Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Románné Goldzieher Klára: Vajda János kézírása

A költő magasan szárnyaló, de érzékien élnivágyó ember. Másoknál nagyobb intenzitással érzékeli a jelenségek színének, hangjának, ízének ezernyi változatát.

Vágyaiban telhetetlen: egy alakba, ideáljába sűríti a szépet, a fenségest, a gyönyörteljest, hogy - mint egy esztelen Kaligula - egy ölelésben szoríthasson mindent egyszerre keblére.

Az elérhető nem ment a földiségtől! A megközelíthetőnek gyarlóságától a költő riadva fordul el; az ő törvénye a "mindent vagy semmit" s a képzelet és valóság kényszeregyességét megvetve, aszkétikus önmegtagadással eltaszítja a tökéletlent.

A heves vágyakozás és fagyos önmegtartóztatás ellentétes feszültségéből pattantja ki a géniusz, szikraként a költeményt.

Ritka írás tükrözi oly leplezetlenül a költői lélek vonaglását, mint Vajda Jánosé.


 
Ifjúkori írása

Egyenletességet, harmonikus lágy formákat - jellemzőit a kiegyenlített és kedélyes természetnek, amely viszont egyedüli forrása a derűs és bizakodó életfelfogásnak, - hiába keresünk írásában. Mert nincs két betűje, melynek magassága iskolás rend szerint viszonylanék egymáshoz s szinte groteszk, amint némelyik, szenvedélytől kilódítva, görcsben kuporgó társát maga után vonszolja. E bomlott egyenlőtlenség a lelki harmónia ellenkezőjét bizonyítja: nagy belső elégedetlenséget, mint az ideális törekvések és ösztönök meghasonlásának következményét.

A felegyenesedő és leszálló betűk tüzes ritmusa, a finomhajlású hullámvonalak, a kezdőbetűknek, ha nem is kiforrottan ízléses, de lendületes görbéi: szépért és nemesért rajongó ifjúra vallanak. Az erősen megnyomott vastag, sötét vonalak viszont: hogy ez az ifjú nem tud lanyhán szeretni, hogy szertelen és "úgy ég a vére, mint a kátrány a tengeren kigyúlt hajón". [*]

Ez erősen megnyomott vonalak elosztása azonban egyoldalú: mindig függőleges, sohasem vízszintes. Ezek szerint bár indulata erős, energiája csekély, - gyenge ember.

De önérzete annál nagyobb. Kissé félszegen, meg nem hajló gerinccel, felemelt fővel állnak nagybetűi. Aki így ír, érzékeny és büszke legény. Vadul tombolhatott megaláztatásnál, de (a zárkózottság és szégyenlősség [*] grafikai bizonysága szerint) félrevonulva, mint a kivert bika. Ilyennek mutatja ifjúkori írása.

De ha ugyanabban az érzéki erő néha olyan vastagra duzzasztja vonalait, mint a mély és telt búgással rezgő húr, késői írásában vékony a vonal. néha mint az éles hangú pattanásig feszült húr, néha mint az éles bántó tövis, de leginkább már csak mint a meg-megszakadt, foszló selyemfonál.

Ami az első írásban lobogás, itt ernyedt lehulló mozdulat, ami ott büszke önmegtagadás, itt flagelláns kéj, ami önként vállalt lemondás volt, itt tehetetlenség.

De ha e vibráló idegességgel papírra vetett írást némi távolságból átfogó pillantással szemléljük, a szálkás, vértelen, gátlásoktól összeszorult betűk, a talajvesztett felröppenő ékezetek szépen tagolt, széles sorközökkel árkolt szókká tömörülnek. És minden szó, mint a szabálytalan fodrú, rohanó és változó hullám, ritmikus lüktetéssel olvad a nagy folytonosságba.

Meghasonlottságában is egységes, egyéni ritmustól ringatott, csillagokat kereső, költői lélek Vajda János.

Írásának elemzése megérteti tragikumát, melyet [*] "nem véletlen, vagy beláthatatlan végzetszerűség...hanem egy saját lelkében gyökerező valamely, a világrenddel nem összhangú tulajdonsága okozott", szerencsétlen szexualitása.

Viszonyát a Nőhöz az a két asszony határozza meg előre, egész életére, akik ébredő érzékeit először foglalkoztatják: anyja és Gina.


 
Ötvenötéves korából

Vajda és anyja között nem szövődtek az érzelem olyan gyengéd szálai, melyek a családi szűk közelség testiségét, a vér és hús szagát illatos fátyollal festék volna. Apját imádja, anyjáról testi idegenkedéssel emlékezik meg, a női intimitások talán tapintatlan szellőztetése keltette a túlérzékeny gyermekben azt az undort, mely később is felszállt benne a hús és vérből való asszonyi állat közelségében. Ez ellen védekezik öntudatlanul, amikor szerelmesét az eszményiség áthatlan palástjába öltözteti.

Gina volt az, akire az ifjú Vajda költői láztól elhomályosult szeme e bűvös mezt vetítette. Gina szép volt és szűz, kacér, de elérhetetlen. Ő ízleltette meg Vajdával a soha ki nem elégülő, egész életét betöltő epedést, de a hosszú évek gyötrelmei kéjjé váltak: szerelmi lüktetését szublimálta versekben.

Vajdát, kit gyermekkora elfojtott emlékei, kellemetlen élményei utórezgéseiként a fejlett nőiesség, az Anya, visszariasztott, kimondhatatlanul vonzotta a bimbó, a Szűz. Deres fővel, túl az ötvenem, egy pillanatnyi szeszélynek engedve "meggondolatlanul, mélyebb szerelem nélkül, azonnal menyasszonyává vállalta" a tizennyolc éves Rosamundát. Szép volt és kacér, szűznek hitte és elérhetetlennek akarta.

Alig nyerte el, máris lemondásra akarja bírni, de a nő "sír és esdekel...és a nagy hős, aki ádáz, durva, kegyetlen...aki gyors, hirtelen elhatározások embere, aki a vadkanszerű iramodásainak köszöni...diadalait, meg van fogva egy vele született gyengesége által, a női könnyekkel szemben tehetetlen." - "Nőül veszi." - De nemcsak megmondja neki, hogy szeretni őt nem képes, de eszerint cselekszik is. Elzárkózik előle mindjárt az első éjjelen és azután is.

...Ez állapotból erősen shakespearei drámai jelenetek fejlődnek. Kínozzák egymást és kimondhatatlanul kínlódnak. A férfi "...Eközben úgy meghasonlik, hogy mindenre képtelen...már maga is kezdi utálni, megvetni magát, hogy mégis nem képes erélyes elhatározásra...biztatják, legyen erős, szakítsa el házassága bilincseit, de ő nem képes e kegyetlenségre magát elszánni...Rosamunda esdekel, sír vonaglik előtte...ez meghatja...elérzékenyedik őrjöngő szerelmi epedésén, szenvedésén de érzéki szerelmet annál kevésbé érez, sőt a nő természetellenes ostromlása csak növeli visszatetszését."

És most térjünk el Vajda szerelmi életének harmadik sarokpontjához. Mint ahogy nem volt a véletlen vak játéka, hogy a kacér felkínálkozó, szerelmét áruba bocsátó nő típusához tartozott az eszményinek képzelt Gina, az sem véletlen, hogy Rosamunda is a szerelem aktív, ostromló, Vajda felfogása szerint erkölcsileg nem kifogástalan nő típusát személyesíti meg. [*] Mert csak az ilyen ösztönösen kezdeményező, férfibomlasztásra alkotott természet tudta Vajdának - írásban is világosan kimutatható - fáradt, csakis képzeletben csapongó érzékeit lángra gerjeszteni.

A Szűz típusa mellett a Puella típusa - milyen végletek! Anya - Puella, a két pólus, közöttük a Szűz, képzeletben megkívánva, valóságban eltaszítva, az ébren álmodó költő vízióiban e háromság együttese: a Nő.

(Ifjúkori névaláírásának határozottan és hirtelenül elrántott "kardcsapás szerű" végvonala a gyors, hirtelen elhatározások emberét mutatják. Későbbi éveiben aláírásának végvonala a név alatt visszafordul, lágy ívet ír le, végül tétován egy remegésben hal el.)

Mintegy tizenöt havi házasság után Vajda Bécsbe viszi Rózát. Lobogó gyűlölettel említve meg a nőt, írja egy ismeretlennek, hogy "az elválást a Szentszéknél a "matrimonium vatum sed non consummatum" pápai dispensatio útján való fölbontását kérve, indította meg."


 
Negyvennégyéves korából

Róza Bécsben élt tovább - ismét elérhetetlenné vált. Vajda Pesten maradt. Gyűlölsége megenyhült.

 

[*] Vajda János "Fürdői emlékek" című verséből.

[*] A zárkózottság jelei a formák boltíves kiképzése, az "I" kör alakú bekezdése stb.
Az "m, n" összeszorított vonalai, a keskeny magas betűk jellemzik a félénk, szégyenlős embert, aki félszeg mozdulataiban is, testhez szorított könyökkel kerüli a terpeszkedést.

[*] Ez és a következő idézetek Vajdának a Nemzeti Múzeum irodalmi leveles tárában levő kiadatlan kéziratából származnak, mely az Alboin és Rosamunda mondának lélektani hátterét fejtegetve, szinte önkéntelen vallomás második házasságáról.

[*] Vajda még kiadatlan levele egy ismeretlenhez, a Nemzeti Múzeum irodalmi levelestárában.