Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Bársony Dezső: Vár a szánkó...
Minden úgy lett, ahogy Kuporov előre megmondta. Az öreg Kuporov boldog volt, hogy három esztendő után megint maga mellett érezhette egyetlen fiát és örült Laurentnak is, mert akit a fia szeret, azt ő is szereti. Az öreg valamikor az egyik nagyhercegi családnál nevelő volt, aztán egyetemi tanár lett s ezzel megváltotta a jogát arra, hogy most Laurent életét is irányítsa. Laurent most érezte életében először, hogy milyen megnyugtató, lecsendesítő érzés, ha valaki gondoskodik az emberről. Nem volt büszke: minden anyagi támogatást elfogadott, sőt természetesnek talált, azt tartotta, hogy mindenki csak a kötelességét teljesíti, ha megkönnyíti egy művész életét és olyan helyzetbe juttatja, hogy művészit alkothasson. Az érte hozott anyagi áldozatot nem ajándéknak tekintette, hanem adónak, amelyet a Szép kincstárába fizetett be az öreg Kuporov. Nem restelkedett, mert tudta, hogy megfizet majd egyszer.
Kuporov is, az apja is mindent elkövetett, hogy Laurent ne csalódjon se bennük, se önmagában, se Pétervárban. Két hét se múlt el és meghozták az első portré-megrendelést: az egyetem rektorát festette le Laurent az egyetem részére. Aztán jött a többi, szép sorban. Tábornokok, professzorok, miniszterek, grófok. S az első nagyhercegnek, az öreg Kuporov egykori tanítványának arcképét már a saját műtermében festette meg Laurent Gérard.
Már inasa is volt, Josip. Azelőtt asztalossegéd volt, ő készítette a műterem dobogóját s mikor elkészülten hazaszállította, ott maradt ő maga is. Az olajfesték szaga vonzóbb volt, mint az enyvé. Meg aztán titokban ő maga is rajzolgatott. Inkább lett inas egy festőnél. Mennyivel izgatottabb és büszkébb volt, mint a gazdája, mikor a műterem erkélyén lesve észrevette, hogy robog már a nagyherceg kocsija - őhozzájuk.
Laurent rövidesen Pétervár szenzációja lett. Már egy grófkisasszony sok éjjelen át nem aludt miatta, - legalább is így tudták az emberek.
Aztán...
Aztán jött a háború. Laurentnek ott kellett maradnia Péterváron és aggódnia kellett Párizsért. És festette tovább a tábornokokat, akik nem mentek ki a harctérre és az előkelő hölgyeket, akiknek férjeik kimentek a harctérre. Jól élt, szépen élt, - csak a szíve vérzett, belül, amikor azt olvasta, hogy Párizsra bombát dobott a német.
Teltek a hónapok és teltek az évek. S az idő múlásával nagyobbra nőtt benne, belerágta magát szívébe a hazavágyakozás. Megnehezült az ecset a kezében, homályossá lett a szeme és eltűnt a modellje a nemtörődömségbe, ha festés közben egy színből, egy szóból, egy hangulatból feltámadt lelkében Párizs...Mi érdekelje még?...De csak festett tovább: mit tehetett volna? Hát jó, jöjjön el pénteken délben a grófné. Jó, jöjjön pénteken délután a ruhagyáros, szombaton délelőtt a nagyhercegné, Péter Alexandrovics felesége, mit bánja ő, - jöjjön, ha olyan nagyon akar.