Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (2. közlemény)
VIII.

A bál éjszakája is elmúlt fölöttem. Az ivószobában üldögéltem, csak félszegen az ajtónyílásból kukkantottam be a nagy terembe. Ismerős mesterlegények és ismerős fiatal lányok, mintha eszüket vesztették volna, járták a táncot. A szép, fekete ruhám volt rajtam, de szűknek és nagyon rám nem illőnek éreztem. Ott forgott előttem a szőke lány is, tömpe kezeimben még benne éreztem a fiatal derekának érintését és ott forgott előttem a testvérem pirosra kigyulladtan, leeresztett hajjal a vasúti altiszt mellett. Láttam, hogy ez az ember egészen hozzá hajol, meggörbült derékkal hízelkedik és viszi, röpíti a testvéremet, mintha ingoványon táncolnának. Bizonyára csak egyszerű és finom tánc volt ez. De az én szemeim rossznak és elítélendőnek láttak mindent. Szerettem volna odamenni, hogy szétválasszam őket, de akkor be kellett volna lépnem a terembe, meg kellett volna mutatni magamat. Ehhez már nem volt meg a bátorságom.

Visszamentem az ivóba és kerestem a társaságot, akik között észrevétlenül elüldögélhetek reggelig.

A szomszéd asztaloknál énekeltek az emberek, bús, szívhez szóló nóták voltak ezek és gondtalanul földobott kurjantások; csöndes voltam, mintha itt sem lennék és majd kibuggyant belőlem a sírás.

Világos délelőtt volt, mikor hazamentünk. Az utcán jöttek-mentek az emberek, ilyen napvilágban már régen nem voltam kint az utcán, minden mintha jégből és üvegből lett volna.

A család jóságos volt a kellemes fáradtságtól, a testvéremen alig látszott meg az áttáncolt éjszaka nyoma, beszéd helyett szinte énekelt a túláradó boldogságtól. Ez nagyon jó hatással volt rám. Már rég be kellett volna mennem a munkába, de nem tudtam magam rászánni. A vasúthoz vezető út most egy a mélybe lecsúszó lejtőnek tűnt nekem, az életről való lemondás kellett ahhoz, hogy az ember ezen az úton meginduljon.

A többiek már az alváshoz készülődtek s a testvéremnek most egyszerre eltörött a kedve. Le akarta húzni a cipőit s egyszerre síró jajgatással tört ki belőle a fájdalom. A lábai szörnyen bele voltak dagadva a cipőkbe s hogy végre sikerült azokat lehúzni, a talpa és összenyomorított ujjai tele voltak hatalmas vízhólyagokkal. Finom kis lábai helyett, megduzzadt csúnya tuskók voltak azok, amiket fájdított. Riadtan, magából kikelten jajveszékelt.

- No ne sírj - mondogatta az anyám. - Ne sírj, kislányom.

Én is sajnáltam a siránkozó lánykát s úgy éreztem, hogy mindennek a mafla altiszt az oka. Verekedni való kedvvel szitkozódtam ellene.

- Ne bántsd még őt is - sírta a testvérem.

- Hiszen én sajnállak téged - mondtam értelmetlenül. - Én temelletted vagyok. - Nem tudtam fölfogni, hogy ő miért érti ezt másképp, mint ahogyan én mondtam.

Az anyám aztán leült a Mariska elé a földre, ölébe vette a lábait s egy tűvel, amibe fehér cérna volt fűzve, megkezdte az operációt. A tűt beleszúrta a vízzel teli hólyagocskákba, úgy, mintha varrt volna valamit s a cérna végét levágta, hogy benne maradt a hólyagban. Ezen a cérnaszálon kellett a víznek kiszivárognia. Néhány perc múlva készen lett ezzel a furcsa munkával s a Mariska két beteg lába feje úgy nézett ki, mintha hosszú fehér csutkákkal tollasodni kezdtek volna. Ölemben az ágyba vittem, még sírdogált kicsit, aztán elaludt, és megint piros és boldog volt az arca.

Csak ebéd után mentem ki a vasútra. Az öreg parasztok, mint valami irigy, csúnya komondorok, acsarogtak rám. Alig dolgoztam valamit, legjobb szerettem volna most mindjárt itt hagyni az egészet. De ehhez is erő és elhatározás kellett volna. Az álmatlan éjszaka bent zsibongott a csontjaimban, az egyik kanálisban megadással elaludtam.

Miért is nem tudok én megnyugodni a dolgokban, ahogyan azok körülöttem vannak? - kérdeztem magamtól többször gondolatban. - Hiszen ha mások kibírják ezt az életet, nekem se kell, hogy így nyavalyogjak miatta.

Többször is nekiszántam magam, hogy belenyugvó és közömbös leszek a dolgok iránt. Dolgoztam és alkalmazkodtam a többiek természetéhez. De újra és újra visszazökkentem önmagamhoz és ilyenkor még nyomasztóbban és kibírhatatlanabbul hatott rám minden.

Csúnya, esős idők álltak be, a mozdonyok valósággal lerongyolódottan jöttek be a fűtőházba, s hogy rendbe tudjuk tartani őket, még néhány embert vettek fel a csoportunkba. Többek között egy fiatal parasztlegényt is. Erős, barna fiatalember volt, némi lányos tartózkodással a mozdulataiban, a szemei alatt kékes nagy karikák voltak, mintha valami belső baj emésztette volna. Később észrevettem, hogy valami nagy szomorúság emészti ezt a legényt, óvatosan tapogattam nála a kérdéseimmel. Nem adott egyenes választ, határozottan takargatott előttem valamit. Naponta többször eloldalgott tőlem s ilyenkor fél óráig is el volt anélkül, hogy megmondta volna, mit csinált az alatt az idő alatt. Szörnyen izgatott ez a titkolódzás, leselkedni kezdtem utána.

Egyszer a kocsiraktár mögött ráakadtam a bujkáló emberre. Egy talpfán ült a fal tövében és csak úgy mozdulatlanul szomorkodott. Aztán kis csomagot és üvegcsét húzott elő a zsebéből. A csomagban kockacukor volt, kivett egyet az üvegből, ráöntött valamit és megette.

- Most már áruld el, hogy mit csinálsz, - mondtam hirtelen rajtaütéssel. - Biztosan valami bajod van, miért titkolódzol így. Hátha tudna valamit mondani az ember. Az én apám a patikában van.

Sokáig tétovázott, végre fölszakadtak belőle a panaszkodó és kétségbeesett szavak.

Valami nemi betegséget kapott és nem is a fájdalom, mert ilyesmit nem érzett, csupán annak a tudata, hogy ilyen piszkos betegségbe esett, emésztette ennyire. Elmondta, hogy mi mindennel próbálkozott már, de semmi sem javítja meg.

- Hát miért nem mész az orvoshoz? - kérdeztem.

- Nem! - morogta elkeseredetten - én még a szentnek se megyek az ilyesmivel az emberek elé. Inkább megdöglök, mint a kutya. Úgyis fölakasztom magam, ha ez még sokáig tart.

Nagyon sajnáltam ezt a szegény, beteg kamaszt, de nem értettem az olyan dolgokhoz, semmi jó tanácsot nem tudtam neki adni.

- Mennyi pénzemben van már. Érzem, hogy hiába is csinálok akármit, mindenki csak becsap. Már mindfélét csináltam, de hiába. Írtam a doktor K.-nak is Pestre, öt forintért küldött valami tejes vizet, aminek karbolíze volt és azt kellett iszogatnom. Öt hónapig nyeltem ezt a vacakot és minden úgy van, mint azelőtt. Talán ez, amit a cigányasszony adott, majd segít valamit. Azt mondta, ott belül valami ki van kopva, terpentint kell inni kockacukorral s attól begyógyul.

Egy egész nagy mesét mondott el arról, hogy hogyan lehet ott bent az ember belsejében. Egy olyan szelepféle lehet ott s ha az kikopik vagy kicsorbul, szivárogni kezd, mint ahogyan az a mozdonyokon is van.

- Ezt kell most megcsinálni, hogy ne szivárogjon, akkor minden jó lesz - mondta. - A terpentin nagyon rossz, de azért lehet, hogy segíteni fog.

Nem látszott bolondságnak, amit elmondott s én is úgy gondoltam, ha csakugyan olyan szelep van ott bent, akkor a terpentin jó lehet rá.

Többé nem szégyenkezett előttem és ott mellettem szedte be a különös orvosságot naponta többször.

- Hogyan szeretem én a lányokat - mondogatta néha -, de most a kisujjamat se merem megmozdítani. Az már biztos, ha ez az orvosság se segít, akkor fölakasztom magam.

Iparkodtam jó lenni hozzá, ha nagyon el volt szomorodva, szívesen dolgoztam helyette is. Egy ideig örültem neki, hogy így gyámolíthatok valakit, de aztán, mintha megfordult volna a természetem, utálni kezdtem az örökké nyavalygó embert. Tudja az ördög, hogy miért, kezdett nagyon rosszul hatni rám a betegségével. A hervadásnak vagy rothadásnak a jeleit láttam meg rajta s lúdbőrzött a testem, ha valami dolgot meg kellett fognom, ami előzőleg az ő kezében volt. Kerestem az alkalmat, hogy valahogyan elszakadhassak tőle. Szóltam a csoportvezetőnek, hogy osszon be valaki más mellé, de az csökönyös állat volt, nem akart megérteni. Egyszer majdnem verekedésre került közöttünk a dolog emiatt.

- Ebadta ficsúrja - ordította. - Ha még egyszer elém kerülsz, úgy képen váglak, hogy kiesel a világból!

Az olajos kannát bolondul a földhöz vágtam.

- Itt van az egész vacakja - ordítottam én is. - Vesszen meg, de én semmihez hozzá sem nyúlok többet.

- Majd mindjárt rend lesz - mondta és kezdte törülgetni magát. - Gyerünk a főnök úrhoz! Még ő itt kiönti ezt a drága olajat!

- Hát menjünk, akár az úristenhez!

- Szép kis lakatossegéd, aki idejön a szegény napszámosok kenyerét elenni. Hát én nem vagyok úri vérű, de azt mégsem tudnám megtenni.

Bent a főnök előtt, a nagy bársonyszékes irodában is ugyan ezek a gyalázatosságok zuhogtak rám. A csoportvezető hazug megtoldásokkal adta elő a dolgot, engem meg se hallgatott a főnök.

- El van bocsátva - mondta. - Nem is értem meg, egy fiatal lakatoslegény, aki előtt nyitva áll az egész világ, hogyan állhatott be pucernek. Nem szégyellte mát a társai előtt?

Szégyenkezve dadogtam:

- Én kérem csak a szüleim miatt jöttem ide. Én Győrben meg Pesten dolgoztam.

- Hát mi maga, szűzlány, hogy még mindig a kedves szülei dirigálják?

Az írnok elém lökte a könyvem s láttam, hogy az ő tekintetében is gőg és lenézés van.

Talán ha mint a kis gyereket, valaki a térdére fektetett volna és elvert volna, azzal se tudtak volna jobban megszégyeníteni. Valósággal tönkretettek, kifordítottak magamból, eldobtak, mint a rongyot. Kint megnézem a könyvem s bele volt írva, hogy napszámos voltam. Ez még jobban elkeserített.

Otthon goromba és vad voltam a végletekig. Hogy kissé megnyugodtam, elhatároztam, a mozdonyvezetők szobájából elcsenem a tintásüveget s ezzel a tintával, ami ugyanaz volt, mint ami a főnök irodájában van, kijavítom a könyvem. Napokig leselkedtem az alkalomra, végre sikerült a tintát megkerítenem, kihúzgáltam vele a könyvembe beírt napszámos szót, csak a vasúti bélyegző maradt meg benne, s így kissé megnyugodtam. De szó se lehetett arról, hogy továbbra is otthon maradjak.

Az apámtól se búcsúztam el. Azzal az elhatározással, hogy többé errefelé se nézek, visszautaztam Pestre.

Nem gondoltam a munkanélküliségre, sem az élet egyéb nehézségeire, ami várt rám.

Csak egy éjszaka aludtam a rokonaimnál. Ezek ugyan semmit se tudtak otthoni dolgaimról, mégis valami bűntudattal menekültem előlük. Rozika nagyon örült nekem, de én úgy éreztem, hogy egyszer csak megváltoztatja a hangját és ő is szidni kezd majd.

- Miért nem akarsz nálunk maradni? - kérdezte - nehezen vártalak s most megint elmész tőlünk. Sokat szeretnék beszélgetni veled. Van egy udvarlóm, aki el akar venni feleségül, de én nem szeretem. Olyan nagybajuszú hízelkedő ember.

Boldog voltam.

- Minden este eljövök hozzátok, de máshol akarok lakni, szeretnék más házakat is kipróbálni. - Ez hazugság volt. Valósággal testi fájdalom volt minden továbbmenésem, de mégis éreztem, hogy egyelőre itt nem találtam volna meg a helyem.

A Magyar-Belga gyárban kaptam munkát s a csoportvezetőmhöz mentem lakni.

(Folyt. köv.)