Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám
Az udvaron egy öreg ecetfa állt. Az ecetfa alatt egy régi medence. A medence mellett egy kakas járkált, tyúkok társasága nélkül, nyugdíjban, mert olyan öreg volt, hogy már nem tudott meghalni. Talán még Ádámot ébreszthette a reggeli imához.
A feledés nem mindig igazságos. Ennek a kakasnak sem él emléke csak az én szívemben. Gyönyörű sárga tolla volt, rézvörös felöltővel és két sárga szeme, azzal a merev, szigorú és kifejezéstelen tekintettel, mint általában a kakas szeme. Már nem volt semmi illúziója, ezt lehetett rajta látni. Vajon hova lett ez a szép madár? Coppée azt kérdi, mint igazi lírai lélek: "Est-ce que les oiseaux se cachent pour mourir?" Holott ki tudja!
Rút emberi kéz kivágta az ecetfát, elhordta a medencét, az egész régi házat lebontotta! Így történt ez Egyiptommal is, hogy az emberek elhordták a dinasztiák gúláit, a százoszlopos Thébát elvitték a zsebükben. Angolok lopkodták a köveket, ezt személyesen láttam. Az emberek minden időben egyformán romboltak, mert minden időben ugyanazon szenvedélyeik voltak. Ha a kakast megették, - az rettenetes volna!
Sajnos, a múltak tekintetében már csak a tárgyi értékek érdeklik az embereket. Azontúl, az emberiség zöme lassanként elfordul a történelemtől s nem sok érdeklődést mutat a maga nagy múltja iránt. Néhány száz év múlva igen valószínűleg, már nem is lesznek történetírók. Csak egy-egy művész próbálja majd értékelni s magyarázgatni azokat az örökre eltűnt valóságokat és azokat a távoli s folyton váltakozó konjunktúrákat ami a történelmet alkotja.
Az rettenetes, ami minden elmúlik, mondja! A Jézus előtti 3-ik évezredtől fogva már hallani nagy népfajok lépteinek visszhangját mindenfelé a hegyekben s a sivatagokban s ez mind hova lett, nem tudni! Synologus, archeológus, teológus, mythologus, mind bámul, mint a gyermek. A történetírók főleg abban zseniálisak, ami hiányzik műveikből. Az eredetiségük is csak az, ami nincs meg bennük. [*] Volt idő, mikor Vajda János, a régi Athenaeum falépcsőjén, a félhomályban, egy verset olvasott fel egy fiatalabb költőtársának, világfájdalmasan. Akkor az volt a divat, a világfájdalmasság, holott olyan szép volt minden! Ugyanekkor, ugyanezen a falépcsőn, néhány fokkal följebb, ezt lehetett hallani Acsády Ignác rabbinikus ajkáról:
- Kartago a maga nagy gazdagságával harcolt Róma ellen. Ez volt a hátránya. Mert arany, ezüst kimerül. De az erény és szegénység kimeríthetetlenek.
- Ez így van! - felelte valaki, aki Szilágyi Sándor lehetett, óh a finom ember!
Mind finom ember ez, Annie, a legfinomabb magyar ember ez mind, gyermekkorom fáklyái, ha merem mondani, gyermekkorom kiváltsága, szent emléke a szívemben s bár le tudnám festeni, mint Manet az ő nagy barátait, ez összes jeleseket e régi palotában! Ez már nem volt, igaz, az a hajdani Athenaeum Köre, a szó irodalomtörténeti értelmében, amit még az iskolában tanultam s Bajza József szép verse:
Áldd meg isten Ferdinándot
A' magyar királyt -
már éppolyan furcsán hangzott akkor, mint amilyen furcsán hangzik ma. De e távoli kör szentjei, egy Vachott Sándor, egy Császár Ferenc, az Őszi lombok strófáival, még mindig kísértettek a múltból, s az új költők és híresek az ő tradícióikat folytatták egy modernebb Athenaeumban, holott ez is már milyen régi volt. Maga szerette volna ezt az egész finom lírai költészetet, olyan gyönyörű hangokkal, mint a Terpnos citerája. Maga szerette volna Lévay Józsefet bánatos versével Mikes tiszteletére s aki Titus Adronicus-t is lefordította, ezt az emberevő véres borzalmat, egy ilyen disztingvált úriember! Maga szerette volna, nemcsak mint művelt református hölgy, de akár mint katolikus hercegnő is azt az eszményi Szász Károlyt, akiről már szóltam magának s aki ez idő tájt Tennysont ültette át magyarba s egy ritka könyvet írt A történelmi hűségről a költészetben címmel, amit itt őrzök a polcomon egyéb ritkaságok között. Mind szerette volna ezeket a kitűnő férfiakat, akik itt jöttek-mentek, szerényen az Athenaeumban, akik megvesztegető udvariassággal visszaköszöntek, mikor köszöntöttem őket, akik rámnéztek, megálltak, megszólítottak, meg is dicsértek olyankor, akik úgyszólván egy más világ fuvolásai voltak, mert szívük volt, ami ma nincs többet. Maga szerette volna ezt a renanszerű Pulszky Ferencet a tüneményes orrával, rendkívüli ember! aki sokat tudott Martinovicsról s olyan rengeteg sokat minden egyébről a világon, hogy emberi koponyája szinte természetfölöttinek tűnt, a hosszú haja boszorkányosságával. Itt jött fel Csemegi Károly egy napon, hogy személyesen megdicsérje vele való interjúmat a bírói függetlenségről, - tizenhat éves voltam! Itt jött fel Beöthy Zsolt egy nap, hasonló intenciókkal, drága ember, s annyi jósággal s elnézéssel irántam, hogy bátran így írhatott később, mikor első könyvem megjelent ezelőtt száz évvel, merthogy olyan régen: "Egy mutatványt olvastam belőle, mely stilisztikai tekintetben igen meglepett s különben is nem kis várakozást ébresztett bennem!"
Óh istenem, stilisztikai tekintetben! Mennyit hallottam erről azóta! Vajon csalódott-e bennem Beöthy, nem tudom. Merem remélni, hogy nem. Mert évekkel később Párizsban is felkeresett, szép útjában Dublin felé, s velem íratta ki az archívumokban az Ecole Normale történetét, mint akit az effajta tudományos búvárlatra is alkalmasnak tartott, - tizennyolc éves voltam! De az volt a gyönyörű ezekben a régi nagy férfiakban, hogy komolyan vették a fiatalokat, hogy hinni tudtak bennük! Nyilván mert ők maguk is, a szívükben, mindig fiatalok maradtak.
Óh az lehetett is angyalom, abban a hajdani korban, "szent hajdan gyöngye", ahogy Pirker püspök mondja, abban a boldog klímában Tisza Kálmánnal az égen és az égben, mint egy metronos-szal a jó Isten mellett, ahogy mondtam s ahonnan korlátlanul intézkedett földi küldetésében. Nincs okom panaszra ifjúkorom tekintetében, a nemzeties költészet korában voltam gyermek, pólyába csavarva lelkesedéssel! Volt ifjú valaha ilyen boldog? France is látott sok minden gyönyörűséget, kis náthás kölyök korában látta a két Goncourt-ot is az apja könyvesboltjában, a Szajna-parton. [*] Én láttam jó Gyulai Pált is hányszor! s aki magyarázott harciasan, én láttam Rómer Flóris tüzes archeológust, a szerkesztőségi szobában, magyar atillásan a papi ruhája fölött, amelyeket tisztelettel megszámláltam. Itt jött fel nem egyszer, az a gyönyörű ember is, gyönyörű származásával, Arany László! - lehet ennél szebb név a világon? Nekem ez úgy hangzik, e név, rokon fonetikával, mintha ezt mondanám: Marcus Aurélius! Mert csakugyan nem hinném, hogy Magyarország megalapítása óta élt volna itt előkelőbb ember, a szó szellemi és erkölcsi értelmében. Soha el nem felejtem a Délibábok hőse e kitűnő szerzőjét s ami finom poézis van ebben a művében. Soha el nem felejtem egy előadói jelentését valami drámabírálatban, amelyben, ha jól tudom, Szigligetivel szemben, magasabbrendű igazságokért szólt s ragyogó liberalizmusával megpengetett egy nevet, mely az én számomra akkor, egy egész reveláció volt! Renan! Ez volt e név, erre hivatkozott Arany, mint legfőbb érvre s tekintélyre, Renanra, akit már olvasott volt akkor, gyönyörű, felejthetetlen ember!
Én tudom, Anni, hogy maga ott Erdőházán, ahol most az őszi napban, egy eke silhouette-je látszik a szántásban a nagy barna földek horizontján, én tudom, hogy finom eszmetársulással, a magam bús szántását látja e hosszú sorok barázdájában, ahol bár vetni lehetne, mint magánál, jó magokat egy szebb jövő elé! Ez a nagy múlt csak tegnap volt s hogy holnap újra lehessen, a jó Isten talán megsegít, mert ezt csak ő tudja. Az olyan fiakhoz, mint Arany László, olyan apák is kellenének, mint amilyen neki volt, - ez a nagy nehézség, úgy vélem, ebben a kérdésben.
Mit mondjak, angyal, hogy üdítőn visszatérjek, gyermeki szopránomra még? Az ember úgy megy neki a múltaknak, hogy kezdetben röpülne, ahogy csak bírja szárnya, de aztán ellankad útközben hívságok feltámadására, egy szertefoszlott végtelen előtt. Ha vajon érdemes volt? S ha elmúlt egy világ, mi marad utána? Ki kérdi ezt s ki felel rá? Hol lehet ezt megtudni, mondja, s hol mérik le az effajta bölcsességet egy olyan mérlegen, mely maga is ne volna törékeny és téves, mint minden ami emberi?
Amerre csak nézett ebben a régi palotában, mindenütt írtak fiatalok és vének s az udvaron, az ecetfa, a medence s a kakas körül, fiatal nyomdászleányok szaladgáltak papírok lobogásával, a festék illatában. Mélabús szendék tűntek fel, ingujjban, amint jöttek, a levonatok tömegével, az ólombányákból körös-körül. A mettőr rohant s hozta mint egy zászlót, pontosan délidőre, az estilap szagos kolumnáját! A harang szólott a Ferenciek felől. És Ábrányi Kornél érkezett a harangzúgással, cilinderben, rézvörös oldalszakállával dekoratív kisütve, nagyokat fújva, sietve, ragyogva, lobogva, a szagos fürdője hűvös illatával, tündöklő férfiasságával, ittasan az élettől s részegen önmagától és büszkén a szakállától, és mámorosan két kék szeme ábrándosságától, mint egy Heliogabalus aki ez volt!
Viszont a folyosó végében, a csendben, Vadnay Károly vonult meg rendkívüli fejformájával, mint egy antiochiai szent, az apostoli időszakban. Amellett két kis szobában, két kis fiatalemberrel olyan lapot szerkesztett, amilyen még nem volt a világon, hogy tudniillik a vezércikk nap-nap után, hétköznap és vasárnap egy-egy lírai vers volt, no de nem képletes értelemben, hanem egy igazi vers, rövid sorokkal, strófákkal és rímekkel, amint az szokott lenni. A második sőt harmadik közlemény is egy-egy novella volt, a legfinomabb modorban írva, hogy George Sand is megirigyelhette s a napi hírek választékos sorozata beljebb, mint egy-egy stiláris remekmű díszelgett, apróra megkomponálva, megkonstruálva, a nyelvtani szabályok szinte dogmatikus betartásával, hogy abból, ha tanulni nem is lehetett, de viszont márványba lehetett vésni. Vadnay mint szerkesztő, a regényt írta, angyali ember, A Kis tündér-t, amit nagyon szerettem, mert mindjárt in medias res, egy párbeszéddel kezdődött, bátran beleintonálva a dolgok központjába:
- Mairon! Kinyitom az ablakot...
- Pour Pamour de Dieu! mi jut eszébe?
Gondolom sejti, mennyire lelkesedtem, franciaságokért hevülő szívemmel ezért a Pour l'amour de Dieu-ért, hogy ezt rögtön itt találtam, egy magyar regénynek már a második sorában! Drága Vadnay Károly, hányszor gondoltam e lendületes sorra, mikor húsz évig Párizsban csak ilyen durván hallottam ezt. Sacre nom de Dieu! Disztingvált franciasága, bús száműzetésemben, hazafelé dobogtatta a szívem ritmikáját s hányszor éreztem úgy, hogy a legfinomabb franciák mégis csak Pesten vannak, az Athenaeumban!
Általában mindazt éreztem, kivételes adagolásban és kivételes szenzibilitással, amit egy gyermeklélek csak érezhet a legnagyobbak társaságában, a költői ideálok kontaktusával. Csak fényt és gyönyört láttam és soha semmi szegénységet a szó erkölcsi értelmében. A Vadnay-féle eszményiség, lágy kisugárzással abból a két kis szobából a szomszédban, az egész házat kontazsiálta s nem volt itt egy ember, egy zsurnaliszta, a közgazdászokat is beleszámítva, aki ne írt volna verset. Mindenki írt, mindennap egy verset, a természeti szükségleteknek azzal a rendszerességével, mely szinte paralel működött a többi szükséglettel. A testi megkönnyebbülések mellett, a versírás úgyszólván a lelki higiénia volt, egy szál gyertya és egy szál papír idilljével, egy szobaszöglet buono retiro-jában. A falanx élén, természetesen, jómagam mint egy megihletett Apollonius, abban a szent hevületben tűntem fel s lobogtam, amit a transzcendentális eszmékön s egyéb effajta bolondság gyújt ki a fiatalokban s amit a franciák úgy konstatálnak az ilyen páciens láttára: il a quelque chôse dans le ventre! Nem is annyira versírás volt ez, mint inkább permanens hangulatoknak ritmusra és rímekre fűzése, mert maga az élet, mint az antik Görögországban, megrázkódtatások s bonyodalmak híján, még tűrte a szépséget s nem kaszálta le, mint egy kert virágait, mindazokat az álmokat s ábrándokat, amelyekből kis rövid sorok lesznek, a végükben csengve. Már akkor, Ábrányi Emil, gyönyörű Daudet-frizurájával, átvette Tűz című első hőskölteményemet s kiállt vele amilyen drága jó ember volt, a Petőfi-társaság kellő közepébe ahol felolvasta.*
Az egész családom felvonult s ott ült szorongva, a zsúfolt kis teremben, az Akadémián, jó nagyanyámat középre fogva tollas kalapjában, ami rezgett a fején és csitítva, vigasztalva, mint egy temetésen, mert folyton csak sírt, királyi hölgy, királyi Cassandra, Jókai láttára, aki mint Agamemnon elnökölt e mycenea-iek társulatában, egy üveg víz s két pohár között.
Az igazsághoz híven nem titkolhatom, hogy Jókai ezekben az időkben nem sokat törődött főkortese unokájával. Az ilyen kapcsolatoknak s a vele járó kötelezettségeknek csak éppen annyi a jelentőségük, amennyi morális értéket rejtenek. Mindkét részről nagyon kellett volna ragaszkodnunk, Jókainak a főkorteshez, jómagamnak a nagypapához, hogy itt harmonikusan s meghatottan összefogjunk egy közös emlék bánatában. No de nézze csak, hogy ne játsszunk a szavakkal: egy főkortes, aki sírjában pihen, olyan abszurdum és olyan luxus és olyan reménytelen valami az agitáció tekintetében, hogy nincs parlamenter a világon, aki ezt megengedheti magának. Másrészt, megvallom, rokonságom tekintetében mindig inkább az apai részhez vonzódtam, a jó szalkaiakhoz főként a Nyírség vidékén s ez anyai nagyapám, akit különben soha nem is ismertem, már a humor erejével hatott, hogy nagyanyám, mint egy soha nem létezett fantomot, állandóan siratja. Az emberi szív ismerői arról a szkepszisről is tudnak, mely ostobán és részvétlenül becsüli le a mások szent emlékeit. De sőt az ember van olyan gyalázatos olykor, hogy még mosolyogni is tud, amikor másvalaki sír. Másrészt a könny és gyász olyan fönséges valami, hogy már a nevetségesig fölér, s kegyetlen fiatalok, nem látván reális okát, még komikusnak is tarthatják, ha egy öregasszony belesír az éterbe s a nirvánába egy ember után, akit szeretett!
Nagyon örülök angyalom, hogy ezt ilyen szépen kifejtettem magának s ilyen híven kiszolgálom lelki búvárlatok kis ravaszságaival. Az élet talán nincs is annyira komplikált, mint ahogy az ember gondolná azt, mikor analizáló készsége, az illúziók füzérét fonná primitív patronja körül. Az élet! hát tudja azt az ember, aki éli!! A holtak sem tudnak nyilván többet, hogy olyan mélységesen hallgatnak örökké. Jókaiból olyan finom, szelíd, elbűvölő jóság áradt, hogy nincs senki a világon, aki ezt definiálhatná. Azt lehetett érezni rajta, hogy talán minden nyugtalanságok híján, általában megvan elégedve magával és az egész világgal körülötte. Azt is érezni lehetett, hogy soha semmit meg nem tagadna, amit kérhetnének tőle. De sőt minél merészebbet kérnének, annál könnyebben is adná. Soha ember így ki nem sugározta magából, problémák nélkül, a hajlékony szívével, a könnyű vásár lehetőségét. Mint egy gyermeket, úgy ki lehetett volna fosztani. Hogy mondjam ezt magának? Mikor megjelent a folyosón, a küszöbön, a termekben, valami delejes ereje terjedt s mind szaladtak feléje. Maran Atha! csak így lehet ezt kifejezni szíriai nyelven, ha megengedi, mint ahogy a szentek szóltak hajdan: az Úr megérkezett! Egy szava, egy hangja, a legbanálisabb szó az ajkán, merő varázslat volt. Féloldalt való fejtartása olyan kedves volt, a kék szemek bánatos derűjével, majdnem női szemek! Számomra, amint néztem ifjonti képzelettel és dús olvasmányaim hatásában, még mindig ott állt az esőben a Landerer nyomda előtt s osztogatta a nemzeti dalt! "Tetszett ismerni Petőfit személyesen?" ezt kérdeztem félénken és a velőmig remegve, minden alkalomkor. "Tetszett látni Petőfit az Életképek szerkesztőségében?" kérdeztem máskor eltikkadva. "Tetszett kéziratban elolvasni színházi kritikáit?" ezt is megkockáztattam egy dervisfiók borzongásával. Jókai nem felelt. Nem is lehetett felelni. A tárgy olyan nagy volt, az élmény és emlék olyan páratlan és szinte földöntúli, hogy emberi szó és magyarázat nem bolygathatta meg, de mint egy legendát megkímélte. Petőfi ez idő tájt, azt hiszem mitikusabb volt, mint ma, nyilván amiért még nem írtak róla annyit. Ájtatos kíváncsiságom szinte bizalmaskodásnak tűnt. "Tetszett ismerni Galileában, Jézus Krisztust személyesen?" hogy ez nem lett volna ilyen profán kérdés.
Hozzáteszem szerelmes angyalom: ha egyáltalán ki mertem nyitni a számat e sorsdöntő Jókai előtt, csak onnan volt, hogy műveinek, minden kollegám között, a legverzátusabb ismerője voltam, mint egy ifjú Brunetiére a balsaci masszáknak, csakhogy jóval kedvesebben, igazán! Még kevésbé népszerű regényeit is ismertem, mint például a Görögtüzek-et, amit ma is csodálok s minden évben elolvasok egyszer. Igaz, hogy ez a fulminás költészet, ez a heroikus vadregényesség inkább a képzeletemhez szól, mint a szívemhez. Ha leteszem ezt a ragyogó könyvet, a való élet úgy ragad magához, mint aki egy álomból ébred. Egyszerű kontaktusom egy szürke, erős hajnallal az ablakom szegélyén, egy rikkanccsal, aki újságot árul egy párizsi utcasarkon s táncol a lábán sárba fagyva a vászoncipőjében, egy fecskével, aki egy nyári táj kék mennyeiben feketén cikázik a kékben, - ez mind, s mi minden még, amit hosszú volna felsorolni, ez mind százszorta jobban fel tudta dúlni a szívem. Maga tudja jól, csak annak volt hatása rám, amit magamból éreztem szépséget és fájdalmakat. Soha semmi úgy meg nem hatott könnyekig, mint amikor magamra gondoltam, hogy a világon vagyok.
Azontúl szent áhítatom, csak kereste az utakat, melyek nyilván úgy ki voltak jelölve számomra, hogy nem lehetett eltévednem, sajnos! Rövid kormánypártiságomat a Nemzet helyiségeiben, csakhamar fölváltotta mérsékelt ellenzékiségem a szomszéd szerkesztőségben, holott, megvallom, sohasem szűntem meg csodálni azt az asszír bálványt, fehér szakállal s tele rejtélyekkel, aki számomra Tisza Kálmán volt! Nem amit alkotott, amit akart, amit jelentett s amit még jelent e kornak, - mindez nem a művészre tartozik, ahogy ült tizenöt évig egy bársonyszékben, rendíthetetlen egy öröklétre, mint Salamon király. De a rajz, a kép, az egész jelenség s az a finom, fagyos zene, ami körüllebegte, mint jégcsapok fuvolája, nem tudom! Félelmetes aggastyán, a saskeselyű és a keleti despota egymásba kevert tüneménye volt, egy Victor Hugo-i burgrave, aki leszállt a Taunus hegycsúcsáról! nem hiszem, hogy lett volna valaha a világon, a Hanan és Boëthus nemzetségétől fogva a skót grófokig a skót hegyekben, rendkívülibb formája a feudális aggastyánnak. Egy Ticián, vagy inkább egy Rembrandt úgyszólván tökéletlen, s az egész világnak úgyszólván vesztesége az, hogy az a fej nem látható e halhatatlan palettákról a Louvreban, vagy a római Doria-palotában! Egészen kopasz, sima, fénytelen fej volt, a bőrfelület olyan érintetlenül fehér, olyan törékenyen halovány tónusával, hogy többnek tűnt, mint valóság s művészet, mert tüneményszerű volt. Csak leghátul, a koponya legalján, mint egy völgyben, csüngött le szabályosan egy rojt fehér haj kissé felkuszálva s valami vénasszonyos jellegzetességgel, hogy talán soha olló nem érte. A szemeket, két kék üveg mögött, nem látta soha senki igazi világukban, ezt csak képzelni lehetett, mint a bálványok s a sphinx tekintetét. S fehér szakálla, mint egy szálaira tépdelt selyemfátyol, mint egy szent pókháló, zárta be az arcot.
Némán ült, hallgatott, híresen hunyorgatott, ahogy azt Mikszáth Kálmán látta. Én azt láttam, hogy elsöpört mindenkit, egy szó, egy hang nélkül, egy mozdulat nélkül, csak amint ült és hallgatott, mint egy sas az ágon, akire morognak. Olykor, mégis egy-egy élesebb szóra, ami süvített, a karja megmozdult, hogyan! csak épp egy félkörnyit ha mozdult, csak épp hogy megemelte, mint halál a kaszáját, de ez elég volt, sepert! Egy nap, igaz, ő is letűnt és ment, alig fáradtan egy kicsit, alig megviselve. S úgy halt meg végül, hogy máig is csak ő él abban a nagyságban, ami sírba szállt vele.
De mi volt ez a harc, éktelen zenebonákban, puskadörejben, olykor s parlamenti végítéletekben egy évtizeden át, mikor felvonult utca, ember, egy egész világ e rembrandti aggastyán ellen, aki nem is mint sas, de mint egy fehér Ibis a szent madarak fajából, csak ült bársonyban, odafagyva, mozdulatlan, szegett szárnyaival, mint kettős tojáson, a monarchián! A Pesti Napló, az ostromlók mögött, forrt éjjel-nappal s ontotta a betűt. Szélmalomharc, - a legvadabb szó és hang úgy szállt tova a viharban, hogy nem volt erő csak túlonnan, egy bársonyszék körül, ami egy obeliszknek tűnt. Keserű viták s nagy beszédek után az országgyűlésen, mindenki várt valamit, ami sohasem lehetett, mert sors és végzet ellen volt. Olykor éjjel, ritka vendég, nagy vendég, istenünk! - Apponyi Albert, megjelent! Mint egy Julius Classiciánus, olyan szép volt, mint egy ciprusfa, olyan egyenes. Günther írt egy sarokban, leendő elnöke a Kúriának! olyan zord és túlzott nyílású orral a papírjai fölött, mint amilyen ezen a világon még csak Coquelinnek volt. Kaas Ivor, lobogva, a mellényzsebéből rázta ki nagyszerű vezércikkeit. Ábrányi Kornél nekem diktálta az övéit, úgy gondolván, mint mindmáig bizonyos politikusok, hogy valami magasröptű vezércikket írtak, mikor csak tollba mondanak silány kis interpellációkat. Holott ez író volt, ez a ragyogó ember, olykor művész, bravúros mondatokkal, szárnyaló! Nekilendülve, dúlt léptekkel a szobában, mint akit fúriák üldöznek, nagyokat fújva s harsogva körülöttem, diktált, szavalt és szónokolt felém s a lámpa felé, amely alatt írtam. Bősz tempója nem szűnt egy percig s az volt a legfonákabb, hogy legcsattanóbb fordulatainál, legellenzékibb rakétáinál felrántotta a szekrénye ajtaját s az éjjelinek dőlt, miközben még csak fentebb szárnyalt, még szebben szavalt és harsogott tovább!
Tudnia kell, Annie, az kiváltság volt és jutalom, hogy éppen nekem diktált. Ehhez az kellett, hogy az ember elegáns, tiszta, finoman ápolt s jó szagú legyen, merthogy művész volt, amint mondtam. Szeretett is engem, igaz, a maga módja szerint, nagyon magasról, mint egy herceg, fura jelzőkkel s mondattani bizarrériákkal, amiket rám pazarolt s amiket mind csodálni kellett, mint Nérót, mikor énekelt. Alig vártam, hogy vége legyen, hogy rohanjak, hogy künn legyek a Hatvani-utcán, az esti fényességben. A Ferenciek-terén, elegáns fiakkeresek, tisztelettel köszöntöttek, mint az afféle könnyelmű fiatal gavallért, akit nagyra becsülnek. A templom mentén, a feszület alatt, egy sor piros lámpa világított gyönyörű lovak elé, gondosan letakarva jóféle takarókkal. Az ég ragyogott, teleszórva kis apró téli csillagokkal. A járda szélén gázlámpák égtek, és kéklő taréjuk, sűrűn egymás után, mint a kék lepkék tűntek fel messziről, az út tengelyében. A sok szó, szavalat, fordulat és csattanó, már rég elmúlt s mind elfelejtettem az első percben, ahogy jöttem, ahogy mentem. A fejem már csak a gyönyörtől zúgott, ami az estéből leszállt. Az utca végén a Nemzeti előtt két üveggömb világa, a mennyek kapujában fénylett.
S ez este volt, hogy megláttam Jászai Marit az Ember tragédiájában.
(Folyt. köv.)
[*]
[*]