Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám

Beck Ö. Fülöp: Rippl-Rónai önarcképe az Uffiziákban

Derült alkonyba fordul most ennek az egykori sokat vitatott mesterünknek élete, mely a körülötte fellobbanó harcok és mozgalmak között is csodálatos egyvonalúan, kanyarulatok és fordulatok nélkül folyt. Valami istentől áldott biztonságos nyugalommal haladt az útján, élt és dolgozott, ahogy tudott, olyan boldog magától értetődő módon, mint senki más közöttünk. Gyönyörű példa ő ebben.

Egy-két év múlva lesz 30 esztendeje, hogy Rippl-Rónai először rakta ki munkáit nagyobb közönségünk elé az iparművészeti múzeum üvegcsarnokában. Volt közte mindenféle. Egy sereg rajz, mindenféle tervezet, grafika, voltak festményei és néhány remek befejezett textilmunka. Közöttük az a pótolhatatlan kézi hímzésű faliszőnyeg vagy szőnyeg-kép, melyet feleségével együtt készített és később benne égett a milánói magyar pavilonban. Volt egy vitrinában egész sorozat saját fúvású üvegedénye, girbe-gurba, tarka üvegű virágkehely. De a legmeglepőbb egy impozáns, sima mahagóni ebédlő-berendezés volt, hatalmas csupasz ovális asztal, magas keskeny székekkel, meg a zömök tálalóval, melynek fényezett nagy ajtóin kevés furcsa, lapos ólomveret képezte egyetlen díszítését. Mindez, mit az egyenesen Párizsból érkezett művész ott kitárt, olyan csodálatos, olyan váratlan és egészen más volt, mint amilyent ott addig láttak, hogy sokan hüledeztek. Sokan vállukat vonogatták és találkoztam egy kis látókörű hivatalnokkal, ki a fejét fogta: "én őrültem meg, vagy ő őrült meg?" Az igazgató karját az enyémbe fűzve félrevont: "mondja, hiszen maga is nemrégen járt Párizsban, ott elfogadják az ilyent?" És mikor elragadtatással magyaráztam, hogy ott kiváló művészek foglalkoznak ilyesmivel, objet d'art-nak mondják és céljuk, egészen új ízt adni minden használati tárgynak, akkor gyanakodva nézett végig.

No de elcsendesült az izgalom; a díjat ugyan egy asztalosnak adták oda, de a sajtónak egy része már felismerte őt és az első lépés, bár kevés elismerést hozott, mégis nagy figyelmet keltett. Maga a művész is, a jól megtermett gyönyörű ember, nagyhajú, nagy kalapú művészfej, amint messze eltekintő nézéssel járt a közönség között. Ám, ha magyarázásnak került sorja, kedves, zamatos somogyi beszéde mindenkit megnyert közvetlen, természetes szavaival.

Ettől fogva R. R. évenként elhozta Párizsból munkáit, de az iparművészet felé többé nem nézett. Első kollekciója a Royal szálló termeiben, a második, ha jól emlékszem, egy váci-utcai bérház első emeleti nagyablakú termeiben helyezkedett el. Ezeket már sokan megnézték, itt már láthatók voltak első korszakának legkitűnőbb darabjai, nagyanyja arcképe és a madárkalitkás nő. Aki látta őket, annak élte végéig felejthetetlen művészeti élményei maradnak. Némelyeknek talán az az ízesítő, egészséges zamat is emlékezetében maradt, ami az egyik nagyterem sarkából áradt. Alacsony spanyolfal, melyen akárki átnézhetett, kis négyszögű teret kerített el itt. Ennek közepén kis spórherd, körül polcon és a falon edények, fazekak. S ha valaki kellő pillanatban érkezett, láthatta Lazarine asszonyt, hamisítatlan párizsi bájjal a lábasok körül tevékenykedni. Ez a természetes fesztelenség, az egészséges, zavartalan gyakorlati érzék, egyéniségének jellemző vonásai, megnyerték számára csakhamar a polgárság zömét. Bizonyára voltak olyanok, akik a következő években a Műcsarnokban és másféle kiállított képeiben nem ismerték fel azok újszerű művészi értékeit, de témáinak és előadásának megragadó fesztelensége még ezekre is megtette hatását. Az akkori kiállítások képein szokatlan volt az ő laza könnyedségű festésmódja, mely a megfigyelést az átélés pillanatában hirtelen lekapja és azonmód úgy hagyja. Voltak olyanok, akik pongyolasággal vádolták. De lehet-e annak nevezni az olyan könnyedkezű modort, mely mindig célba találó pontossággal és biztossággal veti oda megfigyeléseit, és színeit olyan kifinomodott művészettel arányítja egymáshoz, és alakítja olyan mesterien összehangzó egésszé. Mégis egyes képei már akkor is általános tetszésre találtak. Persze leginkább egymásba törült színezésű, tompa tónusú pasztell-portréi voltak ezek, pl. a mosolygóképű karmester, Konti Józsefé.

Új fejezet kezdődik mesterünk életében a Könyves Kálmán helyiségeiben 1906-ban rendezett külön kiállításával. Ez meghozza a teljes sikert, az anyagiakban is. Most kitárul egyéniségének minden szeretetre méltó tulajdonsága, megismerjük kaposvári otthonát, környezetét, egész életét. Megismerjük feleségét, szüleit, a ház körül dolgozó munkásembereket, Anellát, a fogadott lányt, a bejáró szomszédokat ("Piacsik bácsi pipál", "Piacsik bácsi olvas") és meg a házat, az udvart virágágyaival, és a gerendás szobákat minden bútorzatukkal ("Zöld fotelos szoba"). Mindez színfoltokban, tisztán képzőművész szemével nézve és bár soha semmi nyoma az elbeszélő szándéknak, mégis mély betekintést nyerünk egy röpke ecsetvonásokkal keresetlenül leírt művészi benyomásokban gazdag életbe. Ez megfogta a budapesti polgár lelkét. De nem is volt addig itt olyan kiállítás, melyen minden úgy elkelt volna, hogy még utánpótolnia is kellett a művésznek.

Azóta R. R. legnagyobb mestereink közé számít. Az akkor alakult "Mienk" csoportban, majd a művészházban és végül az Ernst-múzeumban gyakran láttuk műveinek újabb és újabb sorozatait. Színei ez években mindinkább áttüzesednek. A vidéki élet, a népművészeti hatások okozták-e ezt, vagy régi kialakult módszerének, az "egyszerre festésnek" és az ezzel együtt járó, keveretlen és aláfestés nélkül való dolgozásnak radikálisabb keresztülvitele, azt nem könnyű eldönteni. Lehet, hogy mindezek együtthatása. Amit az is megerősít, hogy újabb festésmódjai - mint ő mondja: "faktúra", - alakulnak ki. Barna vagy fekete vastag kontúrokkal határolja körül színfoltjait, míg végül világos kihagyásokkal jelzi a rajzot. Ezen átmeneteken keresztül eljut az ecsetvéggel nyersen odapetyegtetett színfelrakáshoz, mellyel a háború előtti években kísérletezett. Az össze nem mosott tüzes színfoltocskákból összerakott kép a végsőkig menő megvalósítása volt az elméletének. Mikor a háború végén visszakerült a francia internáltságból, többé ezekkel nem foglalkozik. Hat évvel ezelőtt újra erősebben visszanyúlt az iménti években elhanyagolt pasztellhez, melynek nálunk nálánál nagyobb mestere nem akadt. A rövid életű "Helikon" termeiben összefoglalt, az eldörgölt technikai dacára is erőteljes színezésű portrékat mutatott be, olyanokat, melyekben még benne érződött az elmúlt évtized színtobzódása. Azután beteljesedett művészete a remek Zorka-sorozatban, különösen néhány darabjában összetömörült egész életének minden törekvése, minden kvalitása.

Ma már előttünk áll életműve gazdag teljességében. Művészete tükrözi az utolsó évtizedek legmagasabbra törő, nyugatra sóvárgó kultúrmagyarját. Általa haladhatunk ma a nagy kultúrájú nemzetek művészeti mozgalmainak első sorában. Miatta újból és még jobban fájlalnunk kell, hogy az európai nemzetek múzeumai nem gyűjtik a magyar képeket, mint gyűjtik más nemzetekét. Fiatal korában, a Munkácsy mellett töltött évek után, a Neuilly-i és Pont-avant-i korszakában annyira benne él a francia erjedő, készülődő új törekvések légkörében, azt annyira felszívja, hogy már-már elszakadni látszanak a szálak, melyek hazai művészetünkkel összefűzik. De a kaposvári években újra megtelik a magyar etnikum zamatjával és legeklatánsabb példájává válik a művészet két gyökérből táplálkozó, annál illatosabban virágzó, annál ízletesebben gyümölcsöző fájának.

Mit jelent tehát nekünk az, hogy az Uffiziák önportré-galériájában ez a mai legreprezentálóbb magyar művész odakerül eddigi néhány magyar kollégája mellé? Újabb reményszálat jelent, még egy kis lépést jelent abban az irányban, melyben a magyar művészet újabban nagy erőkifejtéssel dolgozik. Azért rendezünk évenként külföldi kiállításokat, hogy a magyar piktúra elfoglalhassa az őt fejlettségénél fogva jogosan megillető helyét az európai kultúrközösségben. Ismerjék meg legjobbjainkat úgy, mint mi ismerjük más nemzetekéit. Ne hiányozzék külföldi gyűjteményekben a "magyar iskola," sőt a "magyar terem".