Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Elek Artúr: A Szépművészeti Múzeum új szerzeményei

A grafikai osztály időszaki kiállításain és a még el nem rendezett gyűjteményeknek a dolog természeténél fogva egyre ritkább megnyitásain túl, újon szerzett holmijának be-bemutatása a látható jele múzeumunk tevékenységének. Hogy ezek a bemutatók immár rendszeresek lettek és átlag kétévenként követik egymást, az az intézet kerékvágásba visszajutott tevékenységének a bizonysága. Az állam immár jobban teljesíti kötelességét egyetlen művészettörténeti múzeumunk iránt és ha lassacskán is, de javítja dotációját. S amit elmulaszt, azt minden segítő forrásra rátaláló képességével pótolja Petrovics Elek. A még mindig küzdelmes évek következménye, hogy a régi művészeti korokat egyre kevesebb és egyre kevésbé jelentős tárgy képviseli az új szerzemények között. Félő, hogy a háború következtében elvesztett tempó jóvátehetetlen veszteségeknek lesz okozója. Egyre nehezebb elképzelni például, hogy múzeumunk régi festményeinek gyűjteményében azokat a hézagokat, melyek különösen a firenzei quattrocento festészetében érezhető, valaha is kitölthessük. S még reménytelenebb, hogy a nagymesterek közül az olyan nagyokat mint Tiziano vagy Tintoretto, méltó képviselethez juttathassuk. Mikor adódik még egyszer olyan alkalom, mint amilyent a koppenhágai múzeum ragadott meg nemrég, mikor a berlini műkereskedelemből egy elsőrendű Tiziano-arcképet szerzett meg, olyant, amelyről Bode azt írja, hogy hozzáfogható kvalitású arckép nincsen a berlini gyűjteményekben?

A régi művészet köréből mindössze két értékes alkotás szerepel az új szerzemények között. Egyiküknek, Leonhard Kern "Három grácia" című fába faragott csoportjának az az izgató érdekessége is megvan, hogy fölfedezés. A szakirodalomban ismeretlenül élte elfeledett életét egy budapesti család otthonában, amíg Ybl Ervin fölfedezői szerencsével rá nem talált. Hogyan került ez az érdekes munka Magyarországra, milyen viszontagságokat ért, minderről semmit sem tudni. Múzeumunk régi szobrászati gyűjteményében fontos helyet fog elfoglalni: keletkezésének kései kora ellenére - a tizenhetedik század első felének közepe táján készülhetett - egymaga alkalmas arra, hogy a német renaissance plasztikai művészetéről helyes fogalmat adjon. A barokkból még semmi sincs benne, de hamisítatlanul érezteti a Dürer olaszországi útjai utáni korszellemét. Stílus dolgában nem egységes alkotás: minden arra vall, hogy nem érett korú művész készítette, hanem olyan, ki még különböző hatások között habozott. A középső grácia aktja arányaival és mozdulatelképzelésével az olasz női szépségideál felé vágyakozik. Két társa a német szépségideált képviseli jelentős plasztikai formaerővel, de esetlen arányokkal és tehetetlen mozdulatkompozícióval. Ami mesterség ezen a művön, az szinte tökéletes: kiváló művész mintázta meg és virtuózi biztosságú késforgató faragta fába.

Másik értékes gyarapodása múzeumunk régi anyagának Lorenzo Costa "Szent család"-ja. A régi képtár egyik olasz termében függ már egy Costának tulajdonított kép, egy női akt. Míg azonban erről nem bizonyos, hogy Costa festette, amannak szerzőségét neve jegyzése kétségtelenné teszi. Bizonyos, hogy a kettő közül mégis ez az utóbbi kép a jelentősebb. Costa Szent családja stílusával még nagyon emlékeztet Costának arra a korszakára, melyben közös műtermet tartott Francesco Franciával. Korrektül megfestett kép, alakjainak arcán Francia szentjeinek édesen szenvedő kifejezése él, ha kevésbé lágyan is, mint Francia hasonló képein. Kitűnő karban is van ez a kép.

Az újabb művészet körébe tartozó szerzemények között természetesen a hazai művészek munkái dominálnak. Petrovics változatlan érdeklődéssel és szorgalommal gyűjti továbbra is a múlt század közepi magyar bidermeierek műveit. Mellettük az élőket sem hanyagolja el, sőt újabban a legmodernebb irányok képviselőinek munkáit is buzgón vásárolja, nyilvánvalóan az újabb magyar művészetnek a régi Műcsarnok épületében készülő fiókmúzeuma számára. Jobbára olyan művekről van itt szó, melyek a közelmúlt kiállításain is szerepeltek, s melyekről ennélfogva többnyire elmondtuk itt a véleményünket. Ritkaságával és érdekességével kimagaslik közülük Adolf von Menzelnek java férfikorában (43 éves volt) festett "Köseni prédikációja." Menzel oeuvrejének fontos darabja ez a hatásában felemás, de végül mégis megragadó festmény. A figurista Menzel a természet környezetébe volt kénytelen helyezni ezen a képén számtalan lakját. Míg az emberalakok megfestése minden részletezésük mellett sem kicsinyes, az őket környező természeté, pontosabban a lombos fáké, aprólékosságával megbontja a kép egységét. Közelről megnézve látszanak meg csak Menzel nagy kvalitásai, főként a rajzolónak rendkívüli biztonsága és finomsága. Érdekes lesz ezt a festményét majdani helyén, a múzeum modern festményeinek német termében. Liebermannak csaknem azonos témájú festménye mellett látni. Ellentétes hatásukon a laikus is meg fogja érteni a két művészeti kornak nagy különbségét.