Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő
Vajon mi az oka annak, hogy az emberek a rendkívüli művészi eseményre olyan gyakran közönnyel, avagy éppen ellenszenvvel reagálnak? Mintha a művészet démonjával is ösztönszerűleg szembeszállna az individuum, mint mindazokkal a hatalmakkal, amelyekről érzi, hogy végül is kikerülhetetlenül úrrá lesznek fölötte: élet, szerelem, halál, megváltás. Így vonultak - hogy zenei miliőből vett példáknál maradjunk, - a derék lipcseiek az Úr 1729. évének nagypéntekjén a védekezés allűrjével a "Neue Kirche"-be, hogy Gottlieb Fröber mester új passióját hallhassák, mert ugyan akkor mutatta be a "Thomas-Kirche"-ben bizonyos Johann Sebastian Bach kántor új Máté-passióját. Valamivel agresszívebb volt a londoni zeneértő előkelő társaság elhárító gesztusa Händel-lel szemben, amikor következetesen Händel műveinek bemutató estéin rendeztette nagy estélyeit. Nem különben jól kiépített védelmi pozíciókban helyezkedett el a mi pesti közönségünk is a berlini oratórium-kultusz üdvhadseregének támadásával szemben. A feketén tátongó páholyok és a foghíjas parquette-sorok valamelyen, sikerrel szétlőtt várfal képét varázsolták bele az egyébkor telis-tele ragyogó operaházba. A kritika pedig a legnehezebb kaliberű sértéseket lövellte a berlini művészek felé: professzoros szellem, fantáziahiány.
Pedig ez a vállalkozás már rendkívüli méreteivel is felkelthette az érdeklődést. Hiszen még a világforgalom mai stádiumában is ritkaság - dacára az expresszvonatnak, léghajónak, rádiónak, gramofonnak, - hogy egy távoli kultúrközpont legjellegzetesebb, legbonyolultabban szétágazó kultúrtényezőjét minden gyökerével, törzsével, virágával, illatával együtt lehessen vonatra pakolni és néhány pillanatra sértetlenül átplántálni egy másik kontinens klímájába. Alig is volt ennek nálunk precedense. Hiszen a különböző vendégszereplő zenekarok és operaegyüttesek nívójukban sokkal egyformábbak, összetételükben sokkal internacionálisabbak és fejlődésükben nem annyira szerves részei egy város különleges kultúrájának, mint a berlini "Singakademie." Háromszáz tagja Berlin polgársága minden rétegének zenei reprezentánsa. A modern Berlinnek, amely kavargó élénkségével Közép-Európa minden szellemi áramlását, mint egy nagy szivacs, mohón magába szívta, csakúgy, mint az előkelően konzervatív tradíciós Berlinnek, melynek száz évvel ezelőtt éppen a "Singakademie" régi dirigensei, Zelter és Mendelssohn diktáltak ritmust.
Ennek a 250 tagú kórusnak dinamikai átütő ereje kisebb, mint nálunk egy 100 tagú együttesé. Mert ott senki sem ordít, hanem mindegyikük énekel. De a technikai tudásban, az ízlés nemességében, a hangzási árnyalatok káprázatos gazdagságában szinte egyedül állnak. Mesterük Georg Schumann, nem a ma annyira népszerű, mindenből kegyetlenül éles ritmikus kicsiholó német típusú Krach! - Bum!-karmesterek közül való. Nem vonultatja fel gárdáját "Stechschritt"-ben. És nem temperamentuma féktelenségének lobogtatásával akarja a legelvontabb, legzárkózottabb klasszikus remekműveket egyszerűen levenni a lábukról. Vagyis nincs meg benne a huszadik század meghódítójának szédületes tempója, amelyet Kayserling találóan sofőr-tempónak nevezett s amelyet a legszellemesebb bécsi operettkomponista finom önpersziflázással énekelt meg, mint sikereinek titkát: "Temprrament, Temprrament under ganze Kerl brennt!" De Georg Schumann mélyen érző és mélyreható művész, aki elképzeléseinek fantomjait hatalmas alkotóerővel tudja életre kelteni. Évekkel ezelőtt alkalmam volt Georg Schumannt a "Singakademie" élén Berlinben hallani. Ezúttal Bach H-moll nagymiséjével és Händel "Izrael Egyiptomban" című oratóriumával bemutatkozóul két olyan művet választott, amely elvont karakterében különösen jól megfelel egyéniségének. Grandiózus témák megvalósításában Schumann szinte önmagát múlta felül. Ami különösen a Bach-nagymise előadását illeti, úgy bevallom, hogy ennél tökéletesebb, ideálisabban harmonikus reprodukciót sohasem hallottam.
A H-moll mise már diszpozíciójának óriási méreteivel is kiválik Bach valamennyi vokális műve között. Éppen ezért talán Bachnak egyetlen műve, amely egy modern óriáskórus hangfellegében el nem homályosul. A H-moll mise alaptónusában kontemplatív, elvont. A protestáns Bach felfogása merőben eltér a misekompozíció katolikus nagymestereitől. Míg ezek a miseszöveg drámai pillanatait zeneileg bőven kiaknázzák, s főleg a Credo-ban valósággal zenekíséretes passió-drámát elevenítenek meg, addig Bach kitűzött célját: a szöveg szimbolikus jellegének zenébe való átváltoztatását pillanatokra sem áldozza fel. Bach egyházi műveiben általában két stílust, egy drámait és egy líraian misztikust lehet megkülönböztetni. A H-moll mise egészen különös légkörét az teremti, hogy itt, a drámai elemek teljes kikapcsolása mellett, a legelvontabb misztikum szinte kézzelfoghatóan plasztikus kifejező móddal párosul. Persze hogy e remekmű minden titkos szépsége, még az "invisibilis" is, szinte megközelíthetővé váljék, egy ilyen ideális előadás ritka alkalmára van szükség. Felejthetetlen szépségű élmények főleg azok a tételek, amelyeket Schumann elejétől végig pianóban diszponált, mint a "Crucifixus"-t. A piano-hangzások megszámlálhatatlan árnyalata olyan diaphan hangszínt eredményezett, amely szinte keresztülhatolni enged minden dolgok külső burkolatán és feltárja az emberiség rejtett szívének legtitkosabb kamráit. De éppúgy áttetszően plasztikus volt a forte-ban diszponált tételek polyphoniája is, a szokásossá vált álpolyphonia, szüntelenül kiemelt témabevágások szakadatlan, oktalan láncolata helyett végre egyszer az igazi többszólamú hangzás sokrétűségében gyönyörködhettünk. Remekművű alkotás, legkiválóbb a sok remek között a "Confiteor." A németalföldi mesterek stíljében dolgozott gregorián ének kánon-duettje a középszólamokban, körülövezve a külső szólamok fantasztikus barokk-kígyóitól. Hogy ez a problematikus tétel előadásban, hangzásban ennyire tökéletesen megvalósítható legyen, sohasem hittem volna.
Händel oratóriuma "Izrael Egyiptomban," aránylag nehezen megközelíthető munka. Szépségei csak lassan bontakoznak ki. Részben talán azért, mert ellentétben Händel legtöbb bibliai oratóriumával, diszpozíciója nem drámai. Az első - rövid - rész, mely az egyiptomi csapásokat és Izrael átvonulását a Vöröstengeren tartalmazza, ugyan nincsen híján a drámai jeleneteknek, de a mű fő súlya a hosszabbra diszponált második részen van. Itt Mózes hálaénekében még egyszer rekapitulálja a kivonulás különböző mozzanatait. Alig hihető, hogy Händel ezzel a megismétlésével a cselekmény drámai fokozását akarta elérni. Hanem világos, hogy azt más okok kedvéért egyszerűen elejtette. Külön érdekessége az "Izrael"-nek, hogy valóságos kórus-oratórium, amelyben alig van szólószám. De a legkülönösebb, hogy - amint Romain Rolland újabban külön tanulmányban kimutatta - 30 tétele közül legalább 17 idegen mesterek műveiből táplálkozik. Éppen ezért az "Izrael" örök téma marad, amely fölött az originalitás fontosságának kérdését a műalkotásban megoldhatatlanul örökké variálni lehet. Az a canevas, amelyet Händel az "Izrael"-ben másoktól kölcsönvesz, a legtöbbször nem nagyon jelentős, viszont az a fantázia, amelyet Händel idegen témák fölött intonál, valósággal zseniális. De éppen ezért a hallgató számára az "Izrael" egyes tételei szinte a semmiből épülnek és csak akkor nyernek jelentőséget, amikor már a kész építményt áttekinthetjük. Ezért minden tételt kétszer egymás után kellene eljátszatni. Mert másodszori hallásra már a jelentéktelen dolgok is részeivé lettek egy élő szervezetnek, amelyet szeretünk és csodálunk. Így lesz a matériából organizmus, haszontalan csecsebecséből szent ereklye, halandó testből örökéletű lélek.