Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Az élő szó ereje teszi érzéki valósággá a verset. A művészet örök szavai az ember szavaivá lesznek, tüzes vagy dermedt emberi szavakká. A vers belső zenéje kilép a sorok mögül s zúg, mint valami kísértetjárás. Az igazi versszavalásnak démonikus, lenyűgöző ereje van mindig.
Ascher Oszkár szavalás közben egy kis bőrkötéses könyvet tart kezében, melyet öntudatlanul folyton, folyton forgat. Úgy kíséri ez az apró, öntudatlan mozgás szavalásait, mint az órák időt mérő járását a ketyegés. Nincsenek nagy gesztusai. Stílusának legjellemzőbb sajátsága a puritánság. A hangjának is száraz zamata van. Beszéde legtisztábban tagolt. A mondatoknak szinte szerkezeti szépségét kapjuk meg az ő szavalásában. A szavakat is olyan tökéletes tisztasággal mondja ki, hogy az egyes hangok egymásba-fonódását, ölelkezését érezzük. A szavak formai ereje mellett a gondolatok ereje uralkodik Ascher Oszkár előadásain. Művészetének erős intellektuális gerince van. Nem az érzéki, lágyabb szövetű zeneiséget ragadja meg verseiben, nem lágy tónusellentétekkel modellál, eszközei kemények, érdekesek, néha csikorgók is. A gondolat hideg fénye fújta be előadásában a verseket. Valami kísérteties van az ő stílusában. Úgy áll a dobogón, mint egy varázsló. Kemény, férfias tisztaság, szilárd biztosság fő stíluselemei. Van valami, ami a parnasszistákkal teszi rokonná művészetét, szigorú formatisztelete, mely mögött nagy, forró belső erők vibrálnak, de soha se törik át a forma tökéletes, zárt kérgét.
A zenei elemek kiemelése, hangsúlyozása idegen Ascher Oszkár művészetétől. Ő talán nem érzi azokat a különös testetlen áramlásokat, melyek a rímekkel futják keresztül egy versnek a testét. Csak a gondolati és plasztikai, konstruktív erők hatására figyel. A vers kétségtelenül sápadtabb, fénytelenebb lesz így, nagy zengéséből valami elmarad, csak a ritmus ereje viszi előre, s a gondolaté.
A rímet is szerkezeti, formai szempontból fogja föl. Verhaeren Szelének sorvégi rímei csak a sorok ritmikus egymásba csuszamlásának eszközei. Egymásba futnak ezek a sorok, gyors, rohanó tempóval, s az egész vers úgy pörög, mint egy őrült szélkerék. Hogy néhol hangutánzó (tehát zenei) motívumok is keverednek az előadásba, (a szél búgása pl.), az csak dekoratív, külsőleges jelentőségű. A Szél előadásával rokontermészetű volt Babits Mozgófénykép-ének szavalása is.
Nem véletlen, hogy szívesen fordul a nagy formai bravúrokat kívánó versekhez Ascher Oszkár. S fölöttébb jellemző az a körülmény is, hogy Morgenstern kihegyezett, éles, komikus rímeihez nyúl, a legformalisztikusabb, már groteszkül formalisztikus rímekhez, miket az irodalom produkálhat.
A groteszk elemnek nagy szerepe van Ascher művészetében. Sokszor egészen a karikatúra határáig elmegy (Karinthy: Két magyar dolgozat), de akkor is tiszta magasságban marad a művész, sose lesz bohóc.
Ascher Oszkár parnasszista és intellektuális szelleméből következik a pointekre való beállítás szeretete. A zökkenők nagy, művészi erejű kihasználásának tökéletes mestere ő. S érdekes, hogy a kissé kabarészerűen pointirozott darabokat bensőséges erővel tudja megnemesíteni. S az olyan "point verseket," melyek egy vagy két rövid mondatból állnak, a legfrappánsabb erővel tudja kidobni magából. (Morgenstern: A térd, Kosztolányi: A pohár eltörik...)
Művészetének belső parancsát követte Ascher Oszkár, mikor prózák szavalásához fordult. Szereti az egyszerű beszéd formájában megírt novellákat, melyek az életnek mégis olyan szakadékaira mutatnak, melyek fölött csak a próza biztos és hideg szövetébe burkolózva lehet megállni. Karinthy prózáinak kroki-szerű hangja, a hangban rejlő közönséges erő, s a problémák megrázó, lírai mélysége közti szakadék áthidalása azok közé a feladatok közé tartozik, melyek megoldásának legjobb mestere Ascher Oszkár. Művészetének talán legjellemzőbb példái azok a kis Karinthy-prózák, miket leggyakrabban szaval.
Legnagyobb, legszebb eredményeit pedig azokkal a fojtott, nehéz atmoszférájú versekkel érte el, melyek a monumentalitás, az emberfölötti nagyság erejét sugározzák. Verhaeren-nek a Szélnél kevésbé formalisztikus hatásokra berendezett versével, a Hó-val, s Dehmel versének A munkás-nak utolsó szakaszaival.
Külön kell megemlítenünk Babits: Odysseus és a szirének című novellájának lenyűgöző erejű előadását. A novella első, leíró mondatainak tiszta megszólaltatása legklasszikusabb példája volt a parnasszien szavalóstílusnak. Az a bensőséges melegség, mellyel a kétszer egymásután előforduló jelzőket kimondta, képezte az átmenetet a novella utolsó részének szenvedélyes, lendületes előadásához. Nagyszerűen megépített konstrukció volt ez az előadás. Ilyen szempontból érdemel említést a Bellov-Kosztolányi-vers is (Tarantella,) melynek aprózott, ideges rímbravúrjait nagyvonalú, monumentális részekkel szőtte át.
Az a nagy siker, melyet Ascher Oszkár zeneakadémiai estjén elért, sok tanulsággal szolgált. Többek között a legértékesebbel, hogy az igazi szavalásnak nemcsak eladó-művészei, hanem a közönsége is érik.