Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Nincs ma ennél kényesebb kérdés Magyarországon. Kényes kérdést feszegetni veszedelmes, de agyonhallgatni még veszedelmesebb. A feszegetés veszedelmes a feszegetőre nézve, az agyonhallgatás pedig a közre nézve.
Szász Zoltánnak két egyaránt szélsőségesen türelmetlen rezsim alatt volt alkalma e veszedelemmel megismerkednie, de tapasztalatai a saját személyét illetőleg, hatástalanul peregtek le róla. Nem változtatott nézetein és nem keseredett el. Zavartalanul bízik a józan észben és továbbra is optimista. Ritka ember.
Amit e könyvben olvasunk, az maga a józan ész, kiváló írói képességgel megszólaltatva. Milyen kár, hogy amit ír, könyvbe van zárva és hogy csak egy-két ezer ember olvashatja, holott újságokba való, vezércikkeknek, az olvasók tízezreinek. Szomorú arra gondolni, hogy ma milyen vezércikkek veszik el a levegőt ezek elől a könyvbe börtönzött, formailag ragyogó, technikailag pedig égetően szükséges ismereteket terjesztő vezércikkek elől, amelyeknél az előadás világossága és szellemessége sohasem jelent engedményt a színvonal rovására.
Ha van remény arra, hogy két társadalmi csoport közti ellentét kiegyenlíthető, az arra vezető út csakis az lehet, hogy mindegyik csoport elsősorban a saját hibáit vizsgálja, illetve azt, hogy mennyiben van neki módjában az ellentétet csökkentenie. Ez teszi érthetővé azt, hogy Szász Zoltán olyan kevés hibát talál a zsidóságban.
Azt hisszük, hogy amikor a szerző a saját társadalmi osztályát bírálja és annak hibáit sorolja föl, egészben véve szerencsésen egyesíti a tárgyilagosságot a tapintattal. Másként áll a dolog, amikor a zsidóságról van szó. Bár szerinte távol áll tőle az, mintha azt gondolná, hogy "a zsidóság folttalan mártírként vonul át a történelmen, tagjain az ártatlanság köpenyével," mégis kissé így tűnik föl nála a dolog.
Hadd idézzünk két különösen kirívó passzust, mint a szerző hallatlanul túlzásba vitt filoszemitizmusát:
"A zsidók legnagyobb hibája, hogy mindent jobban csinálnak, mint a keresztények."
"A zsidóság némileg kiközösített arisztokrácia, amely szociális sikereivel csak azt a pozíciót foglalja el, amelyre élettani kiválasztottsága predesztinálja." (165. l.)
Ha zsidó ír ilyet, az tiszta megalománia, ha pedig keresztény, az nem tesz jó szolgálatot az ellentét enyhítésére. Kétségtelen, hogy ezek és a szerző néhány hasonló mondása, így az összefüggésből kivéve, sokkal rosszabbul hangzanak, de egy, döntő hibájuk mégis megmarad: az ellenfélre nem meggyőzően, hanem ingerlően hatnak.
Legyen szabad néhány észrevétellel kiegészítenem Szász Zoltán fejtegetéseit.
Nagy veszedelem az, hogy a keresztény középosztály minden baj javulását az állami védelem fokozásától várja. A józan ész és minden tapasztalat egyaránt tanítják, hogy lehetetlen az állami támogatást úgy növelni, hogy ezzel az életrevalóság ne csökkenjen, és fordítva, minden állami és társadalmi nyomás - amíg fizikai halálig vagy kivándorlási kényszerig nem terjed - csak az életrevalóság növelésével járhat. Ebben látható a kurzus középosztály-védelmének legnagyobb veszedelme.
Mindig baj az, ha a törvényhozás liberalizmusban messzebb megy, mint a közvélemény. A bajt nem a túl nagy liberalizmus okozza (erről nálunk igazán nem lehet szó,) hanem az, hogy a törvényhozás elveszti a kontaktust a közvéleménnyel. A törvényhozásban beálló változás ütemének egyenlőnek kell lennie a közvéleményben beálló változás ütemével.
Az angol parkban az út úgy készül, hogy a kertész előbb megvárja, amíg a parkban járókelők kitapossák az utat és ez a nyom állapítja meg az útirányt. Így tesznek az angolok a törvényhozással is. Bölcsen tudják, hogy a törvény tiszteletre csak akkor számíthat, ha meglevő szokásokat szentesít, vagy meglévő fölfogásokat intézményesít. Mint ők mondják, a szokásjogból válhat tételes jog, de sohasem fordítva, a tételes jogból sohasem válik szokásjog. És mi mégis a fordított eljárást követjük, azt hisszük, hogy a liberális törvényhozás megteremti majd a liberális közvéleményt.
A legnagyobb baj pedig az, hogy a közvéleményt egyáltalában nem tartjuk fontosnak. Azt hisszük, törvényhozással minden el van intézve. Minden bajra egy panaceát ismerünk: a törvényt. A háború előtt mi, most a háború után pedig az utódállamok azt képzelik, hogy a nemzetiségi kérdés, de általában minden kérdés, megoldható törvényhozási úton. Sokan képzelték, hogy minthogy a törvény kimondta a zsidók egyenjogosítását, tehát zsidókérdés nincs.
Nem lehet kétséges, hogy a haladás üteme nálunk csak relatíve gyors, nem pedig abszolúte véve. Elég egy pillantást vetnünk a szomszéd államokra. Vegyük a sajtószabadság kérdését. Csehszlovákiáról ne is beszéljünk. Romániában a lapok bántatlanul közlik a király karikatúráját, a szerb lapok szabadsága pedig már a háború előtt tűnt föl tűrhetetlenül nagynak a Monarchia diplomatái előtt. A szabadságjogoknak ez a korlátozása ma anomália Európában.