Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Lányi Viktor: Művészet és ethikum a zongoratanításban

Közhellyé vált elmélet, hogy mindenféle szerszám, eszköz, gép stb. amit az ember a maga kényelmére, biztonságára, munkájának, mozgásának gyorsítására és tökéletesítésére kitalált és használatba vett, voltaképpen nem egyéb, mint valamely szervének "meghosszabbítása," akciósugarának kitágítása. Kuriózumnak megjárná, ha ez elmélet alapján próbálnánk meghatározni a különböző zenei instrumentumok mibenlétét. A fuvola példának okáért kétségtelenül a füttyre csücsörített ajak megnyújtása. A cintányér a tapsoló kezek, a kasztanyett a csettintő ujjak működését fokozza. Kissé rapszodikusan bővítve a gondolatot: a szolisztikus vonós- és fúvós-hangszerek aligha jöttek volna létre, ha a szép énekhang és az énekelni tudás adománya általánosabb lenne, ha mindenki a természet adta hangadó szerve segítségével tudná megszólaltatni a lelkében élő muzsikát. Úgy, hogy a hegedűt, a gordonkát, a klarinétot, a pásztorsípot, a vadászkürtöt bátran foghatjuk fel, mint a tökéletlen hangszálak pótló, vagy erősítő eszközeit. Természetesen a hangutánzó ösztön is megtalálja a maga szerszámait, teszem a hárfába, amely a szélzúgást, a nagydobban, amely az égzengést, az üstdobban, amely a táncoló lábak dobaját, a trombitában, amely a csaták harsány vezényszavait képes - persze idealizáltan - visszaadni. Mindezeknek kombinációja, egybefoglalása a teljes zenekar, amely szinte határtalan dinamikával, színgazdagsággal, a képzettársítási lehetőségek egész arzenáljával áll a hangokban érző ember játszó, alakító, alkotó kedvének szolgálatára.

De lássuk a zongorát! Hát ez micsoda szerzet? Afféle zenei tótumfaktor, minden lében kanál, mindenütt jelenlévő, mindenre kicsit alkalmas, mindenhez valamit konyító, furfangos, szellemes és semleges masinéria - egyfelől. Másfelől megint külön, önálló egyéniség, kizárólagos letéteményese, közege, sőt sugalmazója az örök zenei alkotások egy tekintélyes hányadának, terpeszkedő basája a pódiumnak, szónok, néptribun és vátesz, aki meghallgatást követel, mert saját mondanivalói vannak. Ideális eszköze a közlekedésnek a muzsika birodalmában, de ugyanakkor maga is egész birodalom, amelynek tág határai között délibábos lapályokon merenghet, erdős bércek között barangolhat, kincseket rejtő tárnák mélyére hatolhat a teremtő képzelet. Láttam tánclokálok posványában, ahol részeg párok talpa alá zötyögtette az unt gépi ritmust - és láttam szalonok félhomályában, ahol egy Chopin-Nocturne szellős ábrándjaival keltegette a szerelmet szeplőtlen ifjú szívekben. Láttam énekmesterek atelier-jében, mint a diadalmas melódia szolgai kísérőjét, uszályhordozóját - és láttam komponisták stúdiójában, ahol megértő barátként szította a kéjesen gyötrődő Alkotás misztikus ihletét. Láttam az Opera színpadán, amikor a saját művét korrepetáló Dohnányi keze alatt szegényes "kivonatát" tükrözte az orcheszter gazdag zengésének. Utána ott állt kopottan, lenézetten, lélektelenül: ki lehetett volna söpörni, mint egy impúrumnak elhasznált kottapapírt. És láttam a hangversenyteremben, amikor, ugyancsak Dohnányi keze alatt, megszólalt rajta Beethoven. Utána ott állt tündöklőn, megszentelten, fölmagasztosultan: oltárra lehetett volna emelni, mint egy frigyszekrényt.

Mi hát a zongora, ez a furcsa, érdekes, sokoldalú műszer, ez a gigantikus "meghosszabbítása" a hangok világában keresve tapogatózó ujjaknak. Megtanít rá valaki, akinél jobban kevesen ismerik természetrajzát, múltját, jelenét és jövőjét. Egy kiváló pedagógusunk, Kálmán György írt róla [*] alapos, szép, terjedelmes könyvet. Voltaképpen tanárjelöltnek való kézikönyv Kálmán műve. "Összehasonlító metodikának" is lehetne nevezni, mert történelmi alapon egybefoglalja mindazt, ami a zongora tanítómestereinek tanításaiból a legrégibb időktől máig, mint hasznos eredmény, leszűrhető. De élvezettel és érdeklődéssel lapozhatja át mindenki, akinek bármilyen művészethez vagy művészkedéshez köze van. A végső tanulság, ami a könyv elolvasása nyomán levonható, általános érvényű. Hogy mi a zongora? Játszója válogatja! - felelhetnénk Kálmán tanításának szellemében. Vagy inkább: embere válogatja - s annak az emelkedett színvonalú modern pedagógiának, amelyet Kálmán hirdet, egyenes törekvése, hogy minél különb emberré, minél tudatosabb testi-szellemi lénnyé nevelje a zongoristát. Kétségtelen, hogy annál különbül fog tudni zongorázni. És annál több és bensőbb érintkezése lesz azzal a szellemi világgal, amelyet a zongorára, a zongorából született zenei alkotások hatalmas tömege képvisel. Különb művész = különb ember - és megfordítva: ez a Kálmán okos, humánus és természetes tanító-módszerének a vezérgondolata. S ami legfőbb és legörvendetesebb, ez nem távoli próféciaként csendül ki a könyvből, hanem mint olyan cél, amely a zongora-pedagógia mai állása mellett közvetlenül elérhető mindenki számára, akinek normális zenei tehetség adatott. E cél elérhetőségét biztosítja a zongoratanításnak szellemi alapon kidolgozott metódusa, amely egyidejűleg, párhuzamosan fejleszti a növendék zenei beidegzettségét és technikai készségét, mindig az aestheticum fonalán haladva s állandóan a testi-lelki funkciók tudatosításának eszközeivel dolgozva. Igen egészséges irányzat ez, mert a zongoristából a karmester-típust igyekszik kitermelni, vagyis olyan játszót, aki számtalan testi és szellemi mozzanat határozott és biztos uralmával, a tudatos művész, a felelős ember attitűdjével kezeli hangszerét.

Kálmán György könyve mint írói munka is figyelemre méltó. Tiszta, szabatos, "jól temperált" stílusban ír. Pontosan azt mondja el, amit akar, nem tudományoskodik fölöslegesen s igen szélesen megalapozott műveltségét nem fitogtatja, de hasznosítva, távolabb eső tárgykörökből vett szerencsés hasonlatokkal és illúziókkal is tudja serkenteni a tanuló képzeletét. Tudós, aki percre sem felejti el, hogy tudományának anyaga, lényege a legfennköltebb hitvallás és a legnemesebb játék egyben: művészet.

 

[*] A zongoratanítás feladatai és azok megoldásai.