Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám
Mily iszonyú tévedés lökött el édes
partjaidtól könnyelmű vidám Élet? Hiszen én
örömre születtem! ajkam a foganás percében
buggyant boldog mosolyra s ölelő karokkal
szakadtam a világra mint táncos driád. Miért
ült reám a fekete égbolt? micsoda tenger zúg
körülöttem? utálatos habját ajkamig
feccsentve, játékos füleimet ki tömte zúgásig
véres sikollyal? És ki volt az első
őrült, őrült és átkozott! ki végzetesen
félreértett engem és jóságot koldulva rakta
nyomorult terhét tanácstalan vállaimra: hogy azóta
szent Irgalom, a nevem. De szívemtől idegen
minden részvét, én önző vagyok! és utálkozva
húzom el vidám szemeimet a szennyes
fájdalomtól. Óh kedves, ki ölelő karokban
védelmet igértél és anyám, ki erős
testedből neveltél és testvér, barát, - mind,
kiket az ég jó örökül adott nekem: - miért
akaszkodtok repkedő ruhámba tragikus
sorsotok gyötrelmes sulyával? Mit
reméltek tőlem? micsoda téves szimat űz
hozzám? hogy könnyel, jajjal és sebekkel
borítva mind utánam sikolttok, hasítva
ijedt idegeimet, hogy már bomlott
lettem köztetek és eszelősen kétségbeesett.
Még te is, hitvány kis állat, kit játékos
társul váltottam magamhoz, kit
harapós védelmezőül váltottam magamhoz, még
te is rémült vinnyogással bújsz meleg
ölembe, a szörnyű világból menekülsz ölembe, a
szörnyű világ fenyegető chaoszából - oh szegény
védelmezőm te! ki nálam erősebb s
jobb Istent nem ismersz! Ha egyszer
elrugnálak magamtól! ha minden
hazugságot elrughatnék magamtól! és
álarcot tépve sikoltanám a kerítő
Égboltig: meneküljetek! én
lelkem fenekéig gonosz vagyok.