Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék
Miska ítéletei csakugyan éppoly komolyak és megbízhatók voltak, mint valaha, és minden szava ítélet volt, nem mostani hangulata szerint, hanem változatlan elveinek paragrafusai alapján kimondva. Ki jobb nevelő az Elvek emberénél? S aztán nem volt-e mégis csak ő a valóság, akihez képest ama "hős, "költő" és "zseni" csak rossz lelkiismeretű ábránd marad? Mindazonáltal Miska bölcsességében ez idő tájt bizonyos túlzások, hogy ne mondjam, fantasztikus vonások jelentkeztek, melyek nem ellenkeztek az elvszigorúsággal, sőt éppen abból folytak, de bizonnyal nem jól illettek régebbi józanságához.
Szó volt róla, hogyan ritkultak meg apa és fiú régi sétái: Imrus szinte dacosan tért ki már előlük, s megmagyarázhatatlanul valósággal sértve érezte magát, ha apja valamit mutatni akart neki; a válasz ilyenkor nem az volt már, ami régen, hogy:
- Elég szép!
hanem az:
- Láttam már!
A lecke és a latin szavak nem hozták már közelebb őket, mert Miska tudása kifogyott, s erre az időre esik Miska különös elfásulása is: mert meg kell vallani, hogy mikor Imrus halott szagot érzett maga körül, ez a halottszag bizonyos részben apjától is áradt. Miska beszélgetőtársa Imrus helyett most Döme lett, a gépies viták meg nem nyugtatták, de elkábították, hivatal, whistezés, újságolvasás megtették a többit. Sőt a kaszinóba járt, s leszállt a tarokkig. De a nyár közeledtén, Imrus kedvéért is, kaszinó helyett megint a Csörgetóra ment, gyalog sétálva ki a poros országúton, s e hosszú sétákon váratlan új tárgyra akadtak, ami összehozta őket olyan pontra, hol (szellemileg értve) erősebb volt az ár, mint a gát. Kivált visszajövet, estefelé már - míg előttük a város fehér fellegbe burkolózott s egy-egy szembejövő szekér olyan port vert föl, hogy percekre félre kellett állni az útból - Miska erkölcsi és jogi világnézetet fejtett ki fiának, s Imrus fölnyílt, föloldódott, mint soha talán annak előtte, közömbös témából eredt a szó s átmelegedett, mint labda a kézben. Ex-lex, politika: s Imrus már a világ fölött állt; szűz komolysága felnőttebbnek mutatta őt Döme bácsinál, Miska elfeledte, hogy gyermekkel beszél, s feledése Imrusban hasonló feledést indukált: mint két zsilip, ha egyszerre nyílik meg, Imrus új meg új témákat vetett föl, kérdései kifakadtak, mint források a meglazult földből, de nem tényekre volt ő kíváncsi, inkább apja állásfoglalására a tényekkel szemben, s néha egész jóhiszeműen kérdezte azt, amit úgyis tudott, keresve a legkényesebb tárgyakat, szomjazva a bíró liberalizmusát.
- Api, mi volt az a Dreyfuss-ügy? - kérdezte például, csalhatatlan ösztönnel tapintva meg Miska centrális problémáját: mert az ártatlan kapitány az Ördög-szigeten valóságos szimbóluma volt az emberi ítélet gyarlóságainak, mely ezerféle körülménytől függhet, holott az Igazság csak egy és független. Miska, helyesen, az Igazság himnuszát hangolta gyermeke fülébe, Themisnek nem szabad visszahőkölnie Justitia elől, mert Justitia mindig diadalmas: a nap kisüt s az ártatlanság előbb-utóbb kivilágosodik.
- De ha kivégezték volna Dreyfusst, mint árulót...? - ugratta tovább a témát Imrus, nem egész találomra, mert jól ismerte apját, mint egy hangszert: tudta a húrokat, melyek hangot adnak. A hivatalos gyilkosság iszonya eleven komplexum maradt Miskában, s ha idáig az obligát Justitia szócsöve volt ő csak, e ponton meggyengült s túlzásokba lendült: ez a pont volt az, hol ama bizonyos "fantasztikus vonások" jelentkeztek. Imrus finoman megérezte s valami gourmand gyönyörrel szívta e fantasztikumot, mely a halál éles árnyékával szinte hősivé avatta a bűnt: pikáns avatás ily józan bírói ajkakon! Lét és nemlét problémái lestek a háttérben: mert nem vagyunk-e mind halálraítéltek? De Miska alapjában praktikus ész volt, idegen minden metafizikától: elismerve az Isten pallosjogát, bár csak az Istenét! fantasztikuma erkölcsi fantasztikum maradt, ama regényes liberalizmus, melyet közelebbi, sőt frivol kérdések elegendők voltak fölizgatni, nem csekélyebb világproblémákig: mert nem pikáns és ámulatos világ-e ez, hol az igazság, kerülve a "nagyok pitvarait," gyakran a legváratlanabb helyeken bújik meg?
- Igaz, hogy Dreyfuss zsidó? - csendült a közelebbi s valóban frivol kérdés, ravaszul, mert Imrus előre tudta a feleletet, s élvezte, mint egy paradoxont: e feleletben miniszterek és generálisok húzták a rövidebbet a zsidóval szemben, ami csakugyan kalandosan hangzott, mert nem gúnyolni és szánni való-e a zsidó? Imrus szomjazta e kalandos tanítást apja tekintélyes s komoly ajkairól; Imrusban volt valami, - ős arisztokratizmus gyermeki csökevénye, - amit ilyenkor mintha visszájáról csiklandoztak volna, s épp ezt a csiklandozást kívánta. Imrus perverzen tapadt a témához, s Miska, látva fia fölcsillanását, hajlandó volt azt végletekig vinni, - miáltal különben nem jutott önmagával ellentétbe, mert Miska mindig makulátlan demokrata volt, annyira, hogy nemesi előnevét is eltitkolta fia előtt s eldugta a címeres pecsétnyomót. Miska Vörösmartyt citálta erre, diákkora kedves poétáját:
Mintha nem őstől származnál, légy tetteid által
Őse családodnak, s a haza áldani fog!
A pattogó disztikon furán kiadta a lépések ütemét, melyek egyformán, s katonásan verték a port az országút eperfái alatt, s a két lélek, akár két pár láb, össze zengett ebben az ütemben. A gyermek kalandvágyó idealizmusa találkozott a Miska kissé megzavart és túlzökkent idealizmusával, még egyszer föllobbantva apa és fiú között a boldog intimitást, ahogy föllobbanhat elhidegült szeretők között, szinte valami perverz orgia jellegével; mert nem volt-e például perverz gondolat Miskának, kit minden szembejövő megsüvegelt, s Imrusnak, kivel tanárai is megkülönböztetetten bántak, mint ilyen nagy úr fiával, s aki különös idegenkedést érzett, ha nagyanyja vincellérjével kezet kellett fognia, abban kéjelegni, hogy szurtos zsidó fia milyen szent és nagy ember lehet, szentebb a római pápánál: sőt maga Krisztus is zsidó volt, mint Miska nem átallta megjegyezni, már túlozva a hatásokat, sikertől ittas hisztrió módjára, noha ez egyébként annyira távol állt jellemétől. De most, mintha minden gát fölszakadt volna: különös tavasz volt ez, mindenféle áradás ideje s Imrus szívét borzongás futotta át, mert nem szent nevet profanált-e apja? S a ciszterci papok kis diákja úgy élvezze ezt a borzongást, ahogy a bűnös szerelmes élvezi bűnét.
- De - Zola nem volt zsidó? - kérdezte megint Imrus, izgatva tovább a perverz démontól, hogy tekintélyes apai ajkakról jót halljon a tilos, kikiáltott, erkölcstelen író felől, kiknek könyveit olvasni is meggyónni való halálos bűn volt. Miska tisztelte Zola bátor, férfias fellépését, s szívesen beszélte el Imruskának, - aki már francia szavakat is böngészett - a J'accuse-cikk kissé naivul leegyszerűsített történetét. A démon azonban nem volt kielégítve, s a kis provokátor újra megszólalt:
- A Szádi tanár úr azt mondotta Zoláról, hogy aljas és erkölcstelen író.
Miska bizonnyal nem akarta a tanári tekintélyt sérteni, sem fia vallásos nevelését befolyásolni: elvei, s éppen liberalizmusa tiltották ezt, de nehéz volt, hogy egy-egy árnyalattal túl ne menjen a határon, mikor a papi elfogultságot kellett magyaráznia. Miskában titkos öröm dolgozott, a féltékeny apa kéjes fölénye, ki visszahódítja fiának lelkét a gyermekrabló iskolától: öntudatlan bosszú az átszenvedett magányosságért, melyre Imrus iskolai lekötöttsége ítélte. E diadalban a gaudens tertius Zola volt: Miska koncedálta, hogy könyvei nem valók gyermeki kezekbe, sőt megígértette Imrussal, - korán tanítván őt férfias szótartásra, - hogy nem cseni ki azokat idő előtt a Lombrosok mögül, hol néhányat rejtegetett; Miska maga is aggályosnak találta e könyvek korlátlan szókimondását; - de tiszteletreméltó őszinteséget és bátorságot érzett a szókimondásban, melyet számára a J'accuse póza interpretált, s ilyen értelemben beszélt róla Imruskának: mert a világ gonoszságai és piszkosságai előtt nem szabad behunyni szemünket, hanem férfiasan szembe kell nézni velük! ebben a világban fogunk élni, s a mi hivatásunk tisztábbá, szebbé tenni majd! Bölcs és apai nevelő szavai: de az ördög nem alszik, s a szavak mögött különös érzések rejlettek, mint áradáskor sárban áll a búza, noha azért a kalászok hibátlan sárgállanak s a tájkép szemlélője semmit sem vesz észre. Miskában is titkos mocsár hullámzott meg ez áradó tavaszon: a beszélgetés kényes témákat súrolt ezen a ponton. Zola könyveinek tartalmáról csakugyan nehéz volt beszélni tiszta gyermeki füleknek: de Miska különös kísértést érzett, hogy ne kerülje a kényes témákat, a apai lelke megborzongott a gondolatra, hogy szavaiban az életnek talán félve sejtett titkai először állnak kimondva a szűzi lélek elé, s mint valami szerelmes szomjazta a teljes intimitást, még ezekben a legkényesebb dolgokban is, sőt éppen ezekben! noha elérni nem tudta. Mégis: zsilipek törését érezte, s ez utolsó tavasza a szerelmes apa tavasza lett, valóságos szerelem tavasza, ámbár Miska félénk szerelmesként ürügy alá takarta vágyait: Imrus már nagy fiú, s apai jog, sőt kötelesség, diszkrét dolgokról is beszélni vele! De Imrus olyan elfogulatlan hallgatott s olyan tartózkodó egyszótagosokban felelt vagy kérdezett, hogy Miska szinte olyan érzést érzett, ami nem is a nevelő, hanem a csábító érzése, s valósággal megszégyellte magát, mint aki egy tiszta lelket szennyez be szavaival, holott azok elég ártatlan szavak voltak ahhoz a fantazmagóriához képest, ami Imrus lelkében kavargott: mert Imrus, ámbár büszkén állta ígéretét és nem nyúlt a hírhedt könyvekhez, titkon kéjes iszonnyal gondolt egy képzeletbeli Zola-regényre, mely valóban meztelenre vetkőztetné a világot, végső hősiességgel rántva az utolsó lepleket e szomorú, modern idő illedelmes és rab emberéről...