Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Hajós Miklós: Üvegtestűek
A boldog fiú ott fekszik a sűrű, magas fűben, a hegy lábánál. A kabátját levetette, puha ingét is felgombolta, hogy a napsugár szabadon érje a mellét, amely kicsit horpadt és didergősen szomjas a melegre. A szemem nyitva van, kissé bandzsít, kicsit zavaros a fénytől, de pár perce még csak hogy itt van, minden apróság érdekli, ami körülötte történik, és nem lusta jobbra-balra forgolódni. Mehetett volna feljebb is a hegyoldalban, ahol még több napot kaphatott volna, ott fentebb például, ahol szinte ezüstre veri a földet az izzó verőfény. De erre már, úgy látszik, lusta volt a boldog fiú és túl kényelmes, nem csoda, városi ember! Hiszen eleget gyalogolt, míg ideért a városból, míg kibogozódott az utcákból, aztán a hosszú, kapaszkodó vándorlás a hegyi út porában, alaposan kifárasztotta. Pedig fent a magasban pár fenyőfa is lehet, legalább is a keserű, gyantás szagukból néha egy csipetnyit idehoz a szellő, és a boldog fiú úgy szippantja fel az orrán ezt a hideg, maró illatot, mint a tubákot. Szinte végiggurigáztatja az egész belső testében, úgy élvezi és lassan engedi vissza a száján, mint a cigarettafüstöt.
Aztán később, elgyermekesedve az egyedüllétben, apró játékokba kezd. Letép egy fűszálat, a szájába veszi és recés életét végigbizsergeti az ajkán. Ez is jó! A két karját szétveti, keresztet fekszik, a hónalját csiklandozza a nap. Ez is jó! Aztán még jobban szétnyitja az ingét, úgy tartja a mellét a nap alá, mint egy forró zuhany alá és vakarózik. Ez is jó! Most minden jó! Nem gondol semmire, nincs most több esemény az életében, mint a levegő szelíd hullámzása. Vagy egy lepke, mely mint a pihe elröppen felette. Vagy az a hangya ott a fűszálak apró ligetében, amint külön kis útját keresi a föld kicsillanó vonalain. Ha messzebbre néz, pár kóbor virágot lát, mezei virágokat, de ez már nem nagyon érdekli, mert a nevüket sem tudja. Pedig, ha rajta múlna, nem menne vissza soha a városba, olyan jó itt feküdni és különösen ez az egyedüllét pompás. Közben valami eszébe jut a városból, tegnapról, tegnapelőttről, lépcsőházak, szobák, asztalok, ágyak, fejek délibábja úszik el a szemében, egy pillanatra benépesül az agya, árnyék borogatja a homlokát, de ezt is aztán gyorsan és energikusan kirázza a fejéből. Nem kell! Lehunyja a szemét, oldalra fordul, hogy a füle érinti a földet és próbál elaludni.
De hirtelen felülről beszélgetést hall. Mindig hangosabb, mintha ereszkedne le a hegyre. Gondolja, megnézi, kik lehetnek azok odafönt? Aztán mégse. Nem mozdul. Minek? Emberek. Embereket meg lát eleget a városban. Erőszakkal préseli le a szemeit. Hej, ha most tudna egy jót aludni! Ejnye, de ez a sok beszéd, fecsegés mindig erősödik, mit lármáznak azok odafönt? No! Most már egész kellemetlen zajongás lett belőle és minél inkább szeretné eldugni előle a füleit, annál lármásabb, szinte dorbézolnak a kiabálásban, a fene egye meg őket! Úgy látszik, sokan lehetnek. Sok férfihang zúg és női kacagás cseng. Eh! most hirtelen elhatározással felnéz, egy pillanat alatt a szemei közé kapja őket és újból leveti a fejét a földre. Ezek is kirándulók. Most uzsonnáznak. Jó magasan vannak. Hát csak legyenek! De merre mászhattak ezek oda föl? Különben, bánja is ő! Jó éjszakát! A másik oldalára fordul. Hiába! Úgy látszik, most már nem fog elaludni. De nem is figyel rájuk!
- Játsszatok valamit gyerekek!
Ez valami érdes, öreg női hang volt. Persze, most játszani fognak a gyerekek. Nyár van, meleg van, éljen a természet! A legjobb alkalom szót fogadni. A legjobb lenne, ha ő most elmenne innen. A nyugalmának vége van. Egy kicsit odébb. Hogy ne lássa, ne hallja őket. Olyan jó nyugalomban feküdt itten, mint egy lugasban, úgy érezte maga alatt a földet, mintha gyökereken szívta volna fel magába az erejét és most így kizavarják a paradicsomból. Ezen egy kicsit elbosszankodik, de azért nem olyan szigorúan, ami abból látszik, hogy meg sem mozdul, csak fekszik tovább a megkezdett pózban és nyitott szájjal eszi a napot.
Aztán még sok idő múlik el. Friss percek kergetik a lomha órák karikáit. Már elfelejtette a fentieket. Beszélgetésüket, lármájukat annyira megszokta, hogy az is olyan lesz, mint a csend. Talán aludt is egy kicsit. Mert ha aludt, akkor arra ébredt föl, hogy valami rugalmasan végiggurult az arcán. És ahogy gyorsan utána kapott és az ölében elfogta, hát egy labda volt.
Egy labda! Puha dobogást érez a teste alatt, mintha valaki szaladna le a hegyről. Felül és a labdát nézi. Úgy látszik, mégis aludt, mert a szemei nagyon nehezek. A kezében forgatja a nagy, puffadt játék labdát. Piros körök szelik a kerületét, fehér körök metszik a pirosakat és a fehéreket sárgák. Mintha tarka háló borítaná.
De tényleg jön valaki a hegyről. Már itt is van. A háta mögött lágyan pillen a fű.
Egy leány! Most megáll. Meglátja a boldog fiú kezében a labdát. Mosolyog.
A leány (a labdára mutat): Enyém.
Boldog fiú (odanyújtja neki): Tessék!
- Annuska elejtette a labdát - kiált odafönt egy kamaszos férfihang.
- És leszaladt utána - toldja tovább a hangot egy másik, olyan hirtelen beszédű, selypítős.
Aztán érthetetlen visítással felesel rá egy női hang.
A leány: (már indul visszafelé, kicsit előretartva a labdát, mintha egy pohár vizet vinne. Pár lépést föltesz a hegyre, aztán meggondolja magát és a lépteit visszaszedi a fiúhoz): Köszönöm.
Boldog fiú (már érzi, hogy kitisztult a szeme, már rá mer nézni a lányra. Csak valami kis rekedtség feszélyezi a torkában. Csak nem hűlt meg?): Én köszönöm, hogy felébresztett. Olyan jól aludtam.
A leány (nagyon kedvesen nevet. Olyan friss, olyan fiatal!): Aludt?
Úgy látszik, most többen jönnek le a hegyről. Biztosan a lány után. A boldog fiú dühösen felnéz. Mennyien vannak! Három fiú, két lány. Hogy süt a nap! Az egész hegyoldal érezhetően kidomborodik a hőségtől, mint a tészta, ha megkel. A kék levegő repül felettük és végtelen szárnyaival mind magasabbra emeli az égboltot.
- Annus! Annus! - kiabálnak a fiúk és a lányok.
A leány (visszaint): Itt vagyok! (A keze átlátszóan fehér a napban.) Ezek a fiúk, meg a lányok. Pajtások. Itt kint.
Boldog fiú: És ott bent? (és a városra mutat, már nem biztos benne, hogy eltalálta.)
A leány (úgy látszik eltalálta, mert kicsit elvékonyul az arca, ha erre gondol és a szája remegve nyílik): Ott bent egyedül vagyok.
Boldog fiú: Mindjárt elviszik innen magát.
Különös, de ez most nagyon rosszul fog esni neki. Többet talán soha nem látja ezt a lányt. Pedig most olyan jó lenne még egy kicsit diskurálni vele.
Azok ott fent megállnak útjukban. Egyik fiú beszél valamit és a város felé mutat, félköröket magyaráz a levegőbe és kinyújtott karja irányát figyelik a többiek.
A leány: Maga egyedül van?
Boldog fiú: Egyedül. (Most végignézi a lányt, tetőtől-talpig, és nyújtózkodva feláll.) Nem jó egyedül lenni.
A leány: Néha jó, néha rossz! (És mintha egy rövid verset pattantott volna el, kicsit meghajol utána, mosolyogva.)
Nem szép lány. Sovány. A válla túl csontos. Az egész mellével beszél, tisztán és dallamosan képződik benne a hang és ha kimondja, megérezni a szavakban a betűk életét. Milyen rövid szoknyája van! Kilátszik a térde! A lába formás, de a térdén felül olyan gyerekesen kezdődik a combja. A lába fején egy ér egész átlüktet a vékony, fehér harisnyán. Kicsi, búvós melle lehet, mert laposan esik rá a ruhája. És a szemét, csak most veszi észre? Hiszen ilyen szemeket még nem is látott! Ilyen csodálatos kék szemet! Ahogy a szembogár vad kékje lesugárzik a szem fehérjére, ahogy a szempillák fenyvesén átszitál és az egész valami rejtelmes violaszínben úszik, mintha festve volna! Micsoda mélysége van a pillantásának, milyen mély forrásból táplálkozhat ez a tekintet! Nem, nem igaz, hogy csúnya az arca. Csak szokatlan. Még idegen. Vonzó.
Árnyékok suhannak el közöttük. Észre se vette, már ideértek a "pajtások." Amint meglátják a boldog fiút, megállnak. Mereven és komolyan a lány körül.
A leány: Ez a fiatal ember volt olyan szíves és segített megkeresni a labdát.
Egyik sem válaszol. Idegenek. Kicsit talán zavartak. Olyan csönd van, hogy a nap sugárzása hallik.
A boldog fiú előrelép és bemutatkozik. Névmormolás, kézfogások. Utoljára ér a lányhoz. Mosolyogva néznek egymásra. Megdobban a tenyerük, mikor összeér, mintha szív volna bennük.
A leány: Én Anna vagyok.
Kis beszélgetés bugyorog fel a társaságban.
- Hát akkor gyerünk vissza, - mondja az egyik fiú, a mély, kamaszos hangú és megindul.
- Tra-la-la, tara-lala! - ujjong az egyik leány, ugrálva szökik előre, megeresztett szőke haja, mint egy sárga kötél veregeti a tomporát.
A leány: Maga velünk jön most, jó? (és diadalmas sugárzással hajlik vissza.) Hogy ne legyen olyan egyedül.
És ahogy visszanéz rá, a fiú megérzi, hogy a szeme a mellére tapad, mely égett barnán és szőrösen kilobog a nyitott ingéből. Ó! még a köldöke is kilátszik! Zavartan fogja össze a kabátját, gyorsan begombolkozik, de hirtelen úgy kipirul és olyan zavart lesz, hogy szégyenében szeretné teljesen elrejteni magát.