Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
H. Kyser, a Faust-film szcenáriumírója, nagyon helyes érzékkel ismerte fel, hogy az eredeti, irodalmi szöveghez és koncepcióihoz való ragaszkodás csak ártalmára lehet a filmnek. Más a színpad, az irodalom és más a film. Goethe Faustját a maga egészében filmre erőltetni szerencsétlen vállalkozás, elhibázott kísérlet lenne. Ez a kísérlet két lehetőségre vezetne: vagy megkapnánk a külső mesét a dráma belső tartalmának értelme nélkül, vagy pedig ami talán még rosszabb lenne - a filozofikus tartalmat olvasnánk el a felírások kivonatolásában és a film ezeket a passzusokat csak illusztrálná.
Kyser kitűnően oldotta meg a feladatot: visszament az ősi Faust-monda elemeihez és azt tette a film gerincévé és ebbe szőtte bele Goethe drámájának Faust és Margarétha szerelmi történetét. Az Úr átengedi kísértésül Mefisztónak Faustot, mert tudja, hogy abban kiolthatatlan az isteni szikra. Faust, elkeseredésében, hogy sem hit, sem tudás nem segít a népét pusztító döghalál ellen, szerződést köt Mefisztóval: egy napra, majd az egész életre eladja neki lelkét, cserébe a gyönyörért és hatalomért. Megcsömörlik az élvezetektől és ekkor jön új szerelme Margarétha iránt, akinek szörnyű vesztét okozza: megöli a leány bátyját, a leány pellengérre kerül, majd pedig gyermekének meggyilkolásával vádolva, a máglyára. Faust megjelenik, űzve tisztult szerelmétől és lelkiismeret-furdalásaitól. Az ördög visszaöregíti, olyanná, mint volt szerződésük előtt. A máglya lángjai között ölelkeznek egymásba Margaréthával és várják a halált. Az ördög elvesztette az Úrral kötött fogadását, mert győzött az isteni szikra, a tiszta szeretet! (Nem pedig a szerelem, mint a lángok között előrerohanó felírás mondja. Szerelem? hiszen az volt minden bajnak az okozója.)
Akár elfogadjuk, akár nem, ezt a filmmesét, amely dinamikai kompozíciójában erősen emlékeztet a Tannhäuser-mesére, a fontos csak az, hogy ne keressük benne Goethe Faustját. A film szuverén kifejezési terület és a maga területén produkálhat jót vagy rosszat, de ezt a jót vagy rosszat sohasem mérheti az, hogy mennyire érvényesült benne az irodalmi vagy színpadi mintakép. Kyser Faustja - ismételjük: nagyon helyesen - radikálisan elszakította magát a mintaképektől és filmszerűen gondolta el a témát, nagyon jól kiaknázva a filmtechnika csodás, misztikus és meselehetőségeit.
Aki Goethe Faustját várja a filmtől és csalódik ebben a várakozásában, az keresse a hibát önmagában és a film forgalomba hozóiban, akik rosszul felismert reklámcélokból Goethe Faustjának hirdették ezt az irodalmi ősképtől függetlenül is kivételes értékű filmalkotást.
A rendezés Friedrich W. Murnaunak, az "Utolsó ember" és a "Tartuffe" rendezőjének munkája. Murnau jól megértette a szcenáriumíró intecióját: filmmesét alkotni a csodás és misztikus elemek gazdag kihasználásával. A mesehatáshoz azonban nem elegendő a sok bravúros beállítás és sok ügyes filmtrükk. Meselevegőt kellett teremteni és ehhez a realitásokat elstilizálni. Ez az elstilizálás tökéletesen érvényre jut a szereplők játékában és éppen úgy a képjelenetek filmszerű megkomponálásában. Ez a stilizálás nem történt a szó dekoratív vagy expresszionisztikus értelmében: a beállítás és a megvilágítás voltak a döntő tényezők. Tehát fotografikus, következésképpen tiszta filmszerű eszközök. Az interieuröknek és plein air jeleneteknek szokatlan, sokszor furcsa beállítása, a háttér formáinak letompított fotografálása, a fényelosztás lágy lebegései, fantasztikus kontrasztjai, misztikus vagy drámai claire-obseure-je. Minden kép áttekinthető, tiszta felépítésű, néhány tér vagy síktömeggel, majd mindegyikben valami a monumentalitásból. Néhány jelenet, például a pincekocsma, mintapéldája a filmstilizálás tökéletes megoldásának. Ezen a ponton nem Murnaué minden érdem: éppen olyan nagy része van benne kitűnő munkatársainak, Herlth és Röhrig kulisszatervezőknek és az operatőrnek Carl Freundnek, akire nem csekély feladat hárult a csodás trükkök, az újszerű gépbeállítások és a nagyon komplikált effekt-világítások megoldásánál.
Murnau rendezői képességeinek határozott továbbfejlődéséről tanúskodik a Faust-film. Murnau filmjeiben nincs meg az az utolérhetetlen tempó és elán, mint a másik nagy német rendezőnek, Lubitschnak filmjeiben, mégis ő az, akitől ma legtöbbet, legtöbb haladást lehet várni. Lubitsch mintha klasszikusan megállapodott volna és mintha csak megtalált eredményeit csiszolná tovább. Murnau erős fejlődésben van. Rendezői stílusa nem olyan dinamikus, mégis van annyira filmszerű. Filmszerű, mert páratlan mester ő a meglepőnél-meglepőbb víziós hatások felkutatásában. A film épp annyira kép, mint mozgás, épp annyira a látomások, külső és belső képek hullámzó előretörése, mint szervesen kapcsolódó drámai motívumok láncolata. Murnau pedig éppen a víziós hatások kiaknázatlan mezején bányászik.
Még a szórványosan felbukkanó giccses hatásokat is nagyon szépen hozta ki. A kerti jelenetek poétikus, a végső jelenet borzalmas és patetikus hatásvadászatára gondolunk, az első részben pedig kissé sokallottuk a misztikus célzatú gőzhatásokat. A motiválás itt-ott nagyon figyelembe veszi a moziközönséget és csak ezért tér el az eredetitől: Margarétha a filmen ártatlan gyermeke halálában, mert különben a moziközönség antipátiáját még a máglyahalál sem oldaná fel teljesen. Mindezek azonban jelentéktelen foltok az egész film eredményeihez képest.
Murnau még sok nagyszerű értékkel ajándékozhatja meg a filmművészetet. Fejlődésében azonban, a Faust-film után, kritikus ponthoz érkezett el. Kiszerződött az amerikai Fox-gyárhoz. Hogy menni fog-e a maga útján tovább, megalkuvás nélkül és hogy miként fogja németes értékeit összeegyeztetni az alantas amerikai ízléssel, az még a jövő titka. Mindenesetre türelmetlen érdeklődéssel kell várnunk első amerikai filmjét, az " Utazás Tilsibe" címűt.
A színészek játékprodukciója kifogástalan. A Mephisztó, Emil Jannings, pompás új és mély színt mutatott meg csodálatos gazdagságú palettájáról, a Faustot személyesítő Gösta Eckman és Margarétha alakítója, Camilla Horn, nagyon jól idealizált figurákat adtak. A mellékszereplők közül nagyszerű humorral játszotta Mártát a francia operettdíva, Yvette Guilbert és jó illúziót keltett az anya szerepében a tehetséges Reinhardt-színésznő, Frieda Richard, Bálint szerepében pedig Wilhelm Dieterle.
Néhány tiltakozó szót kell még emelnünk a film előadási módja ellen. A film előtt és közben áriák Gounod Faustjából és szavalatok Goethéből. Méghozzá színházi szcenírozással. Sikerült ezekkel a film hangulati egységét megzavarni és egyveleget teremteni az irodalmi, színpadi, operai, mondai és filmhatásokból. Hát ezért fáradozott Kysel és Murnau a hatásegység megteremtésével, hogy most oda nemillő ráadásokkal felforgassák azt?
Mikor diadalmaskodik már ilyesmikkel szemben a filmművészet Monroe-elve: a mozi a filmé!