szabadon, mikor a munkás és a paraszt ugyanazon mód már benne ül álladalomban s a hatalomban, mint a munkaadó és a birtokos. Ellenben liberális a Lloyd-George terve abban az értelemben, ahogy a liberalizmus az utóbbi száz év rendjén tisztességgel kialakult: hogy megmarad a tulajdon mellett, nem komédiáz tőkeellenességet, az állam és a község nem elkoboz egyfelől, nem ajándékoz másfelé, de adó- és egyéb szociális politikájával mindig közbelép, ahol s amikor a verseny visszaesik az unfairségbe. Viszont vállalja vagy magához váltja azokat a termeléseket, melyek magánkézben nem bírják el a fair-séget, vagy szabad versenyben a köznek fontos értékeket hagynának elcsenevészni. A gyáriparban ez igazi liberalizmus, mondom, rég megvan, annyira megvan, hogy íme mikor az angol gyáripar nehéz válsággal küzd, csak kevés gyáriparos mer arra gondolni, hogy a munkásság szociális vívmányait csinálja vissza, hanem ehelyett egy vezérlő gyáriparos, mint Sir Alfred Mond, olyasmit javasolt, mi tulajdonképp arra megy ki, hogy a munkabéreknek s a munkás egyéb szociális ellátottságainak bizonyos hányadát ne a munkaadó fizesse, mert nem mind győzi, hanem fizesse az állam, vagyis az egész adózó közönség. Bizonyára ez is megoldás, de kérdés, hogy "produktív" volta nem olyan tessék-lássék-e, mint mikor a negyvennyolcas időkben Louis Blancék úgy adtak munkát és keresetet a párizsi munkásoknak, hogy felesleges árkokat ásattak velük, aztán megint betemettették. Mert kinek lehetne eladni mesterségesen táplált iparok termékeit, mikor az angol iparnak válsága főképp onnan indult, hogy idegenben már nincs akkora piaca, mint valaha volt, bent pedig szegényebbek az emberek, semhogy többet tudnának felvásárolni? Azzal, ha a Sir Alfred Mond terve szerint ezentúl a munkabérek egy részét is nekik, közönségnek, kéne fizetniük, nyilván nem lesznek tehetősebbek, - a munkás kezéből pedig a munkabér jórészt élelemre megy, vagyis éppen arra, amit, az angol földművelés parlagon hevervén, idegenből kell behozni. Ellenben a Lloyd-George gondolata igazán produktív segítség, mely egyéb országbeli földosztó tervektől vagy intézményektől egy nagy jóval üt el. Más országokban a nagybirtokról a parasztbirtokra való áttérés egyelőre a termelésnek történnék rovására, mert a paraszt eleinte nem tud mitévő lenni az ölébe hullott földdel, nincs pénze, hogy befektessen, nincs terve, hogy gyökeres megművelésre szomszédaival összeszövetkezzék, holott a nagybirtokot nem egy gazdája foganatosan s kiadósan műveli. Angliára azonban ez nem áll, mert itt a legbukdácsolóbb parasztgazdálkodás is kiadósabb volna, mint a mai úri, mely a földet nagyrészt parlagon hagyja. Ezek után nem kérdés, hol az igazabb liberalizmus, az igazabb szocializmus s az igazabb demokrácia. A Sir Alfred tervében-e, mely nem a szükséges termelést fokozza, nem az éhesnek ad enni, s vállalja ugyan a nagyiparosság szociális terheit, de csak úgy, hogy ennek válláról mentem átveti az államéra vagyis megint csak a nagy közönségére. Vagy Lloyd-George-é, mely igaz érdekeket nem sért, csak kiváltságokat szüntet meg, a közterheket nem növeli, de a közjövedelmeket gyarapítja s nem bitangba termel többet, hanem meglévő éhség számára? Ez mégis csak szociálisabb, tehát erkölcsösebb terv, mint az a rablógazdaságos, tehát erkölcstelen szocializmus, hogy a közönség tartsa el a munkásságot ugyanakkor, mikor a gazdaság nem tudja eltartani a közönséget. E körül indult, februárban, az összekülönböződés Sir Alfred Mond és Lloyd-George között, - emiatt történt, hogy Sir Alfred Mond kilépett a liberális pártból s átment a maga természetes táborába: a konzervatív pártba. Ám kiválásával a válság nem változott, s ha minap az öreg Asquith is kiállt a Lloyd-George útjából, az annak fokmérője, hogy mint szorítja: vagy a pártban le, vagy a pártból ki a Lloyd-George igazi liberalizmusa a nagy polgárok papír-liberalizmusát. Ahogy a szociális gondolkodásúnak indult Sir Alfréd Mond átment a konzervatívokhoz s náluk marad, mikor ezek, az ő diehardjaiknak s fasisztáiknak nyomása alatt a szénbányászok sztrájkját arra akarják felhasználni, hogy megtörjék a munkásszervezetek, a százados Trade-Union-ok hatalmát, úgy mutatja az ő élete s Lloyd-George-zsal való összekülönbözése: nem a liberális gondolatnak, nem is a liberális pártnak bukását, hanem annak lehetetlenségét, hogy az úri hatalomba jutott nagypolgárság egy akolban s egy politikában maradhasson a polgárság vagyontalanaival. Mikor ő, az ő "produktív munkátalansegélyével", egy arisztoszociális fogással kiszúrná a szemét az ipari munkásság egy részének, de semmit sem juttatna a rengeteg tábor elszegényedett polgárságának, melynek ugyan van munkája, de munkájából nincs megélhetése, - mikor ő az államot, tehát az egész lakosságot (s így a fogyasztási adók révén, még az éhenhalókat is,) megadóztatná egy réteg ipari munkásság javára, csakhogy a nagybirtokra ne kelljen terheket s kötelességeket rónia: akkor világos, hogy mennyire húz a polgári arisztokrácia a történelmihez, mennyire egy tábor egyik félen a konzervatív érdek az ő nagybirtokos, nagyiparos, nagypénzes arisztokráciájával, s mennyire egy rengeteg táborba szorulnak a más-félen a vagyontalanok: a pénztelen polgárok, a nincstelen parasztok s az erkölcstelenül, tehát tarthatatlanul, mert extravurstokkal betömött szájú ipari munkások. A Sir Alfred Mondok-nak s az Asquithoknak Lloyd-Georg-zsal való viaskodásában nyilvánvaló lett, hogy a liberalizmus ugyan állandó politikája kellene hogy legyen a polgárságnak, de a polgárság révbejutottjai állandóan elárulják, - kénytelenek elárulni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy meghalt volna vagy valaha is meghalhatna. Él, sőt egyre gyarapszik, csak nem liberalizmusnak hívják, hanem szociálpolitikának, s nem a polgárság tartja erőben, hanem az ipari munkásság.
Ezt persze senki sem szereti hallani, legkevésbé a szociáldemokrácia, mely ötvenedik éve hirdeti a liberalizmus csődjét. De mégis meg kellene kérdezni a reálpolitikus szociáldemokratáktól, mind az ipari munkástól, ki valaha közérdekű s a közérdek révén a munkások érdekét is szolgáló, kivált kormánypolitikát művelt: hogy mi volt ez a politika egyéb, mint gyakorlatian liberális, felvilágosodottan polgári politika, melyet azonban a munkásságnak kellett elvégeznie, mert a polgárság nem végezte el? Az a Jaurčs, az a Branting, az a Macdonald, az a Garami, az a Vandervelde, az az Ebert, az a Stauning, az a Troelstra, az a sok tiszta elme és tiszta kéz, mely a munkásságéval az emberiség ügyét is előbbre vitte: vajon tőke-, vajon tulajdon-, vajon polgárellenes szocializmust művelt-e? Vajon szociáldemokráciájuk az a szociáldemokrácia volt-e, melynek tételei a negyvenes évekbeli kommunista manifesztumban vannak kifejtve s mellyel lehet ugyan tábort szervezni, de nem munkára, hanem polgárháborúra, - s nem inkább az a liberáldemokrácia-e, melyet a polgárság mindig a száján hord, de kezéből mindig kiejt? Az ő részükről is nem az történt-e s állandóan (s igen helyesen) nem az történik-e a polgársággal, mit a konzervatív Disraeli dörgölt egyszer, az általános választójog megcsinálásakor, az angol liberális párt orra alá: hogy "mialatt a liberálisok fürödtek, én elloptam a ruhájukat!?" Mégis csak meg kéne állapítani egyszer, hogy mi igazában a konzervatizmus és mi igazában a szociáldemokrácia? Konzervatizmus: nem csinálni semmit és megakasztani mindent. Vajon ezt cselekedte-e például az angol konzervatizmus? Dehogy. Hanem megcsinálta, amit már meg kellett csinálni s elhagyni nem lehetett a liberálisok követeléseiből. S a szociáldemokrácia vajon egyéb-e, mint megcsinálni olyasmit, mit megcsinálni csak a mai világ teljes kiforgatásával lehet. Vajon ezt cselekedték-e a szocialisták, ezt-e a háború? Dehogy. Hanem megcsinálták mindazt, mit a mai világból mai úri és polgári hatalmasainak ellenkezése közben ki lehet szorítani. A liberális pártok csakugyan mindenütt lejárták magukat, mert vagy nem csináltak semmit, vagy elárulták saját hivatásukat. De a liberalizmus? Minden, ami az utóbbi száz évben pozitív, haladó és gyakorlati cselekvés volt: a liberalizmusnak volt intézményekbe való építése, a liberális terveknek volt megvalósítása. S ha mindez nem a liberalizmus cégére alatt s nagyrészt nem is a liberalizmus természetes táborának: a polgárságnak útján vagy kezével történt, az, mondom, azért volt, mert a polgárságnak nyomban hatalomra való jutása után természetes árulója akadt az ő hamar megtollasodott felső rendjében. Amely felső rendnek csakhamar igen sok érdeke összeesett azzal a feudalizmussal, amelynek az érdekei ellen kellett volna megvalósítani a polgári liberális programot. Ha nincs a szervezkedő s szervezkedése útján hatalomhoz jutó ipari munkásság, a polgári liberalizmus majdnem aznap bukott volna meg, amelyen a polgárság hatalomba jutott. Ám az ipari munkásság, ha nem is vallott programban, de valóságos cselekvésben magához váltotta a polgári liberalizmus törekvéseit, s mivel ma az ipari munkásság hatalmasabb, mint valaha, a polgári liberalizmus is aktuálisabb, hivatásosabb, jogosultabb, mint valaha.
Lehet, hogy ez nem fér meg az osztályharc elméletével - de akkor annál rosszabb az osztályharcra nézve. Nyilván, mert ez az elmélet nem fedi a valóságot, mivel a valóságban a munkás, amely percben munkája és kenyere van, ugyanúgy polgár, mint az a polgár, kinek csak munkája és kenyere van, de vagyona nincs. Nyilván, mert a munkás emelkedésének lehetőségei, boldogulásának ábrándjai és céljai nem lehetnek egyebek, mint polgáriak, s ha van valahol éles osztálykülönbség, úgy nem egyfelől az ipari munkás, másfelől az egész többi társadalom között van (nem szólva arról, hogy mindezeken kívül még paraszt is van a világon, mégpedig nagyon és Európában most egyre jobban.) Hanem igenis külön osztály egyik részén a nagybirtok, a nagyipar s a nagypénz, másik részen a vagyontalan polgár s a bérmunkás. Annak ugyan nincs értelme, hogy a polgár proletár beálljon szociáldemokratának, neki az ő foglalkozásai más szervezkedést engednek vagy parancsolnak, mint amit az ipari munkás számára az ő lelkéből keletkezett szakszervezetei, viszont a szociáldemokrácia, mint politikai párt, hatalmát a szakszervezettől veszi. De semmi akadálya nincs, sőt minduntalan felbukkan úgy lehetősége, mint szüksége, hogy a szociáldemokrácia, a munkáspárt: alkalma és ajánlatossága válogatja: egyszer mint vezér, másszor mint segédcsapat megsegítse a polgári liberalizmust a polgári liberális, vagyis a gyakorlatian szociális teendők nyélbe ütésében, a vagyontalan polgársággal együtt fejtvén ki a vagyonos polgárságra azt a nyomást, mit e vagyontalan polgárság éppen vagyontalanságánál fogva magában kifejteni nem tud. Lloyd-George lehet kétes, lehet homályos politikai karakter, de terve: a liberalizmusnak s a labornak összefogása természetes is, elkerülhetetlen is, nem szólva arról, hogy egyedül erkölcsös, mert véget vet annak a képmutatásnak, hogy a cselekvő liberalizmus s a gyakorlati szocializmus éjszaka viselik egymást, mint a lopott sapkát. Ha, mialatt a nagypolgári Mondok a konzervatívokhoz állnak, a demokrata Kenworthyk a Labourba ugranak át a liberális pártból, az csak intelem arra, hogy nem kell várni azzal, ami elkerülhetetlen, s a liberális pártnak, a világ minden liberális polgárságának nyíltan össze kell állnia a munkássággal. S a munkásság ez elől nem térhet ki. A szociáldemokrácia, amíg nem erőszakoskodni akar, hanem boldogulni s nem nyerni akar, hanem szerezni, nem lehet egyéb, mint liberális demokrácia. Amilyen joga, olyan kötelessége együtt dolgozni a nélküle erőtlen, vele mindenbíró közpolgárisággal. S együtt küzdeni ki azt a polgári haladást, melyből neki máris volt s mindig lesz legalább annyi haszna, mint a polgárságának.
• Utóirat.