Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék

Babits Mihály: Regénytöredék
7.

Hintáss Gyula emléke, aki a szerencsétlen Nellit kiragadta otthonából, mind jobban elhomályosodott a sóti házban. Neve csak Döme bácsi ajkán fordult elő, ott is az obligát "gazember" jelzőhöz tapadva, s ez a "gazember" jelentős árnyat vetett a "hősre" és "zsenire", akinek szobra úgy épült fel róla Imrus lelkében, ellenőrizhetetlen forrásokból, mint a buckák épülnek szélhordta homokból. A buckának épp az árny adott reliefet; Imrus forradalminak érezte ideálját, s a félénk, agyonfegyelmezett kisdiák elnyomott lázadó ösztönei formálták e szobrot. Imrus rajongását regényes fantáziák fűtötték. Óh a régi romantikus idők, mikor ilyen hősök éltek Sóton, pénz és vér folyt, s a szerelem vörös holdvilága égett! Más emberek voltak azok. Imrus Vernétől Jókaiig nőtt már, s a régi magyar világról álmodott: de hova lettek ama regényes, betyár, úri magyarok? Elevenen fakultak ők holttá, mint az emlék: Wintersberg báró tönkrement, megnősült rangján alul és állást vállalt a kataszternél, Gőzsy Pepi ivott még bújában, de már nem bírta úgy, mint régen: az ivás megtörte, elbibircsólitotta, s az új adósságokba merítette, pedig már nem volt mögötte a gádorosi szőlő. Ezekben bajos volt a régi legendák hőseit fölismerni, mint ahogy anyjában is nehezen tudta elképzelni Imrus a Regényes Szerelem hősnőjét, (minden elfogultsága mellett bizonyos ingerültséget érzett vele szemben, hogy olyan asszony, mint más.) Mindenki elváltozott, az egész világ szürke lett, mintha gonosz varázsló bűvölte volna azzá, elvesztette színét, ragyogását, "az a gazember" zsenit és hőst jelentett ebben a világban.

(Mikor töri szét már valami csoda ezt a szürkeséget? Imrus hosszú nyári éjeken a hullócsillagokat leste, s novemberben fölujjongott az első hóra: de ezek szegényes szenzációk voltak. Tavasszal nagy zivatarok jöttek, s a sóti hegyeken is megszólalt a "viharágyú", fölvilágosult korunk szellemében nagyokat pufogva az üres égbe. De Imrus talán üstököst várt hullócsillag gyanánt, s nem bánta volna, ha az ágyúk ég helyett a földnek szegeződnek: talán háborút kívánt, vagy másvalami nagy fölfordulást, akármit! Imrusnak a lélegzete is elállt, - éppúgy, mint Miskáé, - mikor, csak három évvel a dicső millennium után, az ellenzék megtagadta a költségvetés megszavazását, s kiütött az ex-lex, a törvényen kívüli állapot! Ó! Miska valósággal megrendült ekkor - a jogrend megingását látta, melybe életének értelme beépült - de Imrus mint egy nagy örömre és szenzációra nyitotta rá szemét: mi lesz most?

- Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna, - mondta a macskabajuszú kormányelnök s ez a Kor macskabölcsessége volt: csakugyan nem lett semmi fölfordulás. A gép forgott tovább a maga lendületével, a történelemből politika lett már, s az élet be volt biztosítva minden kaland ellen. Így volt az országban és így volt ez Sóton! A magyar virtus kialudni látszott, s már a Regényes Múlt kalandjait is nehéz volt hinni, noha hőseik még éltek, vagy épp azért - hősnek csak Gyula maradt, aki jókor, dicsőn, rejtelmesen eltűnt, legendák fényétől bearanyozva: mert neki züllése is legenda volt.)

De másrészt ez a hős is csak titkon, s mintegy rossz lelkiismerettel lehetett hőse Imruskának: mert tisztelet, kötelem és vérségi szálak azokhoz fűzték őt, akiknek okuk volt gazembert és rontót látni benne, s a kisfiú lelkének legbenső szobájában tisztelet, tekintély és áhítat ült. De minden tisztelet elkuszálódott itt: "tiszteld atyádat és anyádat!" - mondja a parancsolat, de hogyan tisztelhette Imrus apját és anyját egyszerre, s egyformán? Mindazáltal Miska magasan állt, s liberalizmusa szinte elsimította a kuszált szálakat: mert ki volt liberálisabb ember őnála? Imrus jókor megtanulta tőle, hogy emberi elfogultságok és ellentétek nem számítanak, hogy mind a két félnek igaza lehet, mint két pártnak, mely egyformán jóhiszemű; Miska igazán nem volt az az ember, aki azt hitte volna, hogy kizárólagos birtokában van az igazságnak: óh, szegény Miska! ha az lett volna, talán nem rágták volna meg életét a kételyek. Miska önállóságra nevelte fiacskáját, s a Dömével jelenlétében lefolyt szenvedélyes viták után maga biztatta őt, hogy a Döme érveit is fontolja meg, mert hátha annak van igaza? Miska pártatlan bíróként tisztelt minden emberi álláspontot, mint ahogy tisztelt minden embert és minden emberit, míg a büntető törvénykönyvvel nem ütközött, mint ahogy tisztelt minden vallást, fajt és hitet, fiát is rászoktatván, hogy mindegy az, keresztény vagy zsidó, pogány vagy eretnek, csak becsületes ember, s jó hazafi legyen!

Így tisztelve minden embert és emberit, talán rendbe jönnek a kuszált szálak: mert az ember nemcsak hitből és meggyőződésből áll, hanem húsból, vérből, érzésből és szenvedélyekből is; s nem kell-e tisztelni azokat is, pártatlanul, s Istenre bízva az ítéletet? Senki sem lehet bíró a saját ügyében, s Miska nem is bíráskodott abban, de Imrusnak a hősök mellett bíróra is szüksége volt, mert már-már maga lett a bíró, s az ő ítéletei rettenetesek voltak. Néha valósággal halottszagot érzett maga körül, s a magában hordott csöpp friss élet úgy égett, mint bűn és furdalás, ecet és epe. Iszonyatos titkok lestek az életben és halálos bűnök, melyeket nem lehet kikerülni: s talán a legnagyobb hősök a legnagyobb bűnösök. Ilyenkor jólesett apja felséges hallgatásához, megbocsátásához és liberalizmusához menekülni, mely az egyetlen szilárd pont volt ebben a káoszban - noha ehhez is fért még egynéhány noha és vajon?