Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék
Az Emlék különös kincstár, mely néha a gyémántot dobja ki és a szemetet gyűjti. Mi maradt meg apa és fiú pesti napjaiból a strapa és halálos fáradtság emlékein kívül, mely a vidéki kényelemhez szokott bíró urat s a gyenge idegzetű gyermeket teljesen hatalmába kerítette? Miska eltompultan és kimerülve vezette fiát a zajos tömegek között, nem akarva bevallani a pipa és fotel hazahúzó nosztalgiáját, nem akarva bevallani csalódását, s makacsul ragaszkodva előre megállapított programjához, minden fáradtság dacára, mert pénz és idő kevés volt, s mert nagy alkalom ez, melyért ezer évig kéne várni: egész életre szóló büszke emlék egy kis magyarnak!
- Szép? - kérdezte Imrustól minden új látvány előtt: csüggedhetetlenül szomjazva a lelkesedésnek egy csillámnyi fényét a tág, intim, gyermeki szemekből, melyek, mint a Nelli egészen hasonló szemei hajdan, különös távolságból néztek a világra.
- Elég szép! - felelte a kisfiú változatlanul, a nagy szemek csak nem akarták fenntartás nélkül átadni magukat a provokált lelkesedésnek, s dacosan fogadtak minden szenzációt, mint az elkényeztetett gyermek az ajándékot.
Miska kedvetlen lett.
- Fáradt vagy? - kérdezte eltűnődve és szinte bosszúsan.
- Nem vagyok fáradt, - tiltakozott Imrus, s noha feje kábult és lába fájt, cipő törte, s zsibbadt térdei szinte gépiesen vitték, mégis a világért sem akart volna elmulasztani semmit. De a látványok idegenül elzúgtak fölötte, s a legnagyobb dicséret, amit mondani tudott, mindig csak ez maradt:
- Elég szép!
S kimerülve, kielégítetlen érkeztek egy szeles estén haza a vonattal, Miska pénz és kedv nélkül, mogorván, Imruska kissé lázasan, zakatoló fantáziával. Imrusban a megtorlott szenzációk kavarogtak, s az egész millenniumi kiállítás úgy tűnt fel neki, mint egy tarka diadalkapu, melyen át életének egy új korszakába lépett. (Már csak pár hét választotta el a gimnáziumtól.)
Mikor később az egyik tanára - beszélgetésbe ereszkedve amaz értelmesebb, s úribb fiúkkal, akik az ezredik év nyarán akár az iskola társas kirándulásával, akár szüleik kíséretében megjárták a kérkedő fővárost - megkérdezte tőle:
- Hát neked mi tetszett legjobban, Sátordy?
Imrus azt a választ adta:
- A Plasztikon.
A Plasztikon pompás látványosság volt a maga nemében, tarka mutatványosház, melynek színezett életnagyságú viaszbábjai és szemfényvesztő varázstükrei bizonnyal az Életet és Csodát jelenthették egy kisfiú szemében. Imrus felelete mégis meglepetést keltett, sőt mondhatnánk, kínos meglepetést, mert a tanár erkölcsnemesítő szándékkal tette föl a kérdést, s a többi fiúk tudták is ezt és az Árpád-körképről vagy más valami hazafias látnivalóról beszéltek, sőt olyan is akadt, aki a Munkácsy Krisztusát idézte.
Az ifjú cisztercita kedvetlenül csóválta meg fejét, mert éppen a komoly és értelmes Imrustól mást várt volna.
- Hogyan? Ez tette rád a legnagyobb hatást? Ez az, ami felejthetetlenül emlékedbe vésődött? Ez amit hazád ezeréves ünnepéből magaddal viszel az életbe?
Imrus tájékozatlan állt a súlyos kérdések e tömegével szemben és hallgatott.
- Hát jól van, neked ez tetszett legjobban, - mondta a tanár és továbbment. Imrus feleletét el kellett fogadnia, mint a dacos őszinteség egy különös hőstettét; ám a léleknek már zsengekorban komplikált titkai vannak, s ez az őszinteség nem is volt olyan egészen őszinte. Az emlék, ami ebből az első pesti kirándulásból elmosódhatatlanul kísérte Imrust hosszú éveken át, talán egészen más látványosság emléke volt, és valósággal bevallhatatlan. Miska megrémült volna, ha sejti, hogy mi ez az emlék, noha ugyanazon látványosság benne magában is különös ízeket és nem kevésbé bevallhatatlan érzéseket hagyott. Apa és fiú, gyermek és bíró úr, mindannyian emberek vagyunk, azaz állatok is, lélekben sem szakadva el soha a Természet szennyes mélyeitől.
A kiállítási látványosság, mely e két memória tükrén olyan ködös és tartós foltokat idézett, voltaképp talán elég ártatlan volt, Miska előtt mégis, - aki fiacskája gyermeki tisztaságát féltette - rendkívül pikánsnak, s illetlennek tűnt föl. Miska mindig megkérdezte, mielőtt valamely mutatványoshelyre jegyet váltott:
- Nincs benne valami, ami nem való gyereknek?
- Óh dehogy is kérem! - hangzott ilyenkor a tiltakozás, noha az elővigyázatra kétségtelenül szükség volt, ama régi jó liberális időkben mikor a hatóság még nem avatkozott az apák dolgába. De most az egyszer a kérdést is elmulasztotta Miska, ismerősökkel akadva össze, este, Ős-Budában, kábultan és mindig kielégítetlen, régi jogásztársakkal, akik közül egy valami skribler lett azóta, ismertnevű ember, azok csábították, velük tartani a fényes éjjelbe.
- Most nem vár az asszony! - ingerkedtek, nem sejtve, hogy kényes pontra tapintanak.
- De mit csináljak a gyerekkel?
- Óh, a kisfiút visszük magunkkal! Hiszen már nagy diák! Ideje, hogy lumpolni tanuljon, igaz-e? Vagy már aludni szeretnél, amice?
- Nem vagyok álmos! - bizonykodott Imrus, fölhangolva új barátja mellett, akiről tudta, hogy író és meséket is írt már.
- Holnap majd kialszod magad! - S így mentek a kivilágított éjben, Ős-Budán át, egy Jókai-regény díszletei között: a Jambó hangjainál és hangos beszéddel. Ami titkosan emlékezetessé tette ezt az estét: valódi mozgókép, noha jóval a mozgó föltalálása előtt, s nem is amaz ősmozi, laterna magica: mert a vászon mögött élő emberi alakok játszottak, akiknek sziluettje esett feketén a kivilágított nedves lepedőre, izgató sziluett! A jelenet a házastársak vetkőzése volt a nászéj előtt, a menyecske kacér szemérmetessége, s férjem uram pajzán kandisága kedves mozdulatokban visszaadva, de Miska kényelmetlenül fészkelődött helyén, s Imrus tág szemeket meresztett, mintegy fölrémlő rejtelem ízére. Blúz és szoknya egyenként hulltak le a vászon kecses árnyképéről, jupon lengett, fűző nyílott, megfeszült gyolcs ingerlő vonala ugrott ki, válltól a keblek hetyke csúcsáig. Karcsú karok szálltak a fürtökhöz, kibontani széthulló sátrukat. A férj, ingujjban már, s lobogó nyakkendőjét bogozgatva, székre állt a spanyolfal mögött, leskelődő és kaján kontúrokban. A jupon lecsúszott, fodrok elomló tornyaként s az őzlábak magas sarkukon kiléptek belőle, kis bugyiban állt ott a formás sziluett, leült, elrúgta apró topánkáit, s lábát keresztbe vetve fátyolharisnyáját kezdte hántani. A férj élénk mimikával jelezte izgalmát. Majd, kacér ujjak fenyegetésére, visszahúzta fejét a spanyolfal mögé: de már kilesett rajta újra. Most föláll a menyecske, s lehull a bugyi is, a kilibbenő ing transzparensén át sötét vonalakban rajzolódik ki a meztelen test. A férj nem bírja tovább, s félrelöki a spanyolfalat, éppen mikor asszonya az ing vállához nyúl, hogy azt is levesse. Imrus behunyta szemét, mint valami rettenetes pillanat előtt, miért leste olyan lélegzetfojtva a mozgó tüneményt? nem tudta maga se. Talán már akkor is annyira gondolt - mint később mindig, ha ez a mutatvány eszébe jutott - szép anyukájára, - nem arra, akit most látott nyaranként, Gádoroson, nagyanyja házában, a megtört asszonyra, hanem a régire, az eltűntre, az álmodottra - s kis szívét leírhatatlan undor és döbbenetes borzadás járta át arra a hirtelen s egyszerre bizonyossággá váló sejtelemre, hogy anyu is meztelenre vetkőzött a Gyula bácsi előtt, akivel elszökött. S egyszerre megrémült egy másik gondolaton: hogy kislányok vetkőznének meztelenre őelőtte, például Noémi, a szomszédban lakó rokon kislány, megjelenne úgy öltözve, mint a cirkuszi gyerekek s azután egyenként levetné ruháit.
- A gyermek nem érti, - mondta Miska, magát megnyugtatva, rideg férfiszívében különös nosztalgiát keltett a kép, édes és vidám dolgok felé, melyekből neki része sohasem volt: mert mikor döntötte fel ő a spanyolfalat s mikor kapott ölbe kis áttetsző ingben ellenkező kacérságot? Nelli szigorú volt és félénk, mint egy apáca. Ó keserű mulasztások íze! Miska kényelmetlen érzésekkel ült helyén, s mert nehezére esett volna az elsötétített nézőtéren kimenni, nyugtatgatta magát: - A gyerek úgysem érti! - Csak rövid pár percig tartott az egész: a férfi-sziluett karjai átkapták az árny-ing alatt rugdalózó őzlábakat, két profilban csucsorodó ajak dagadt össze, s a kép hirtelen véget ért, mire Imrus kinyitotta szemét, már csak a kigyúló lámpákat s a legördülő függönyökre mázolt mitológiai jelenetet látta.