Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Hevesi Sándor, mikor pár év előtt új rendezésben hozta színre Az ember tragédiáját, mondhatnám, csak a színpadból indult ki. Elsősorban a Paulay-féle beállítás nyers naturalizmusát s a körülményes díszletezéssel járó, illúziót bontó kényszerszüneteket igyekezett eltüntetni, kevésbé nehézkes színpadtechnikai megoldással. Ez részben sikerült is. Az egyes képeket az új rendezés nem szaggatta el önkényesen egymástól, hanem összefüggő csoportokra tagolta, gyors változásokkal hangsúlyozva benső, drámai kapcsolatukat. Mégis, a munka egésze, főképp stílusegység tekintetében, zökkenőket mutatott, s úgy látszik, magát Hevesit sem elégítette ki, aminek bizonysága, hogy most másodszor is nekivágott a nehéz feladatnak. Bár az eredmény ezúttal sem teljes, a megismételt kísérlet sok értéket hozott, föltétlenül fejlődést jelent az előbbivel szemben. Szerencsésebb úton jár, sőt talán az igazin, mikor Az ember tragédiáját mint misztériumot fogja fel s a misztérium-színpad modern kiképzésével próbálja természetes keretei közé illeszteni.
A tragédia alapgondolata - az Úr és Lucifer harca az emberért - minden erőszakoltság nélkül, szinte közvetlenül utal Madách drámai költeményének a középkori misztériumokkal való rokonságára. Ezt a benső rokonságot külsőségek is támogatják. Mennyei prológ vezeti be, paradicsomi kép folytatja s égi szózat zárja le a darabot. Ami közbeesik, ha a költő legmélyebb mondanivalóit foglalja is magában, - álom. Ádám és Éva álma a titokzatos jövendőről, amelyben - Karinthy finom megjegyzése szerint - a Paradicsomból kiűzött Ádám egyéni sorsa pontosan egybeesik az emberiség történelmi sorsával, mintegy Haeckelt megelőzően illusztrálva a biogenetikai törvény szimbolikus igazságát. A forma tehát valóban misztérium s akarva, vagy akaratlanul, de felöleli a középkor kedvelt műfajának csaknem minden jellemző járulékát: az égi és földi látványosságot, a tömegek felvonultatását, a zenét és táncot, a borzalmakat, a csodákat és átváltozásokat, sőt a gépezetek alkalmazását is. (Érdekes, hogy Madáchnál mindez különösen az álomképekben jut szerephez: egyiptomi vízió, a Miltiádesz s Danton ellen támadó nép, Kepler véres álma az álomban, római orgia, a londoni vásár ékszer-varázslata, az űr-jelenetben a repülés stb.) Mindenképp elfogadható és jogosult hát a misztérium-felfogás, amely Hevesit a misztérium-színpad elemeinek felhasználásához vezette. Persze a Tragédiát, ezt a modern misztériumot nem állíthatta olyan naiv színpadra, amilyen például a XVI. századbeli bourgesi polgároké volt, egyik oldalán a Paradicsommal, festett felhőkkel, aranyos trónszékekkel, forgó Napokkal, zenélő angyalokkal, s a Szentháromsággal, másik oldalán a Pokol vártornyával, kútjával és kapujával, középen pedig a Purgatóriummal. A régi misztérium-színpadból meg kellett elégednie a hármas-tagolással, azzal a stabil konstrukcióval, amely könnyen kiegészíthető, gyorsan átalakítható és stílusosan hozzáhangolható a változó képek sorához. (Legősibb alakjában a középkor misztérium-színpada is stabil volt. Változásnál a nézők vándoroltak odább, a másik, előre felállított díszlet elé. S a közönség konzervatív hajlandóságára vall, hogy ezt a primitív megoldást később is jobban kedvelte, mint a fejlettebbet.) Hevesi második kísérlete így lényegében a Tragédiában gyökerezik. Alapötlete mélyebb és egészségesebb az elsőnél, mert a drámából kiindulva jut el a darab természetének megfelelő színpadhoz. Ám agytól a kézig hosszú az út - s a kivitel bizony nem mindenben felelt meg az érdekes koncepcióhoz fűzött várakozásnak.
Lássuk magát a modernizált misztérium-színpadot. Jobbra-balra felszökő lépcsősor, középen megtörve négyszögletes platóval. A két lépcsőt fenn trapéz alakú híd köti össze, alatta széles, nyitott boltív, míg a felső háttért négy kerek oszlop osztja a síkokra. Első és fő hibája ennek a stabil szerkezetnek az, hogy túlságosan reális architektúrát ad. Nem eléggé közömbös váz, nem eléggé elvont, ennek következtében a rárakott díszítőelemek (szőnyeg, kapu-ráma, guirlande, faltoldás) alul is kiütközik. Önálló életet él, holott olyannak kellene lennie, hogy szinte eltűnjön a legcsekélyebb változásra. Így a legtöbb képben zavaróvá, sőt értelmetlenné válik. Főképp az úr-jelenetben, ahol Lucifer és Ádám, lebegés helyett a hídon állva, beszélnek - és hiába beszélnek - a repülésről. Általában a játék folyamán a híd alig kerül komoly kihasználásra. (Kivétel a francia forradalom.) Egyetlen előnye a nyitott boltív, amely lehetővé teszi a hátsó színpad kitárását a bevonuló tömegek számára, ami viszont, el kell ismerni, nem megvetendő előny.
Már most, a szilárd konstrukcióra támaszkodó képeknél, a következő észrevételek merülnek fel. A három első jelenet fölött állandóan ott van a nyitott mennyország, a két középső oszlop között, hol elborultan, hol dicsfényesen jelezve a misztérium égi vonatkozását. (És itt némi helyreigazítással tartozom. A repríz estéjét követő negyedórában rövid referádát írtam a P. N.-ba, ahol következetlenségnek mondottam, hogy az álomképek fölül már elmaradt a mennyország. Pedig ez az elhagyás teljesen logikus, hiszen az Úr Ádám tetteire s nem álmaira vigyáz. A gyors munka s az idő hiánya mentse a tévedést.) Az előtér a mennyországjelenetben sötét. Talán a poklot szimbolizálja, ahova Lucifer lehull. De miért áll már kezdetben, vörös fénytől megvilágítottan Lucifer a sötétben? Hiszen a tragédia indulásakor ő még a menny főangyalai közé tartozik, csak mikor pártütéséért lesújtja az Úr, degradálódik a pokol fejedelmévé. Hevesi első rendezése - nagyon helyesen - megmutatta ezt a drámai átalakulást, amelyet most nélkülöztünk. A második kép a Paradicsom stilizált, lapos díszletét túlságosan előtérbe hozza, s így a benne mozgó figurák plasztikus ellentéte meglehetősen szembeötlő. A rákövetkező díszlet viszont majdnem naturalisztikus, "üti" az előzőt, holott a három első kép egységes stílusa rendkívül fontos, mert ennek kell kiemelnie szemléltetően magát a misztériumot, elkülönítve az álomképektől. - A történelmi jelenetekben még mindig sok a "korhűséghez" való ragaszkodás. Ez különösen a kosztümökre vonatkozik. (Bár tudom, a színház budgetjével is számolni kell.) Az álomképeknek, díszletben és kosztümben egyaránt, nem a történelmi stílusokat, hanem az álomszerűséget kellene következetesen érzékeltetni, valami irreális, de egységes mesestílust, amely a kort éppen hogy csak jelzi. Olyasmire gondolok, mint a forradalmi tömeg pittoreszk, harsogó piros foltja, az athéni nép barnaruhás, egy-mozdulású, százkarú szörnyetege, vagy a falanszterjelenet fantasztikus ruha- és épületstílusa. Ezek kitűnően hatottak s mintául szolgálhatnak a többihez. Ellenben súlyos hiba volt térben elszakítani a vérpadot az alvó Kepler karosszékétől, tisztára festői hatás kedvéért, hogy a guillotine a híd közepére kerülhessen. A vérpadnak és a széknek ugyanazon a helyen kell állnia, - mint az előbbi rendezésben, különben "a nyakazás" csakugyan "elmarad." Végül az égen feltűnő feszületnél illúziót keltőbb lenne a puszta kereszt, főleg a londoni temetkezés jelenetében, ahol egymás sarkára hágva sétálnak le a süllyesztőbe szereplők, tönkretéve a nagyszerű kép megrázó hatását.
Ezek a fogyatékosságok azonban korántsem az elv helyessége, csupán a technikai kivitel tökéletlensége ellen szólnak. S éppen azért vettem rendre őket, mert azt hiszem, sikeresen kiküszöbölhető. Ha ez megtörténnék, Hevesi új szcenáriuma nemcsak részleteiben, hanem teljes egészében is méltó keretnek bizonyulna a Tragédiához.
Az előadás a repríz estéjén a készületlenség benyomását keltette. A díszletezés soká tartott s kivált a darab második felében volt gyakori a botlás és trémázás. Emlékszem, a darab második felében Hevesi előző rendezésének is ez volt egyik legvégzetesebb baja. Akkor is idő előtt hozta ki a darabot, amivel kockáztatta egész fáradságos munkája sikerét. Azóta, e tekintetben, bizonyára javult a helyzet, ám mégse lehet ennyit csiszolni - a közönség előtt.
A repríz szereposztásában Ódry kapta Lucifert. Tökéletes volt. Fölényes, elegánsan csúfolódó, hűvösen józan, logikus. Mindvégig diabolikus mozgatója a drámának, amelynek legrejtettebb szálai az ő kezében futnak össze. Maga a testet öltött tiszta ész, szívet szorító racionalizmus. Könnyed, áttetsző és mégis titokzatos, sokszor félelmetes ördög, aki Abonyi kellemes, de puha, erőtlen Ádámjával úgy játszott, mint felnőtt a gyermekkel. N. Tasnády Ilona Éva szerepében a gyengéd, nőies érzések mélyről zengő, finoman színezett skáláját szólaltatta meg, művészi átéléssel, meleg közvetlenségével.