Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék

Babits Mihály: Regénytöredék
4.

Így maradtak fakard és mákfejek a múlt egyre csukódó ajtaja mögött, s csak Ovidius ritmusaiból zengett ki a summa papavera; Imrusból sápadt kis diák lett, ki idegesen öltözött reggel, hogy el ne késsen az iskolából, s gyakran reggeli nélkül szaladt el, pedig Vivi dada a kapuhoz is utána vitte a kávét. Fél nyolckor az osztályban kellett lenni, honnan naponta páros sorokban vonultak át a templomba, diákmisére. Imrussal megtörtént, hogy étlen és álmatlan térdepelve a sűrű tömjénfüstben hirtelen elzöldült előtte a világ, megingott az oltár, s szédülten esett a hideg kőre. Mondják, az ördög nem tűrheti a tömjént, s Döme bácsi el is tréfálkozott ezen, mikor hallotta, hogy Imrus elájult a tömjénfüsttől:

- Micsoda ördög szorult beléd?

A kisfiú azonban nem vette ilyen könnyen: szédületeinek különös emléke, a zöldbe borult templom, a megingó, meztelen lábú arany angyalok misztikus nyomokat hagytak lelkében, s az ördög neve jól illett ehhez a hangulathoz; Imrus nem volt babonás, de azért titkos borzongások futkároztak benne. Talán nem jól gyónt meg? Talán valami nagy bűnét kihagyta a gyónásnál? Emlékezett: éjjel fölriadt, az áldozás előtt, és inni kért, talán ez már éjfél után volt, s akkor ő szentségtörő áldozást követett el! Imrus egészen egyedül volt, kinek beszélhetett ilyetén aggodalomról?

Az áldozás reggelén próbálta jelenteni tanárjának az éjszakai pohár vizet: de az, pap létére, olyan könnyen vette a dolgot, hogy Imrus megszégyellte magát és megáldozott a többiekkel. Holott talán földöntúli élete, üdvössége ettől az áldozástól függött. Imrus magára maradt ezekkel a gondolataival, s mindjobban elszigetelődött környezetében. Otthon api kihallgatta olykor leckéjét: de már a régi hosszú sétákra ritkán jutott idő. Döme bácsinál is megritkultak a látogatások, mert Imrus sokszor egész délután a latin könyv mellett ült, skandálva a summa papaverát. Ritmusra szomjas gyermeki lelke itta a latin szavak pattogását, noha értelmük még gyakran ködbe borult. Ezt a pattogást utánozni is próbálta, kisfiú létére hexametereket szerkesztvén magyarban, apja nagy büszkeségére. Miska még a hivatalban is eldicsekedett evvel. Imrus a városban, ismerősök és rokonság előtt, már "kis tudós" hírében állt. Az iskolában is épp e fölényesen pattogtatott versek bizonyos tekintélyt szereztek neki, noha mik voltak egyebek ezek, mint az anyátlan és társtalan fiúcska játékai? Olyasféle, mint megfordított szavakkal beszélni, vagy mint az ún. "madárnyelv", mely szintén divatban volt a sóti gimnázium tanulói között? Gyermeknek a szó is játék, de Imrusnak már legfőbb, már csak egyetlen játéka a szó volt...

Miska egyébiránt nem feledkezett meg a gyermek jogairól: legalább elméletben elismerte azokat; azelőtt olyan nyugodt lelke lihegett belül a gondolatra, hogy új mulasztást követhetett el, özvegy portáján s morc gondjai alatt hagyva felnőni egy szomorú lelket. A gyermek első joga, hogy gyermek legyen; s Miska aggódva nézte a könyvekre csüggő sápadt fejecskét, apai hiúsága küzdve fölzaklatott lelkiismeretével. Nyáron Gádorosra küldte, a nagyanyjához: tartsa mentül tovább magánál, sőt még karácsonykor is hazaküldte volna, ha - amiről sok szó esett mostanában - kiépült volna már a sót-gádorosi vasútvonal. De kocsiútra nem küldhette a télben, s így itthon ünnepeltek; Vivi dada ezúttal karácsonyfát is vett a piacon, s Miska előszedte a régi díszeket, amiket Nelli rakott el a spájzba egy skatulyában. Míg az öregasszony piszmogva aggatta a fényes lim-lomot, Miska egész könyvtárt sorakoztatott a fenyő alatt, Vernéket s a Jósika Zöld Vadászát, mely Miska kedves ifjúkori olvasmánya volt, s melyből meg lehet tanulni, hogy az életben mindig diadalmas az erő, egészség és vidám akarat. Imrusnak alig lehetett volna más ajándékkal örömet szerezni, mint könyvvel: de a könyv legalább neveljen életre, jókedvre, akaratra! Azonban mit ér az apa tervezgetése? Imrust a kalandos könyvek csak még messzebb vitték az egészséges akarat praktikus világától, fantasztikus lehetőségek álmaiba. Imrus eltűnt a könyvek lapjai között, míg Döme dörmögve jött át a nagy plaiddel, rossz szemében ugráltak a kriszkindli lángjai, mint különös emlékek s szellemlángok a múltból.

- Minek ez már ilyen nagy fiúnak? - mondta, mintha azt mondaná: Minek bolygatni a múltat? Régen volt már, mikor elhunyt felesége, Stanci csinálta a karácsonyfát Ákoskának...mikor Nelli csinált karácsonyfát, éppen ebben a szobában...Miska is elérzékenyült, csak Imrus nem törődött a karácsonyfával, szinte meg se látta. Miska egész este Döme bácsival vitatkozott a Dreyfuss-ügyről. Döme a korrupcióról mennydörgött mely elárasztja a korhadt Európát; Miska régi ideálját festegette: a férfit, ki bátran szembefordul a szennyes árnak, s megáll akár az egész világ ellen: "si fractus illabatur"...

- Ti beszéltek férfiasságról? - riadt az öreg kórus, mint ama thébai aggok az antik drámákban. - Ti, kik elpaktáltátok a nemzet jogait s elnyomjátok a nemzet akaratát?! - Döme igazában csak egy posványt fájdított, csak egy férfiasságot reklamált, amíg rab a magyar!

- A bölcs józanság parancsa az első, - védekezett Miska.

- S a ti bölcs józanságotok már nem korrupció? - zuhant a kérdés az öreg ajkakról egyenesen a bíró úr lelkiismeretébe, mely visszhangosabb volt mint valaha. Miska rejtett következetlenséget érzett állásfoglalásában, mert csakugyan, nem csupa megalkuvás-e ez az úgymondott "józan politika"? hol van itt a "fractus illabatur"? a "fiat justitia, pereat mundus"? Miska védelem szükségét érezte és kicsapott, mint a gyönge vár; Miska - azelőtt olyan nyugodt és olympusi - disputába állt az öreg úrral. Hangos szavak szálltak a szobán át, mint hajdan, lám, megint ott voltak a régi vitánál kísértetiesen ugyanazon a helyen, pedig mennyi minden változott azóta! Csak a magyar politika nem változott. Ámbár sötét tömegek dagadtak fájva az országban, Bánffy kora volt ez, bajusz és ostor kora, holott lehet-e dagadást ostorral gyógyítani? De Döme és Miska nem gondoltak a nemzetiségekre: azok a barbár, s politikailag iskolázatlan fajták nem méltók az aranybulla nemzetéhez. Alapjában helyes volt keményen bánni velük, kis ügyeik csak zavarták a magyar igazság nagy küzdelmeit.

Ó, magyar igazság! Imrus tág szemei már értőn figyelték a honfiú-vitát, míg szótlan meghúzódva az asztal végén könyveiben lapozgatott.

Az udvarról ének hallatszott: betlehemesek jártak ott, akiket azonban Vivi dada nem eresztett be, mert behozzák a sárt a szobába. A kamaszcsizmák elkopogtak, az éjben és sárban, kinn a Fekete Tél sivárlott szerte, egyhangú földek és pocsolyák, egészen az orosz rónákig.