Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Adósságaink miatt, amiket hiába akartunk, nem tudtunk megfizetni, megint lakást kellett változtatnunk. A Csáky-utcába költöztünk. Hónapokig egyhuzamban munkában voltam, s egész szépen összeszedtük magunkat. Aztán megint jött a bérmozgalom a gyárban s megint a sztrájk. Nehéz és szívósan tartó harc volt ez. Megválasztottak bizalmi férfinak s követeléseinkkel oda kellett állnom a főnök elé, aki pedig csak úgy kegyelemből vett fel annak idején.
Jogosan haragudhatott rám, talán meg is érdemeltem, hogy hálátlannak tartson, de nekem állnom kellett a harcot és álltam is. Különben sem tartoztam a gyönge elhatározású emberek közé, ebben a dologban meg éppen következetes, sőt fanatikus voltam.
Az egyik reggel még ágyban voltam, mikor eljött hozzánk a gyáros szobalánya.
- Kéreti a nagyságos úr, hogy jöjjön el hozzánk, beszélni szeretne magával valamiről.
- Nem - mondtam. - Mondja meg az Ágner úrnak, hogy én most nem mehetek az ő lakására. Nagyon sajnálom, hogy ez így van, de mi most sztrájkolunk és én bizalmi férfi vagyok, tehát nem mehetek el a gyáros lakására beszélgetni.
Az anyám azt mondta, hogy ez sértés s hogy ezt nem érdemli meg tőlem a gyáros.
- Nem kell azért senkinek rosszat gondolni, ha te beszélgetsz vele. Istenem, hát ő is olyan ember, mint mi vagyunk.
- Nem! - mondtam - azt nem lehet. Ez árulás lenne a munkástársaimmal szemben. Ezt nem lehet megtennem. Én nem haragszom erre az emberre, de mi egészen más két világban élünk s most harc van közöttünk.
- Én már látom, hogy ennek megint rossz vége lesz.
- Az lehet, hogy elveszítjük a sztrájkot, de ennek nem akarok én az oka lenni.
Nehéz volt tartani magamat. Igaza volt az anyámnak, már éppen elegünk lehetett a harcolásból, az embertelen nyomorgásból, s ha kidobnak a gyárból, kezdődik az egész elölről. De ki tudna ezen változtatni, az események jönnek és elsodornak bennünket az útból. Kiből gazember, kiből koldus lesz. Én természetemnél fogva az utóbbiakhoz tartozom.
A gyáros a sztrájktanyáról hívatott el. Nem a lakására, hanem a gyári irodába, állítólag nem privát beszélgetésre. El kellett mennem hozzá.
- Üljön le, fiatal barátom - mondta. - Ne gondolja, hogy rossz útra akarom magát csábítani. Én is modern ember vagyok, elismerem, hogy a munkásság követelései jogosak. Ismerem, hogy milyen a mai munkás helyzete, de viszont maguknak is tekintettel kellene lenniük arra, hogy alig pár hónapja nyílt meg a gyár. Eddig csak a kész tőkét fogyasztottuk. Miből adjuk meg most a kívánt bérjavítást?
- Kérem, én nem mehetek bele ilyen dolgok fejtegetésébe. Csak azért jöttem, hogy üzenetet vigyek az elvtársaknak.
- Mondtam, ne legyen gyanakvó velem szemben. Én most nem is úgy beszélek magával, mint egy munkásommal. Hiszen, ha így tekinteném magát, akkor fel sem vettem volna. Én vétettem a munkaadók szövetsége ellen, mikor magát a fekete listáról levettem. Az embernek nemcsak érdekei, hanem szíve is van. Hallottam a kedves mamájától, hogy maga verseket is ír. Nem is értem, egy igazán intelligens fiatalember miért mászik bele ennyire az ilyen dolgokba. Az én gyáramban mind szervezett munkás van, én elismerem a szervezetet, de nem szabad elvadulni. Ma már ott tartunk, hogy az értelem kormányozza az ember cselekedeteit, nem a felizgatott indulat. Maga előtt, mint intelligens fiatal ember előtt szép jövő áll, ne akarjon mindenáron a saját szerencséjének az elrontója lenni. Elhatároztam, hogy ismeretségünkre való tekintettel felajánlom magának a vicemesteri állást a lányok fölött. Az egész géposztályt maga fogja vezetni.
- És mit kíván ön ezért tőlem?
- Semmit.
- Semmit?
- Tessék, ezen a cégpapíron van a szerződési forma. Ez egy mindennapi forma. Aláírja a nevét és kész.
- Ezt én nem tehetem meg. Ez a munkatársaim elárulása lenne. Ha a sztrájknak vége lesz, akkor örülni fogok az ön bizalmának, de most nem írhatok alá semmit.
Készülődtem elmenni.
- Ennyi maradiságot fel se tételeztem volna magáról. Maguk nevezik magukat modern szocialistáknak? Konzervatívabbak és kicsinyesebbek, mint egy rabbinövendék. Ajánlom, hogy gondolja meg. Ha mester lesz, akkor nem szólhat magának senki semmit. Akkor már nem tartozik a közönséges munkások közé.
- Ha tudtam volna, hogy csak ezért hívott ön, fel sem jöttem volna - mondtam. - Most már biztos vagyok benne, ha elveszítjük a sztrájkot, akkor kidob a gyárból. Pedig én szívesem megmaradtam volna.
- Nemcsak magát, hanem az összes főkolomposokat kidobom. Izgága szocialista ide többé be nem teszi a lábát. Aki nincs megelégedve, annak adjon az egyletük állást. Alázatos szolgája.
Éreztem, hogy máris ki vagyok dobva a gyárból. Még ha mi győznénk, akkor sem maradhatnék bent. Mikor a többieknek elmondtam a gyáros és köztem lefolyt beszélgetést, kedvetlenül hümmögtek és meglátszott rajtuk, nem hiszik el, hogy én mindvégig így viselkedtem. Ezt nem mondták meg szóval, de olyasmiket kérdezgettek, amiből könnyű volt eltitkolt gondolataikra és érzéseikre következtetnem.
Két hét múlva elveszítettük a sztrájkot és vagy huszadmagammal visszakaptam a munkakönyvem.
Megint elkezdődött a lejtőn lefelé csúszás.
Kiállítottak bennünket a munkából, csak arra várhattunk, hogy valaki napról-napra segítsen rajtunk. Én voltam a ház feje és egyben a leggyámoltalanabb az egész családban. Még csak kölcsönöket se tudtam szerezni. Néha azt gondoltam, hogy ma-holnap sikerül valami pénzt keresnem az írással. De ezek a kétségbeesett ember vak reményei voltak. Fogalmam se volt arról, hogy milyen kenyérharc folyik az irodalmi tereken, azt hittem ez a pálya szabad lehetőségeket ad az érvényesüléshez, az írók mind komoly és jó emberek, hiszen mindnyájan az emberiség érdekében beszélnek, boldog lehet az, aki közéjük téved. Hogy ez nem egészen így van, hogy a könyvek mögött bujkáló emberek hozzánk hasonló robotosok és egymás ellen tülekedő koldusok s hogy én még végtelen távolságban vagyok az ő képességeiktől, ezekre nem is gondoltam. Olvastam és írtam megrendíthetetlen kitartással. Azt hittem, a világ közepében állok, csak napok kérdése, hogy a titkot megoldjam, s bizonyára még sohasem álltam süketebben és vakabbul a reális élettel szemben.
Egy fiatal házaspár költözött a mellettünk lévő lakásba. Az asszony szőke volt, kíváncsi és barátkozó természetű, a férfi kövérkés, borotvált arcú és nagy művésznyakkendőt viselt. Később megtudtam, hogy költő és a Népszava munkatársa. Ezt az egész ház tudta róla. Délután két óra felé mindig kiállt a gangra hajadonfőtt. Úgy látszott, hogy valamin nagyon komolyan gondolkozik, biztosan ilyenkor találja ki a verseit - gondoltam - és az egész látványtól nagyon meg voltam hatódva. Ilyen közelségében élni egy eleven, igazi költőnek. Milyen más kinézésű ember volt ez, mint én. Mindjárt az első pillanatra meglátszott rajta, hogy nem a közönséges halandók közé tartozik. Sokat töprengtem azon, hogy ez vajon a nagy tudásától vagy pedig csak a fésülködésétől, a leborotvált ábrázattól és a nagy nyakkendőtől van így. Akárhogyan is van ez, be kellett látnom, ha valaki lenni akarok, nekem is másképp kell kinéznem. Elhatároztam, hogy Petőfihez hasonlóan kecskeszakállat növesztek és a hajamat hátrafésülöm, mint a szomszéd. A két figura különlegességeit azért kombináltam így össze, nehogy a szomszéd azt mondhassa, őt utánozom.
Ezért az új frizuráskodásért a barátaim és a családom is kinevetett. Ez nem sokáig tartott, s ha ezentúl a barátaimmal valahová elmentem, mindig kisült rólam, hogy költő vagyok s így csakhamar megkülönböztetett alak lettem az egész Váci-úton. Igaz, hogy ez a megkülönböztetés néha abban nyilatkozott meg, hogy a gyerekek rám kiabáltak, hogy Krisztuska meg hogy hosszú haj, rövid ész. Ezek a csúfolódások nem izgattak. Csak a bolondokat és a nagy embereket szokták csúfolni. Azzal tisztában voltam, hogy bolond nem vagyok.
A szomszédné, akit az egész ház szeretettel csak Mariska néninek hívott, kezdett belátogatni hozzánk s talán ő volt az egyetlen, akinek tetszett az én haj- és szakáll-viseletem. Szívesen elbeszélgetett velem s a verseimet is meghallgatta. Egy-két dolgomat elvitte magával, hogy megmutassa az urának, aztán személyesen is bemutatott neki.
Szűkszavú ember volt s kissé gőgösnek hatott előttem. Elolvasta a dolgaimat és azt mondta, hogy van bennük valami, csak még sokat kell olvasnom. Egy-két szót ki is javított az írásomban, de ezek a javítások sohasem tetszettek nekem. Néha vitatkoztunk a művészet kérdése felől, de ezekben a beszélgetésekben se tudtunk egy nézetre jutni. Nagy szocialistának vallotta magát, de én ezeket a kijelentéseket se tudtam egészen komolyan venni. Ő mindig a pártról, én pedig mindig a munkásságról beszéltem. Egyszer meg is mondtam neki, hogy azokat, amiket ő mond én alapjában véve maradiságnak tartom.
Megsértődött. Hivatkozott arra, hogy ő a Népszava munkatársa, tehát nem lehetnek maradi elvei s hogy nézzem meg a verseit, amikben ő a polgári társadalom legfájóbb kérdését, a szabad szerelmet hirdeti. És így eljutottunk odáig, hogy a köztem és a testvérem közötti viszonyról is szó legyen. Még mindig nem beszéltem a testvéremmel s ő ezt most kihasználta ellenem. Azt mondta:
- Hogyan lehetne az jó szocialista és szabad szárnyalású költő, aki nem tudja megbocsátani a testvérének, hogy polgári formákon kívül gyereke született? Minden embernek joga van ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy akar.
- Én úgy érzem, ez csak egy frázis! - mondtam. - Kíváncsi vagyok rá, ha maga a szabad szerelmet hirdeti is, mit szólna ahhoz, ha a feleségét, akit maga szeret, minden nap valaki mással találná együtt.
- Ez azért se jó példa, mert a maga testvére csak egyet szeretett. Nem tehet róla, hogy az becsapta szegényt.
- Azt mondja, hogy becsapta, tehát elismeri, hogy itt valami helytelen dolog történt. Ha valaki valakit becsap, azt még a szocialista elvek értelmében is el kell ítélni. Ez így van. S nekünk szigorúaknak kell lennünk, nem csak a kapitalistákkal szemben, hanem magunkkal és a családunkkal szemben is. Én úgy látom, hogy a szocialistáknak nem apostoloknak, hanem felforgató és rendet csináló embereknek kell lenniük. Amit maga mond, azok csak szavak és ha magát valaki pofon üti, nem tartja oda a másik arcát is, ahogyan Tolsztoj tanácsolja. Én azon az elven vagyok, ha valaki kiüti az én fogaimat, akkor jól van, legyünk mind a ketten fogatlanok.
- Ez barbárság. Így aztán megérthető az is, ahogyan a testvérével bánik. Pedig ő be se csapta magát és a fogait se ütötte ki.
- De igenis becsapott. Őt becsapta a vasutas és ő becsapott engem. Én úgy szerettem őt, ahogyan ő szerette a vasutast és összetörte bennem azt a szép ideált, amit benne láttam. Nem ütötte ki a fogaimat, de azt mondhatnám, hogy azzal a cselekedetével kiszúrta a szemeimet. És egyáltalában, amit maga hirdet, az a szabad szerelem egészen polgári érzelmesség.
- Ahhoz, hogy az emberek fölszabadulhassanak az iga alól, fel kell szabadulniuk a szerelemben. Az ember legelemibb joga, hogy azt szerethessük, akit akarunk.
- Hallgasson csak ide. Most olvastam egy filozófust és az azt mondja: az embereknek nem lehet szabadságot adni, mert akkor fölfalnák egymást. Először beléjük kell nevelni a szolidaritás, az egymást megbecsülés érzését, ami például a farkasoknál és a hiénáknál megvan. Én is ezt mondom. Szabad szerelemben is csak annak az embernek szabad élni, aki ezt a szabadságot meg tudja különböztetni a zsiványok társadalmon kívüli szabadságától.
Az ember fölényesen nevetett fölöttem. Éreztette velem, hogy még nagyon messze vagyok attól, hogy az ő magas nézeteit megértsem. De azért vitatkozásaink közben sokszor visszatértünk erre a témára, anélkül, hogy egymást meg tudtuk volna győzni. Annyira meg akart téríteni, hogy egy verset írt hozzám, ami aztán a Népszavában is megjelent.
Én is versben írtam meg a válaszom, de ez viszont sehol se jelent meg. Ez alkalommal már a félretoltság, a meg nem érdemelt mellőzés érzése is fölébredt bennem. Megkértem, hogy jelentesse meg a verset a Népszavában, azt mondta, nem teheti, mert igazam sincs benne és nincs is jól megírva. Lehet, hogy helyes volt a kritikája, de viszont Csizmadia versei mellett én annyira nem tartottam jelentékenynek az ő dolgait, hogy a kritikáját sem fogadhattam el. Továbbra is átmentem hozzájuk minden ebéd után s ha nem is egyeztek a véleményeink, ezek a beszélgetések jók voltak arra, hogy rendszeresebb gondolkodásra kényszerítsenek és beleszoktam gondolataim közvetlen kifejezésébe. Nem előadó, hanem elég jó vitatkozó lett belőlem. Ennek a tehetségemnek az egyletben és általában a mozgalomban is hasznát vettem.
Ebben az időben ismerkedtem meg egy másik költővel is. Sovány, borzas hajú és kissé lelógó bajuszú ember volt. Feltűnően hasonlított Petőfi Sándor arcképeihez. Sok verset írt, szocialista tartalmú verseket, de egy kivételével semmit sem jelentettek nekem ezek a dolgok. Ennek az egynek a Betű volt a címe, s az volt a tartalma, hogy egy paraszt elé, mikor ez a mezőn szántogat, egy újságlapot hoz a szél, a paraszt belenéz és forradalmárrá lesz. Úgy véltem, hogy itt egy új gondolatot írt meg a költő, mivel ehhez hasonlót se Petőfinél, se Csizmadiánál nem találtam. Más írókra, akik hozzájuk hasonló értéket jelentettek volna, még nem találtam az ismerőseim között. Lassanként elhitettem magammal, nem lehet az véletlen, hogy ezt a két kiváló embert Sándornak hívják. Úgy gondoltam, bizonyosan valami különös szerencse vagy külön megáldottság fűződik ehhez a névhez és alapjában véve, kár minden erőlködésért egy olyan embernek, akit Lajosnak hívnak. Arany János és Vörösmarty Mihály költeményeit is elolvastam, de ezeket is már ezzel a beállítottságommal bírálgattam. Az életem hátralévő részének felét szívesen feláldoztam volna azért, hogy megtudjam, vajon Csizmadia tudatában van-e a nevéhez fűződő szerencsének s uram Isten, ha egyszer valami módon kileshettem volna, hogyan írja ő a verseit. A jövőmbe vetett bizalmam erősen megcsappant. Éreztem, amit én csinálok, az erősen az ár ellen úszáshoz hasonlított. Azzal a tudattal megyek valahová, hogy úgysem fogok oda elérkezni.
Ettől a költőtől kölcsönkaptam Berzsenyi költeményeit s ezek a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyű tépelődéseimen. Ezekből a versekből egy embernek a hangját hallottam ki, akit ugyan nem hívtak Sándornak, mégis rendkívüli jelentősége lett előttem. Éreztem, hogy Berzsenyi némely soraiban Petőfinél és Csizmadiánál is közelebb áll hozzám. Ezt a két utóbbi költőt eddig fölülmúlhatatlannak, egészében jónak találtam. Berzsenyi komor versei megmutatták Petőfi eddig általam észre nem vett handabandázásait s Csizmadia szónokiaskodásait is. Nem kellett, hogy valaki külön meggyőzzön arról, hogy a Sándor név babonás tisztelete csak az én butaságomból születhetett meg.
Nem tudtam, hogy másoknak mi a véleménye Berzsenyiről, csak azt éreztem, hogy ez az ember sokban rokonom lehetett nekem s most, hogy a verseit megismertem, egy egész világgal lettem gazdagabb...
(Folyt. köv.)