Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Jó volna, ha Manfred Noa új filmjét megnéznék mindazok, akik annyit és oly kritikátlanul hangoztatják az amerikai film állítólagos fölényét és sokat emlegetett tempóját. Az amerikai film unalmas és lapos párbeszédek özöne, közben elcsépelt látványos betétek, egy csomó rohanás, üldözés, loholás. Ez utóbbiak jelentik azt a bizonyos "tempót". Az igazi tempó pedig nem fizikai mozgást jelent, hanem a tömörített drámai motívumok megállás nélküli egymásból fejlődését. Valami olyasmit tehát, amihez nem elég az amerikaiak autója és motorbiciklije.
A német Manfred Noa filmjének kitűnősége és szuggesztivitása éppen ellenállhatatlan belső tempójában, sűrített drámaiságában rejlik. Az egyes képjelenetek nem kapnak egymásba vezetett folytonosságot és nincs meg az időfolytonosság sem: a történet képjelenetei megannyi hézaggal szaladnak előre. Csak az marad meg, ami a belső történet szempontjából jelent vagy jellemez valamit. Így nyer a film valami belső, lélegzetfojtó levegőt, valami magával ragadó lendületet. Ez az, ami olyan végtelenül ritkán érezhető az amerikai filmekben.
A rendezés koncentrált drámaiságától nem lehet elválasztani a játékprodukciónak emberábrázolási mélységét. És erősen hozzájárul a romantikus mese, az a téma, amit a franciák nagy filmromantikusa, Abel Gance már hátorom változatban dolgozott fel: két férfi harca egy asszonyért. A mélyről felkavart szenvedélyek fluktuációja ez a film, ez teszi képeit annyira explozívekké, minden pillanatát feszülő várakozással súlyossá.
Nagy előnyére volt a drámaiságnak az is, hogy a filmnek mindössze három szereplője van. Három ember sorsát és életét végzetesen összecsomózta a szenvedély: ez a folyton uralkodó főtéma és Manfred Noa jól tette volna, ha még következetesebben csak ezt a főtémát adja és elhagy olyan részleteket, mint például azok, amelyek a zugügyvéd irodájában játszódnak le.
A szereplők nagyon jó összjátékot és plasztikus figurákat adtak: a kiváló tehetségű, érdekes arcú Olga Csechova játszotta az asszonyt, Anton Pointner a második férjet, az elsőt pedig Paul Wegener. Állatian vak szenvedély, düh, kétségbeesés, követelő brutalitások, könyörgő összetörtségek és végül apatikus, diszharmonikus lemondás szerelemről és életről: ez volt a skálája. Emlékeztetett Abel Sance tragikus hősére, Severin Marsra. Abban is, hogy ő sem tudta elkerülni a túlfűtött indulatok, kirobbanó gesztusok gyakori ismétlődéseiből előálló monotonságot.