Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Minden ellenvetés helytálló, melyet Paul Raynal darabja ellen felhoztak. Nincs a francia, sőt semmiféle dramaturgia szabályai szerint megcsinálva, cselekménye majdnem semmi, az összeütközések gyakrabban a szavak, mint a karakterek és a helyzetek összeütközései, sok a fölösleges szóbeszéd, túlságosan sok a néző felé fordult szónoklat, a sok szó fontos pontokban inkább elhomályosítja, mint megvilágítja a dolgokat, minden csupa egyenetlenség, pompás poétai kilobbanások naiv papiros-frazeológiával vannak keverve, a pacifizmus és a nacionalizmus szervetlenül elegyedik sokszor ugyanabban a mondatba. (Itt azonban ellen kell vetnem némely ellenvetőkkel szemben: miért volna lehetetlen egyszerre pacifistának lenni és lángolóan szeretni Franciaországot?)
Mondom, ezek az ellenvetések mind helytállók és én sem merném fenntartás nélkül jó darabnak mondani Raynal: Az ismeretlen katoná-ját. Inkább zseniális darabnak mondanám, a szónak abban az értelmében, amely egyszerre jelent nagy kvalitást és nagy szertelenséget. Az író benne nagyon ki akart fejezni valami nagyon nagy dolgot és apparátusa hozzá hol túl sok, hol túl kevés. Nagy igyekezetében széttörte a drámai formát, de nem tudott helyette új, másféle formát adni. Látni való a szenvedélyes igyekezete, hogy elmondjon a témájáról, a háborúról mindent, ami a szívén fekszik. Össze akarta foglalni mindazt a mélyen keserű és patetikusan lelkes indulatot, ami a lövész-árokban harcoló katonának - speciálisan a francia katonának - lelkét fűtötte. Ezt nem tudta volna megcsinálni, ha az alakokat egyénileg kezeli, vagy ha mondanivalóját sok alakra bontja szét, ezért alakjait túlméretezte a háború idejét élő három fő embertípus reprezentánsaivá, még romantikus absztrahálás árán is és mindent összesen három alakra redukált.
A három alak: a katona, a nő és az öreg. A katona hazajön a harctérről szabadságra, mert leküzdhetetlenül vágyik menyasszonya után. Rettenetes árat fizet ezért a szabadságért: vállal érte egy olyan harctéri feladatot, mely egyenlő a biztos halállal. S mire hazaér, már ott is várja a visszahívó távirat: négy óra múlva vissza kell indulnia a halálba. Ez tipikusan sorstragédia, még az igen rövid időre való összesűrítés is a görög tragédia szoros idő-egységére emlékeztet. A dolgoknak ezt az élre állítását már a kiinduló ponton bízvást mondhatják erőltetettnek. De ez lényegében csak kiindulópont, kifejezési ürügy. Arra kell, hogy ki lehessen bontani mindazt, ami következik, hogy koncentráltan jelenjen meg minden, ami az alakokban mondanivaló. A katona magával hozza a családi otthonba a lövészárkot, minden gondolata a harctéren van, nem tud más iránt érdeklődni, nem tud szabadulni a harctéri láztól, mely egész valóját eltölti. Természetes, hiszen már egy éve van ott egyfolytában és most a halálba készül. A legnagyobb dolog mellett nem jelentenek semmit a szép kicsi dolgok, a halál harsonája elhallgattatja a szerelem madárdalát és az élet apró szépségeinek örömkiáltásait is. A katona rettenetesen utálja a háborút, annak a gondolatnak a pátosza fűti, hogy azért kell most harcolni, hogy megöljék örökre a háborút s amint ezekről a dolgokról beszél menyasszonyának, lassanként elárulja, mi vár rá, elárulja, hogy a háború még nagyon soká fog tartani és hogy neki meg kell halni. Előbb még egy pillanatra, erőszakkal beleringatja magát abba a képzelődésbe, szerelmesével együtt, hogy hiszen nincs háború, az élet szép (ez a darab legszebb s drámailag talán egyetlen zseniálisan megfogott jelenete, az első felvonás végén) - de ez csak egy pillanat, utána folyik tovább a háború körüli makacs keringése a gondolatoknak, gomolyog az a formátlan eszmetömb, amelyben egyformán van a haláltól való irtózat, hősies elszántság, a lövészárok testi-lelki szennye iránti undor, Franciaországért való lelkesedés és a háború gyűlölete, az itthon maradottak elleni keserű irigység, a felháborodás azok ellen, akik a háborút intézik. Ellentétes, egymással meg nem férő gondolatok, megengedem, de hiszen éppen azért olyan izgatott ez a katona, mert nem tudja ezeket az ellentétes, egymással meg nem férő gondolatokat kiegyenlíteni, csak birkózik, de nem bír velük. Nem ért rá - mint egyik-másik kritikus szeretné - jól összeillesztett filozófiai rendszert csinálni belőlük. Gondolatai formátlanok, zavarosak, vívódók és ez a vívódás a tulajdonképpeni téma. A háborúban kínlódó emberi lélek, mely vergődése közben fájdalmasan hozzáütődik minden gondolathoz. És ha tökéletlenül is, hol eltakarva a szavak áradatával, hol kivillanva egy-egy fényesen megtalált szóban, ha zavarosan is, de benne van ebben a darabban ez a lélek.
A nő szerelmesen várja vőlegényét, akinek annyi ideje sincs, hogy megtartsa vele az esküvőt. Erre ő felkínálja magát neki úgy, esküvő nélkül, egy fejedelmi gesztussal, önként. Közben pedig rájön valami szörnyű dologra: ő nem szereti már a fiút, legalább nem úgy, ahogy eddig szerette. Ő idehaza maradt, a béke-nyugalomban, hiába minden, nem tudja elképzelni a háborút, nem érti a háborús embert, érzésük, gondolatuk köre nem esik már össze, szakadék támadt közöttük, idegenek lettek, egymástól külön dimenziókban élnek. A fiúnak a lány a boldogabb élet vágya és ígérete, az ő szerelme ép maradt, a lánynak a fiú nem jelenti ugyanazt, egy katona, aki folyton tőle messzire, lényétől idegen dolgokra gondol. Idegenné vált ember, nem az a jókedvű, friss fiú, akit szeretett. Nincs köztük találkozás. Ez a darabnak emberileg legfontosabb eleme, ha a fejlődés nem állna meg itt, ha a gondolat szervesen tovább volna fejlesztve, akkor a dráma el tudna jutni igen magas művészi régiókba is. Így csak magas gondolati régiókba jut el. Megmutatja azt a roppant távolságot, melyre a harctéri ember a normális élettől eljutott, azt, amit Ady úgy fejezett ki, hogy: ember az embertelenségben. Az író inkább csak jelzi ezt, nem demonstrálja végig s ezzel elárulja, hogy a témája nagyobb őnála.
Az apa: hatvanéves férfi, tele a háborús öregek gondolataival, a háborúban, melybe nem kellett mennie, inkább politikumot lát, nem tudja elképzelni szörnyűségét, türelmetlenül várja a végét, ellenszenves neki a katona-fiú zabolátlan ingerültsége, a lövészárok körüli folytonosa forgása, a belőle hangzó nagy szavak, - merev békebeli gondolkodás a háborúra applikálva. Közben öntudatlanul élvezi a háború relatív előnyeit az öregekre s a fiatalok konkurenciájának elmaradását, azt az úri kényelmet, mely fia birtokának kezelésével jár, a szép és kedves fiatal menyasszony folytonos jelenlétét. Talán ő maga sem tudja, gyöngédségében a fiatal lány iránt van egy bizonyos adag szerelem. A konfliktus, mely az apa és fiú között elkerülhetetlen, ezen a fronton tör ki. Az apa felháborodik azon, hogy a fiú - szerinte a becsülettel meg nem férő módon - elfogadta menyasszonya kínálkozását, a fiú ebben a felháborodásban felfedezi - féltékeny indulattal - a féltékenység motívumát, a két férfi kemény összekapásában kitárul a két nemzedék inkompatibilitása. Ami ezután még történik, kimagyarázkodás és kiengesztelődés, az már a színpad konvenció részéhez tartozik. A fiú három sziklán, önmagán, szerelmén és apjához való viszonyán összetörve indult a halálba.
Ez a koncepció, ha nincs is töretlen erővel keresztülhajtva, főleg nincs drámailag megformálva, ha szenvedélyes lélekhangjaiba hamis hangok játszanak is bele, mégis csak nagyszabású. Érdekes kísérlet a háború komplexumának drámai értékesítésére.
A színészek: véletlenül mind a hárman abból a fajtából valók, akik különleges feladatokon nőnek meg. A legnehezebb munkát Táray Ferenc végzi, - soha még ennyire nem láttuk színészi képességeit, a túl gazdagon hangszerelt szerepet fáradhatatlan erővel játssza végig, minden húrját megszólaltatja, nem ejt el egy mondatot sem, ábrázolásban, dialektikában rendkívüli alakítást ad. Simonyi Mária méltó partnere, a mozgása a görög tragédiákra emlékeztető attitűdjeivel, kifejező beszéde, az érzésnek szavain átütő ereje minden jelenetben teljesen kihozza a darabot. Gellért Lajos majdnem játszhatatlanul nehéz szerepéből megment mindent, ami menthető s egy-egy pillanatban ellenállhatatlan élet-hangokat talál.
Bárdos Artúrnak köszönettel tartozunk a darab színre hozataláért és a példásan gondos és tehetséges rendezésért.