Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék
Imrus már nagy diák volt, de nem olyan eminens, mint annak előtte. A sóti gimnáziumban a tanulók rangsorára is kiterjedt a konzervatív szellem: aki egyszer tiszta jelest szerzett, annak nehéz volt elveszteni ezt a méltóságot, ám visszaszerezni, ha egyszer elvesztette, szinte lehetetlen. Imrus az első években úgynevezett "osztályaranyat" vitt haza, kedves, nyúlánk, úrias alakja jól hatott a záróünnepélyek dobogóján, mikor kilépett a jutalmat átvenni, a tanárok nem szívesen mondtak le erről a hatásról. De lassanként észre kellett venni, hogy Imrussal baj van: szórakozott volt, nem figyelt az órákon s valami sajátságos apátiával fogadta az iskolai dolgokat: az esze máshol járt. Imrus ez időben talányossá vált, szótlan és kamasz lett, társai előtt sem volt már orákulum. Valamikor rajongva kísérték csapatostul haza, lesve, hogy segítsen a leckében vagy elkészítve dolgozatukat, ma már inkább a Várkonyi Bélához fordultak, a Várkonyi tanító fiához, pihent ész és korrekt ambíció megbízhatóbbak lévén az úri tehetségnél. Imrus magára maradt sötét gondolataival, kivetettnek érezte magát, hangja rekedt lett, mozdulatai félszegek.
- Mi bajod? - kérdezte Miska különös érzéssel.
Hogy kamaszodik ez a gyerek!
- Semmi, semmi! sietett Imrus bizonykodni, mint akit rajtakaptak: mert néha azt képzelte, hogy beteg, napról-napra sorvadt, talán valami rettenetes betegsége van, amit maga okozott magának. Sötéten tűnődött: lehet-e még rajta segíteni? Lesz-e még belőle olyan ember, mint más? Időnként fogadalmakat tett magában, hogy összeszedi magát, hogy új életet kezd, hogy ezentúl csak a leckéire gondol! Hogy gyötrő szennyeit meggyónja, s avval örökre eltemeti! De a gyónás mindig nehezebb lett, a grammatika és algebra egyre zavarosabb, s Ritter, a szigorú számtantanár, ki is jelentette egyszer a pad fölött:
- Maga, Sátordy, csak a régi dicsőség morzsáiból teng még! - Ez már a hosszúnadrág korában volt, s a kíméletlen szavak nagy diákokat megillető magázással hangzottak el. Imrus megriadt, mint az alkoholista, kit züllöttségének tudatára ébresztenek, örvény nyílt előtte. Szekundák ugyan nem fenyegették, de kettesek, s egy kettes neki nagyobb tragédia, mint sok sufficiens tanulónak a szekunda!
A sóti gimnázium légköre a túlfeszített ambíció volt. Itt még régi jezsuita tanodák szellem élt. A jeles diákot tanították, a többit csak nevelték, azaz fegyelmezték. Holt tömeg volt, s szívesen engedték át az állami reálnak.
- Menjen a reálba! - ezt majdnem olyan megvetéssel mondták, mint azt, hogy: - Menjen inasnak! - Mindenben győzhetett az Állam: az iskolában az Egyház tartotta a pálmát. Bizonnyal ő oktatta a nemzet elitjét: s akié az iskola, azé, mondják, a jövő. Ám ebben az iskolában az oktatás is fegyelmezéshez hasonlított, mint a nevelés: bemagolt szabályok, s gépies alkalmazás, a legjobb esetben.
Aequor, marmor és a cor
Semlegesek mindenkor...
A némettanár szinte kérkedett, hagyományos hazafisággal, hogy németül maga sem tud, de matematikában a képletek, s a történelemben az évszámok szigorú diszciplínát adtak, s a latin nem is valaha élt nyelvnek, hanem szándékosan konstruált észtornának hatott, - Várkonyi Béla, paraszt nagyapjától öröklött eszével, le is vonta a konzekvenciát:
- Az egészet a tanárok fundálták ki! - S büszkén húzta vállát, mintegy jelezve, hogy nem fundálhattak ki olyan nehezet, amiben ő könnyedén jeles nem lesz! Imrus nem győzte ezt a versenyt. "Magolni" képtelen volt s unt minden ismétlést, könyv nélkül csak azt tudta, ami valaha megragadt figyelmében, s mi haszna a megszakadt fonalat újra felvenni a másik végén? Imrus egymásután "bagózott be": nem álltak rendelkezésére a fürge és kész versikék s képletek. Osztályfőnöke már elégségessel fenyegette, a magyar dolgozatokon kívül már semmi sem sikerült neki, valami fátum üldözte őt, s bizony több tárgyból is bőven megérdemelte az elégségest, noha azt a tanár maga sem gondolta komolyan. De ő komoly örvényt látott maga előtt, tragikus Damoklesként, vagy még inkább megvert kutya módjára, mikor kijött az osztályfőnöktől, végig a hosszú tanári folyosón, melynek klastromos ívei alatt olyan büszkén járt azelőtt, egyike a kevés választottnak, kik a professzori cellákba bejáratosak. Mit fog apja szólni? S Döme bácsi, kik előtt eddig csak vállvonva beszélt az iskolai dolgokról? S hogy diadalmaskodik majd Várkonyi Béla, ki biztosan osztályaranyat nyer, noha ostoba hencegő és közönséges magoló! Imrus elvesztette hitét a sors igazságában, fatalista lett és babonás, vigyázott, hogy mindig jobb lábbal lépjen ki az ajtón, s egy bizonyos oldalán járjon az utcának, (amelyiken akkor ment, mikor jól felelt). Ha tanárt látott, összerezzent, még a gatyás parasztot is zircinek nézte, ha sötét köténye volt, nem örült már mosolyogva, csillogó szemmel az osztályfő elé, hanem ijedten kapta le kalapját:
- Laudetur Jesus Christus!
Az iskolában minden napja egy izgalom volt, az óraközti szünetek szívszorult "drukkokban" teltek el, órákon remegve figyelte a rettenetes "noteszt", csak úgy, mint az utolsó szekundás, és a reggeli diákmiséken egyetlen imádságba feszült lelke a bosszúálló és szeszélyes Istenhez:
- Add, Uram, hogy még csak ma az egyszer ne feleljek!