Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő

Hammerschlag János: Assisi Szent Ferenc
Lányi Viktor és Beretvás Hugó oratóriuma a M. kir. Operaházban

Estélyiruhás hölgyek, urak frakkban, libériás inasok sorfala a páholyajtók mentén. Díszelőadás az operaházban, felemelt helyárak. A szegénység oratóriumát adják elő. Téves kapcsolás? Alighanem. De azért lehet, hogy az ellentmondás kisebb a lényegben, mint látszatra. Lányi Viktor bizonnyal tudatosan tette oratóriumának középpontjába a ferencesek harmad rendje alapításának történetét: "Ki hivatott, csak az maradjon itt. A többit várja háza, otthon. Menjetek hát!" Az assisi Szent nem az önsanyargató középkori barátnak típusa. Szent Ferenc lecsatolja válláról a fölösleges terhet, a mindenféle földi jóval megrakott tarisznyát, mint a vándor, ha fárasztó zarándokút után végre célhoz ért. Leveti az umbriai nemes pazar köntösét, amikor alatta kivirágzik az erőshitű látnok, az ismerő bölcs, a fantáziaterhes poéta ezer színben csillogó palástja. S a karcsú pillangó, nap felé röpte termékeny egyetlen pillanatának örökkévalóságában nem vágyik vissza a nagy hasú hernyó örök jó étvágyára...Szent Ferenc elérkezett a lelki gazdagság magasabb síkjára.

Lányi Viktor költői tehetségének legbiztosabb ismérve az a tempófokozás, amellyel, históriája fordulóján, Szent Ferenc elhivatásának pillanatától szárnyait kibontva röpül magasabb célok felé s megfeledkezik még arról is, hogy zeneszerzőjének "librettó"-t tartozik szolgáltatni. Szinte megértenénk, ha komponistája már csak lihegve galoppozna a nyomában. Nagyobb baj, hogy a zeneszerző tovább is naiv nyugalommal halad a saját útján és észre sem veszi, hogy társa már rég magára hagyta. Beretvás Hugót tehetsége a művészet templomának harmadrendjébe utalja, azok közé, akikben megvan a jó szándék a művészet szentségét szolgálni, de nem elég erősek arra, hogy ezt a terhet teljesen magukra vegyék. Lányi Viktor a Fioretti legendáiból és a Biblia szavaiból nemes ízléssel alakította szövegkölteményét. Hajlékony verseinek finom ritmusa mögül rejtett zene csendül ki, mint régi képekből a zenélőóra aetherikus harangtónusa. A német kiadás szépen hangzó versei Mohácsi Jenő tollát dicsérik.

Az előadás stílusa művészileg előkelő volt. Kár, hogy az operaszínpad lehetőségei nem aknázták ki alaposabban. A "scenírozás" tulajdonképpen egy színpadi tableau beállítására szorítkozott s a szereplők elejétől végig, helyükön ülve, kottafüzettel a kezükben koncertszerűen énekelték le szerepüket. A dramatizált oratórium feladatai egészen mások. Hiszen az olasz renaissance "Azione sacra"-ja igazi dráma volt, csakúgy, mint a középkor misztériuma, avagy a 18-ik századbeli hamburgi bibliai opera. Lányi szövegkönyve is, csekély módosítással alkalmas volna ilyen drámai előadásra, ami külföldi bemutatók alkalmából talán megszívlelendő.