Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Különös egyértelműséggel és egyöntetűséggel nyilatkozik meg valamennyi burleszkszínészben ugyanaz a karakter és ugyanaz a lelki állásfoglalás a világ dolgaival szemben. Mindben megtestesül bizonyos furcsa paradoxon, összerakva élhetetlenségből és szemfülességből, siralmas gyámoltalanságból és ördöngös ügyességből. Naivitás és gyermeki bizalom az élettel, hit, amely csodás varázserőképpen tartja tőlük távol a világ veszedelmeit.
Ez a paradox karakter és a sérthetetlenségnek természetfölöttisége különböző variációban testesül meg, az egyes burleszkhősökben tragikomikusan vagy bohózatszerűen, mélyen vagy sekélyesebben. Mint egyazon skála különböző dallamai: mind ugyanazon alaphangról indulnak ki és ugyanarra térnek vissza.
Az új burleszkhős, Harry Langdon, érdekes és figyelemre méltó melódia a burleszk életattitűdjének groteszk és jelképes hangsorán. Egy-két rövid filmecskéje felbukkant már a múlt szezonban is és az idei előszezonban is szerepelt egy, a Radius Színház megnyitó műsorán, "Harry féltékeny" címmel. Első nagyobb szabású burleszkattrakciója, amely tulajdonképpeni bemutatkozásának tekinthető, a "Tram, tram, tram!"
Figurája, mint majdnem minden burleszkhősnek, az egyik véglet: kicsi és vézna. Kedves, ügyefogyott jelenség, kimondhatatlanul ostoba tekintetű szemekkel, a mamlaszság netovábbjának arckifejezésével. Megcsillannak benne Chaplin és Keaton-reminiscenciák, egészében azonban mégis sok önálló színt és hangot tud megcsendíteni.
Gyámoltalanságában van valami infantilis és ez a gyermeki tehetetlenség gyermeki jóhiszeműségével párosulva alakját még végzetszerűbbé teszi, mint a többi burleszkszínészekét. A sors és a véletlen erők vergődő játékszere, akihez azonban végül mégis kegyes a sors, aki mégis győz, mert gyermekien jóságos lelkű, mert szándékai tiszták és mert tud hinni a győzelemben.
ha nagy filmjének hatásából levonunk mindent, ami nem az ő, hanem a szüzséíró és a rendező érdeme, akkor is marad két jelenet, amelynek megjátszása nemcsak igazi tehetségről, hanem értékes és originális színészi intuícióról is tanúbizonyságot tesz. Az egyik a film befejező jelenete, amelyben megjátssza önmaga gyermekét, a bölcsőben hintázó, hancúrozó és gügyögő kis babát. Hatása életjellemzésben mély, felülmúlhatatlanul kedves és groteszk bájjal teli.
Még pompásabb a másik, a film első részéből. Ábrándozva üldögél szerelmének cipőgyári plakátra festett képe előtt. Hátrafordulva, váratlanul szembe találja magát a képmás eredetijével. Ijedten-boldogan ugrik fel, nem tudja, mitévő legyen, szorongva, félszeg zavarral tipeg-topog, csetlik-botlik a pad és a leány körül.
Egy világirodalmi őskép derengett fel e szívhez szólóan kedves és tiszta jelenet mögött. Siegfried, ki félni nem tud, megretten az első nő látására, az első szerelem rejtelmes és ismeretlen érzésétől. És Harry is, aki pedig ugyancsak Hős, a modern élet egyik figurájának meseszerű eltúlzása, aki a félelmet éppúgy nem ismerte, mint Siegfried, pedig nem erős, mint az, hanem gyenge és gyámoltalan, mint a gyermek, de benne a gyermek egyszerűsége, önbizalma és naiv hite. Ebben rejlik éppen az ő új hősi volta.