Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
A "Juarez és Maximilián" után, melyben Werfel egy jelentős témát dolgozott fel: egy császárét, aki a legjobb akarattal igyekszik boldoggá tenni birodalmát és egy birodalomét, amely nem hagyja magát boldoggá tenni és főleg nem egy idegentől, - Werfel a Paulus unter den Juden-ban (Paul Zsolnay-Verlag, Wien) ismét nagy témát választott: egy vallásalapítónak (így kell Pált nevezni) a konfliktusát a törzsökös vallás tanítóival. A zsidóság és a kezdődő kereszténység roppant konfliktusából Weerfel kiválasztja a vezetők konfliktusát: a rabbik és az apostol közötti konfliktust.
A kereszténység születésekor az uralkodó világnézetet szétromboló, a tömegeket boldogító üdvtan volt. A zsidóság és kereszténység közötti konfliktus nem áll egyedül a történelemben: olyan jelenség az, amelynek ismétlődnie kell, ha egy uralkodó világtan összeomlóban van és új támad fel a nyomában.
Werfel a zsidóság és kereszténység konfliktusában egy új világrendnek a régivel mindig megismétlődő harcát ábrázolhatta volna. Megírhatta volna Pál apostol drámáját is. De ő egy új vallás alapítójának a drámáját írta meg, mikor ez régi mestereivel harcba száll.
Krisztus inkább szemlélődő, Pál inkább tettekre kész természet. Krisztus a megváltás jelképe, Pál az apostolé, olyan férfié, aki szüntelenül, pihenés nélkül, ezer ellenállást legyőzve hirdeti tanait. Gyönge testű és beteg férfi, de az akarat hatalmával győzedelmeskedve a gyönge húson, Pál mindig ennek a gőzelemnek a jelképe marad, az az ember, aki valami démontól megszállva tör előre, hogy megvalósítsa eszméit. Ez az ember csupa tűz, csupa tevékenység: egyszóval apostol, az apostol az apostolok között, szenved és tűr, de nem hal meg szenvedéseiben, hanem megéri eszméinek győzelmét.
Pál nemcsak a legtüzesebb és legtevékenyebb apostol, hanem a többi apostolok között az, aki Krisztus tanítását a maga saját eszméi szerint a legtökéletesebbre átformálta. Pál apostol drámája egy olyan dráma kellene hogy legyen, amely az emberiség előharcosának sorsát szimbolizálja.
Werfel drámája semmi esetre sem nyújtja az apostol drámáját.
Az első képben Chanan, a főpap fia lelkesedéssel beszél Saul nevű barátjáról (akiből közben Pál lett), aki őbenne Izrael megtisztításának és a rómaiaktól való megszabadításának ideálját keltette fel. Megtudjuk, hogy Pál Jeruzsálembe érkezett.
A második képben Pál avval a magyarázattal lepi meg Péter és Jakab apostolokat, hogy Jézus a zsidók törvénye fölött áll; egészen megrémíti őket avval az állítással, hogy maga Jézus sem értette meg tökéletesen a Messiásnak, Krisztusnak a titkát. Pál arra a megismerésre jut, hogy az ő Jeruzsálembe jövetelének igazi célja az, hogy vitát folytasson az ő nagy mesterével, Gamaliel rabbival.
A harmadik képben a rabbik törvényt ülnek Pál fölött, mert az Jézus követőjének vallotta magát. A legszigorúbbak a rabbik közül Pált halálra ítélik, a szelídebb lelkületű rabbi Meir azonban keres és valóban talál is egy középutat, még pedig abban, hogy Pált démon szállta meg és meg kell kísérelni, hátha sikerül belőle kiűzni.
A negyedik képben Pál a rabbi-igéző Rabbi-Beschwörer igézéseire igézéssel felel, mely erősebbnek bizonyul. A Rabbi-Beschwörer megtörik és kénytelen lemondani szándékáról. Gamaliel rabbi védelmébe veszi Pált. Időközben kitört a Chanantól vezetett fölkelés; a római helytartó, Marullus előrelátta a fölkelést és most ürügyül akarja kihasználni Izrael további leigázására, túlzott híreket küld a császárhoz, a zsidók a nagy Gamaliel egyetlen szavára eldobják fegyvereiket.
Ötödik kép: a hosszúnap előestéjén a főpap megtudja, hogy fia, Chanan, aki a felkelést megindította, felakasztotta magát, másik fia, Mátyás, egy asszimiláns, a görög szokások lelkes híve, megszökött egy görög utcalánnyal. A felkelés ürügye alatt egész Palesztinában irtják a templomi elöljárókat és papokat: Alexandriában kitör a zsidóüldözés. A rabbik az egész szerencsétlenséget megint Jézus híveinek tudják be és kierőszakolják az ellenálló főpapnál Pál és barátai ellen az elfogatóparancsot.
Az utolsó kép: a templom papi hajójában a nagy hosszúnapi vita Gamaliel és Paulus között. Gamaliel olyan messze megy, hogy belátja, Jézus szent ember és az ellene hozott ítélet hamis volt. De Pál nem elégszik meg ezzel. Kijelenti, hogy a tóra törvényét Jézus megszüntette, Jézus a Krisztus, nem ember, hanem Messiás, Isten fia volt. Pált tehát el kell fogni (az első fellángolásában Gamaliel maga akarja őt megölni) - ebben a pillanatban berontanak a római katonák a templomba, hogy Caligula császár képét a templomban felakasszák, az antikrisztus megjelent, a templom összerombolása megkezdődik, amint azt megjósolták.
A darab témája tehát (mint azt Werfel is mondja az utószavában): egy mester - tanítvány-dráma. A nagy mester Gamaliel és Pál a rossz tanítvány közötti vita. Protagonis Izrael, mondja Werfel, Izrael a darab hőse. Ami a darabban hat, az a genre-jelenetek és a romatikus-antitetikusan konstruált jelenetek Izrael életéből, és a jelenetek ennek a népnek nagy drámájából.
A zsidóélet egyik ilyen genre-jelenete például az a jelenet, amikor egy szülői pár gyermekét a fővárosba viszi, hogy tanuljon, a rabbi vizsgáztatja a gyermeket és ez a vizsga abban áll, hogy a gyermek a "Halljad Izrael" tizennyolc szakaszú imát felmondja. Egy másik genre-jelenet az, amikor a különböző rabbik tanítványai egymással vitáznak, mindegyik tanítvány saját tanítójának nézetét és tanítási módszerét tartja helyesnek és a többiekét lenézi.
Romantikusan van konstruálva az, hogy a kísérlet, hogy Pálból a démont kiűzzék, azon a helyen történik, ahol Krisztus fölött ítélkeztek, és hogy a római helytartó éppen ezen az éjjelen jön erre az ítélkezőhelyre, hogy az összegyűlt rabbikat megvádolja az éppen kitört felkelés felidézésével. Konstruált, hogy a vita Gamaliel és Pál között hosszúnapkor történik, amikor kívülről a síró nép moraja és sóhajtásai hallatszanak és hogy éppen ezen a napon törnek be a római katonák a templomba.
A zsidó nép drámájából való az, hogy az első képben Chanan előkészíti a felkelést, a harmadik képben kitör a felkelés, harcok dúlnak. Az ötödik képben a zsidókat gyilkolják, az utolsó kép a templom elfoglalása: így teljesedik be Izrael szerencsétlensége. Ezek a genre-jelenetek konstruált jelenetek és a zsidó népnek a Rómával vívott harcából vett jelenetei teszik a darabot olyan rendkívül hatásossá.
Ami a költőnek különösen sikerült, az a zsidóság különböző képviselőinek a karakterizálása, a rabbik, a zsidó nacionalisták és a zsidó asszimilánsok különböző típusainak az ábrázolása, továbbá az Izrael és a többi népek között fennálló végzetes ellentét, az önző és világuralomra vágyó rómaiak, másrészről a templomot, parancsait, szokásait az önmegsemmisítésig szerető zsidók ábrázolása.
Ami a költőnek nem sikerül, az a legenda megelevenítése, hogy a darabban az új testamentum alakjai fellépnek, ez még nem teszi a legendát. Sem az alakok, sem a darab atmoszférája nem legendaszerű, legendaszerű: abban az értelemben, hogy több mint valóság. Az új testamentum személyeiről csodatetteket beszélnek, a drámai költőnek meg kell teremteni az atmoszférát, amelyben a csodálatos hihetőnek látszik. A "Paulus unter den Juden" atmoszférája abszolút realitás, erről a világról való ész, okozati összefüggés és megfoghatóság nappali fénye árad el fölötte. Ezt az éles nappali fényt azonban nem viselhetik el sem Péter és Jakab apostolok, sem Pál. Az előbbiek az új testamentum szerint egyszerű emberek voltak, Jézus művének és tanításának igazi őrizői. Lehettek ők alacsony műveltségű emberek, de kétségtelenül erős belső érzésvilággal és erős vallásos képzelőerővel kellett bírniuk. (Werfel rendezői utasításokkal karakterizálja őket, de ezzel még nincs alakítás.)
A csodálatos esemény Pál életében az, amikor átváltozik Saulusból Paulussá, Krisztus megjelenése, az égből jövő villám. Ez az átváltozás, úgy, amiként az az új testamentum elbeszéli, egy legenda, valami csodálatos, valami olyan, ami felülmúlja az emberi észt. Werfel körülbelül úgy beszéli el ezt az esetet, mint az új testamentum, - de ennek az a következménye, hogy a legenda a maga átalakítatlan voltában nem számol a mai közönség reagáló képességével. Paulusnak olyan embernek kellett volna lennie, akinek vallásos élményei, hallucinációi, földöntúli képzetei vannak. Werfelnél azonban egy dialektikus töprengő lesz belőle, aki eltöpreng a dolgokon, amelyeket pedig töprengéssel nem lehet megoldani. Olyan ember, akinek állítólag misztikus élményei, misztikus vallási képzetei vannak, de ezeket nem lehet róla elhinni. Ha Pál felállítja a tanítást: Jézus nem ember, akkor ennek a tanításnak Pál lelki struktúrájával meg kellett volna alapozódnia, éppen úgy, mint Jakab és Péter viselkedésének is az atmoszféra útján kellett volna előkészítve lennie. A legenda ebben a drámában legenda, azaz elbeszélés maradt.
Alapjában véve a zsidóság és kereszténység között fennálló ellentét sincs megérzékítve. Ha Pál a Gamaliel-lel folytatott vitában kifejti: Jézus: "ember? Legyőzte ember valaha a halált és az elmúlást? Támadt már fel ember testileg? A fény, amely Damaskus előtt velem beszélt, talán szintén ember volt? Megváltott ember engem saját magamtól? Nyújthatja ember Isten megújhodó kegyét? Nem, Rabbanu! Ő nem ember!" - mindez történelmileg helyes lehet, de a kereszténység fölényét a mai ember számára evvel semmiképpen se mutatta meg. Azt kellett volna tanítania: hogy a megváltó tanítása minden népre egyformán érvénnyel bír, hogy Isten előtt minden ember egyforma, hogy a cél az egész világ boldoggá tétele és így tovább, olyan tanítások, melyeket a mai néző is magasabbrendűnek tart.