Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Sokáig nem kaptam munkát. De lehet, hogy nem is akartam komolyan munkába állni. Valahogyan elsüllyedtem önmagamban. Először összeütközésbe kerültem családi környezetemmel s most mintha önmagammal is meghasonlottam volna. Napokon át egyedül csavarogtam, valamin gondolkoztam, de hogy min, nem tudtam volna megnevezni. Hétfőn és csütörtökön hajnalban elmentem a gyárak elé, hónom alatt a munkaruhával álldogáltam a kapuk előtt, de ahogy a munkanélküliek sandán és tolakodóan körém szaporodtak, elment tőle a kedvem, hogy az első sorba furakodjak. Különben is nagyon kevés volt a felvétel, csak úgy ténferegtem ide-oda. Aztán bementem az egyletbe és vitatkoztunk napokon át, legtöbbnyire kiéhezetten, mint a kutyák.
A munkanélküli segélyemből festéket vettem s megint festegetni kezdtem. Időnként visszajött ez a szenvedélyem és ilyenkor meg tudtam feledkezni a környező világról. A képeket megpróbáltam eladni. Esténként a kültelki kocsmákat jártam velük, kettőn sikerült is túladnom. Elég nagy olajképek voltak, az egyikért 14, a másikért 5 forintot kaptam. Ha akadt volna vevő, ez jó foglalkozás lett volna a számomra. De persze hogy több kép már senkinek se kellett. Amíg tartott a festékem, dolgoztam, aztán megint visszaestem a tétlenségbe. Komor és harapós voltam mindenkivel szemben.
Hogy szombatonként nem hoztam haza pénzt, az egész család élete rohamosan csúszott a nyomorúság lejtőjén lefelé. Belekóstoltunk a zálogadásba, először a kevésbé szükséges holmikat vittük be, aztán az ágynemű és végre a legszükségesebb ruhadarabok is bekerültek. Mindenből csak egy darabunk volt, amit magunkon hordtunk.
Pár hónap múlva a háziúr vacak bútorainkat kitette a kapu elé. Ki voltunk dobva, én átsétáltam ezt az éjszakát, a többiek a szomszédoknál húzódtak meg.
Másnap még az eddiginél is kisebb lakásba költöztünk s már az első havi házbért se tudtuk kifizetni. Ez a nyomorúság azonban nem hogy egymáshoz kényszerített volna bennünket, hanem még jobban szétvadított. Napirenden voltak a veszekedések, gyakran összeverekedtem a testvéremmel, jobban mondva oktalanul, egy véletlen mozdulata elég volt ahhoz, hogy nekirontsak és megüssem. Ő nem is igen ellenkezett, már nagyon meglátszott rajta a terhesség állapota, olyan szomorúan nézett, hogy ettől egészen elvesztettem az eszem. Az anyám, hogy változtasson ezen az állapoton, fölkereste a barátaimat és elmondott nekik mindent.
Ezek a jó fiúk megpróbálták, hogy beszéljenek velem, hogy valahogyan visszatérítsenek a józan eszemhez. Nem boldogultak. Azzal érveltek, hogy szocialista vagyok és így emberségesnek kell lennem. Ez rossz módszer volt. Hiszem éppen a szocialistaságom, ez a fanatikus hithűségem, ami leszoktatott a kocsmázásról s nem engedte, hogy a Rózkához hozzányúljak, volt az, ami a testvérem ellen is föllázított. Úgy gondoltam, hogy az igazi szocialistának, ha a nagyvilágban nem is tud olyan könnyen boldogulni, a szűk családi körben tűzzel-vassal is ki kell irtania, ami az ő elvével nem egyezik. Már pedig abban, hogy a testvéremet becsapták, ebben az ő végzetes gyöngeségét láttam s a gyöngéket félre kell takarítanunk az útból. Csak az első keresztényeknek lehettek ilyen nagy szívük és hóhér-karmaik egyszerre. Ismertem egy lakatost, sovány, lehasznált ember volt, de szigorú és kemény, mint egy isten. Teljesen a mozgalomnak élt, alig került be valamelyik gyárba, máris kidobták. Soha még csak jóllakni se tudott, azt hitte, a sztrájkcsinálás az, ami őt is és a családját is egyszer majd emberi sorsba segíti. Két gyereke és tüdőbeteg felesége volt, szerette őket, de csak harcolni tudott értük. De áldozni értük a maguk akaratából semmit. S én ezt az embert igazi szocialistának tartottam. Erősen hatot rám a szavaival s cselekedeteivel s a barátaim hiába beszéltek nekem a kötelességről, amivel a családomnak tartozom. Bizonyára ez nem egy egészséges állapot volt nálam, de ezen nem lehetett változtatni, valami nyomasztó terhek feküdtek a szívemen, ködösnek és utálatosnak láttam az egész világot.
Az egyik barátom bevitt a gyárba, ahol ő dolgozott. Elég jó munkám volt, hetekig türelemmel dolgoztam. Aztán megint adódott valami ütközőpont, alkalom ahhoz, hogy az üzemi renddel összeütközésbe kerüljek. Következtek a gyűlések, bizalmi férfi lettem, agitáltam a rossz bérek ellen, az általános elnyomatás ellen s megint kikerültem az utcára.
Időközben a testvérem bekerült a szemfödélgyárba munkásnőnek s az ő keresetéből tengődtünk.
Sokat olvastam ebben az időben, de ez sem okozott különösebb örömet, inkább csak valami belső éhség-félét csillapítottam a betűkkel. Nagyképűeknek és átlátszóan hamisnak találtam a könyvekbe szedett történeteket. Rózkával is összejöttem még néha, ő valósággal falta a betűt. De az ő könyvei egészen mások voltak, mint az enyémek. Szerelmi regényeket olvasott s egészen holdkóros lett tőlük. Úgy kezdett beszélni velem, mintha állandóan tükör előtt állna s észrevettem, hogy pirosítóval keni az ajkát és púderozza is magát. Ha az én olvasmányaimról kezdtem neki beszélni, nem értette meg, amit mondtam.
- Ha nem tetszenek a könyvek, amiket olvasol - mondta, - miért nem keresel magadnak másokat. Az ember azért olvas, hogy elfelejtse a bajait, te pedig a könyvekkel is új bajokat szerzel magadnak.
- Olyan könyvet szeretnék, amiben nincs hazugság, de egyet se találok. Most olvastam a Germinált, ez elég szép volna, de ott a végén az a ló, az nagyon feldühösített. Mikor a végére ér az ember, akkor látja, hogy az egészből olyan semmi lett.
A barátaimnak is beszéltem ezekről a dolgokról, de ők sem adtak igazat.
Valaki ajánlotta, hogy olvassam el a Petőfi Apostolát.
A Petőfi kisebb verseit már sokszor elolvastam, ezeket a dolgokat, kivéve a szerelmi verseket, szerettem is, de a hosszabb versek eddig nem érdekeltek. Nem szerettem olyan egyforma tempóban olvasni órák hosszat. Mintha kocsi elé fogták volna az embert, mintha egy gombolyag spárgát kellett volna végigennie az embernek, aminek lehet, hogy van valami érdemes dolog a végén, de istenem, miért kell ezt így csinálni.
Egy este rászántam magam, hogy elolvasom az Apostolt. A többiek már aludtak, gyertyavilágnál olvastam, hideg volt s ez a történet is olyan nyomorúságos és unalmas volt, hogy majd megfagytam. Nem tudtam megérteni, mit találhatnak ebben szépnek és elragadónak. Gyerekkoromban voltam egy vándor panoptikumban, nagyon nem tetszettek ezek a rémes viaszfigurák s most tisztán visszajött ez az érzésem. Ez az Apostol egyáltalán nem volt érdekes, vagy okos ember, csak járt a szája, s én úgy éreztem, mintha nem is ő, hanem más beszélne helyette, olyan volt, mint azok a panoptikumi alakok s valami olyan szagot is éreztem, ami az elfojtott gyertya után marad vissza.
De ha már újra benne voltam ebben a könyvben, nem akartam félretenni, amíg a többi hosszú dolgot is meg nem ismerem. Reggel a János Vitézt vettem elő. Ez szép dolog s a legjobban tetszett eddigi olvasmányaim közül. Igaz, hogy ez nem egy közönséges történet, de hiszen én nem is a közönséges, hanem a nagyszerű dolgokat kerestem. A Bolond Istókot már megint nem találtam ilyen jónak, mulattam rajta, de mikor a könyvet letettem, az egész történet kiment a fejemből. A János Vitéz történetére úgy gondoltam vissza, mint mikor az ember hosszú hánykódás után a tiszta folyóban megfürdik.
A barátaim kinevettek. Nem értették meg, hogy egy szocialistának hogyan tetszett jobban a János Vitéz, mint az Apostol.
Nem tudtam jobban kimagyarázkodni, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy velük szemben nekem van igazam. Megfogadtam, hogy én is megpróbálok valamit írni. Legjobb az, ha az ember mindjárt megmutatja, hogy mit gondol. Napokon keresztül órák hosszat ültem a Petőfi könyve előtt és tanulmányoztam, hogy hogyan csinálta ő a verseket. Azt hittem, valami fortélya van a dolognak s arra előbb rá kell jönnöm. Nem lehet ördögi dolog, hiszen úgy forrtak bennem az érzések, csak éppen le kellene írni. Úgy kezdtem meg, hogy rövid dolgokat kiírtam a könyvből és itt-ott egy sort tettem a sorok közé, amit én találtam ki. A végére is olyan szavakat tettem, mint Petőfi. Már tudtam, hogy ezeket a szavakat rímeknek hívják. Egyáltalán nem ment olyan könnyen a dolog, mint ahogyan elgondoltam. Egész éjszaka elspekuláltam s alig tudtam három-négy sort közé írni a kis versbe.
Ezeket a dolgaimat megmutattam a Rózkának és ő megdicsérte. Néhány hét múlva írtam egyet, amit egészen én találtam ki s ez a vers róla szólt. Nagyon tetszett neki. Azt mondta, hogy az anyja egy szerkesztőnek is mos, akit Erényi Nándornak hívnak s hogy hagyjam nála a verset s ő elviszi annak megmutatni.
Ettől úgy megrémültem, mintha valaki meztelenre akart volna levetkőztetni a nyílt utcán.
- Nem adom - mondtam. - Ez még biztosan nem olyan jó, hogy másoknak megmutassam. Nem engedem egy szerkesztőtől lenézni magam.
A Népszavában is jelentek meg versek, alig vártam a vasárnapot, hogy olvashassak valami új dolgot. Ezek közül a Csizmadia Sándor írásait szerettem a legjobban. Megtudtam, hogy ez az ember egy közönséges parasztlegény volt, elkergették a faluból, mert szocialista lett, verseket kezdett írni s most a Népszava szerkesztőségében költő. Ez a történet nagyon bátorítólag hatott rám. Amit egy szolgalegény tud, miért ne tudná azt egy lakatos is - gondoltam. A barátaim hiába nem szerettek erről a témáról beszélni, szombat esténként előhoztam nekik az új verseimet és nem hagytam nyugtukat, beszélniük kellett ezekről az ügyekről is.
Határozottan fölengedett körülöttem a köd, friss, eleven érdeklődéssel néztem a világban. Az anyámmal is összebékültem s komolyan utánajártam, hogy kapjak valami munkát. De már nem a régi szeretettel nyúltam a kalapácshoz, ez a munka már csak kényszerű rossz volt a számomra, pénzkereset és semmi egyéb. A munkásmozgalomnak és a verseknek éltem. Ha valami gondolat az eszembe jutott, otthagytam a munkát és elmentem a klozettra, hogy a megfogott gondolatot vagy verssort beírjam a noteszembe. Így állandóan a gyomorfájást kellett játszanom még a szaktársaim előtt is. Ha pedig valami visszaélést, vagy rendellenességet észrevettem a gyárban, rögtön szóvá tettem. Izgató voltam a szó szoros értelmében és egyéni célok nélkül. A mozgalomcsinálás nem a magam helyzetének a megjavításáért történt, az érdekelt engem a legkevésbé, hanem egyszerűen az volt a természetem, az a proletár voltam, akiben talán évszázadok megbántásai éltek, aki az apja és öregapja elnyomatását is most akarja jóvátenni.
És jöttek megint a sztrájkok és kidobások, a munkanélküliség. Ahová újólag beléptem, megszerettek, de aztán kitoltak, mintha ragályos nyavalyát terjesztettem volna. Az egylet vezetősége se volt velem megelégedve. Egy munkanélküligyűlést rendeztünk és ott szónokoltam Peier ellen. Amiket elmondtam, azok igazak voltak, de mégis beidéztek a központba, megfenyegettek, hogy kizárnak az egyletből, egyelőre büntetésül párunktól megvonták a heti segélyt.
Ez gyalázatos igazságtalanság volt, de sajnos, tűrnöm kellett, a munkanélküliek, akik együtt csinálták velünk a vezetőség tétlensége ellen tüntető gyűlést, meggyávultan félreálltak, még tanúkat se tudtunk összeszedni magunk mellé. Ilyen volt a szaktársak túlnyomó része, s ezt sokáig nem tudtam megérteni, vagy szó nélkül tudomásul venni. Az ő szocializmusuk valami egészen más volt, mint az enyém. Ha valahol sztrájkot csináltunk, még a legbátrabbak is tele voltak kétséggel és remegtek annak a lehetőségétől, hogy ha vesztünk, kidobják őket az utcára. Ugyanezek az emberek azonban a nagy elbocsátások idején szó nélkül tudomásul vették az esetleg hónapokig tartó munkanélküliséget. Mindent csak a maguk kis érdekeiért csináltak, vagy éppen a családjaik érdekében, akiket valahogyan kívül levőknek gondoltak a nagy közösségen. Olyanok voltak ezek, mint a kikeresztelkedett zsidók, beiratkoztak a munkásság forradalmi egyesületeibe, de valóságban megmaradtak jámbor kispolgárnak.
Két életet éltek, az egyik volt az, amit a szájukon kibeszéltek, ez vörös és lobogó volt, a másik volt az egész belső természetük, amit leginkább csak a gazdagok iránti irigykedés tartott izgalomban. Nekem nem voltak kölönceim, barbár és magányos ember voltam, amit elgondoltam, azt végre mertem hajtani.
Egy este otthon bóbiskoltunk az anyámmal és két kisebb testvéremmel, mikor a Mariska hazajött. Alig lépett be az ajtón, nyöszörögve azt mondta:
- Jaj, mamácskám, rosszul vagyok. Mindjárt meghalok.
Lámpát gyújtottak. A meghízott fiatal lány halálosan sápadt volt, vacogtak a fogai.
- Rosszul vagy, csibüském - mondta az anyám és ügyetlenül tipegett, nem tudtam, mit kezdjek vele. - Menj el fiam hazulról - mondta nekem, - menj, a Mariska rosszul van. Istenem, egy kis tüzelő sincs a házban.
Kitört belőlem a durva, feneketlen káromkodás. Hiába, még mindig nem tudtam ebbe a változhatatlan dologba beletörődni. Dühöngtem, valami ütőszerszámot kerestem, hogy most végre agyonüssem ezt a nyöszörgő lányt.
Ő rám se nézett, egészen el volt foglalva magával. Az anyám sírt, belém kapaszkodott és sikerült neki valahogy kituszkolni a konyhába.
A nagyobbik testvérem elszaladt a bábaasszonyért, a kisebbik elment tüzelőt kölcsönkérni a háziúréktól.
Mint egy megvert, lekötözött állat, mozdulatlanul ültem a konyhában. Kint szép, világos este volt, láttam, ahogy háziúr két fiatal lánya ott leskelődik az ablakunk alatt.
Hallottam az anyám és a bábaasszony suttogását. De a testvérem csöndes volt, mintha meghalt volna.
Nemsokára már a gyerek visítása is kihallatszott. Nagyon fájtak ezek a hangok s ha a természetem megengedte volna, bizonyára sírva fakadtam volna. De nem emlékszem rá, hogy valamikor is sírtam volna józanon. A kiömlő könnyek helyett megkövesedtek bennem a fájdalmak és felkarcolták a szívem és a torkom, hogy csak ordítani tudtam.
Később kinyílt a szobaajtó, anyám a magasra tartott lámpát, a bábaasszony pedig a becsavargatott új emberkét hozta ki hozzám.
- Nézze meg, rossz bátya, milyen szép kislány ez - mondta az asszony. - Most aztán bocsásson meg a húgának, ő már anya, szegényke és ártatlan, mint egy szent. Még moccanni se mert szegényke, pedig hogy fájhatott neki.
A gyereket odatartották elém, láttam, hogy kis vörös gombóc az egész, de úgy tettem, mintha nem is látnám, mintha egyáltalán nem lennék rá kíváncsi.
A bábaasszonynak nem feleltem, tudtam, hogy ő keresztényszocialista, szóba se akartam állni vele.
(Folyt. köv.)