Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Esős őszi utcáról, lucskos, törődött emberek közül lépünk a sötét színházba, ahol a meg-megvilágosodó színpadon egy fiatal hölgy táncokat lejt. Láthatatlan zongora szép hangokba burkol mindent, a tömött széksorokba, a kedves kis páholyokba, a homályosan bíborló falakra Beethoven és Chopin örök hangjai úsznak s fenn a színpadon szép harmóniában folynak össze egy fiatal leánytest hol ösztönös, hol kiszámított mozdulataival. Jóleső látvány. Szép, modern leányfej, melyet fénylő, fekete, rövidre vágott haj keretez, vékony, izmos nyak, mely az ifjúság büszkeségével hordozza szép terhét, a mosolygó fejet; rugalmas gerinc, mely frissen és díszesen meg-megnyúlik, majd szenvedélyesen megtorpan: s messzi nyúló karok és combok, melyek harmonikusan lebegnek, beszélnek, énekelnek a színpad terében. Érdekes test, melyet izgalmas hivatás mozgat: a tánc vágya és imádata.
Napjaink hangulata, mely megteremtette a revüknek két világrészre szóló pompázó és százmilliókkal dolgozó divatát, nem tartja kegyében a magányos táncost, aki testének egyetlen hangszerével érzések és szenvedélyek végtelen világát akarja elénk varázsolni. A mai hajszolt és válságos ember, aki kissé megsüketült a finom hangok iránt és átmenetileg hályogos szemmel nézi az intimebb látnivalókat, a tánc ősi művészetében is a tömegesebb, zajosabb, dúsabb és bonyolultabb hatásokat keresi. Nehezebb a helyzete ma a közönséggel szemben egy magányos táncosnak a táncoló kórusnál. Érdekes volt megfigyelni, hogy Káldor Boriska, aki rövid idő óta besorakozott a magyar táncművészek kicsiny sorába s azóta hol itthon, hol külföldön bukkan fel tehetségének egy-egy újabb produkciójával, két órán át le tudta kötni a nézőtér érdeklődését s mindvégig szórakoztatni tudott. A legmélyebb muzsikákat szólaltatta meg a legnagyobb ambíciókkal, amelyek a legnehezebb eszközöket kerestetik vele. Finom és vonzó jelenség; ifjúságot, hangulatot és érzést hoz magával. Szívesen nézi az ember; szép képek, az élet szebb lehetőségei jutnak róla eszünkbe, mialatt elmerülünk ritmikus és kifejező mozdulataiban. Kellemes és varázsos: van benne valami, ami - ha egy félórára is - megszépíti az életet, s éppen azzal az eszközzel, amely erre a legkevésbé alkalmas: az emberi testtel.
Kimegyünk a színházból s a gondba temetkezett utcán még sokáig elénk villannak szép mozdulatai; és szívesen emlékezünk arra az egypár félórára, amelyet kedvessé és jólesővé sikerült varázsolnia.