Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
A néhány hónapi Pesten tartózkodás után valósággal kis falucskára zsugorodott össze előttem a szülővárosom. Az állomáson egylovas fiákerbe ültem s mint igazi úr érkeztem meg az öreg parasztház elé, ahol laktunk. Az anyám erősen megöregedett az utóbbi időben s a legidősebb testvérem fölserdült, egészséges nagy lány lett belőle. Csodálkoztak rajta, hogy milyen úr lett belőlem néhány hónap alatt és szerettek és őszintén körülhízelegtek, tiszta boldogság percei voltak ezek. Azt hittem, fárasztó utak után valami kivilágított toronyba érkeztem meg, az egész világ fölött éreztem magam, hogy aztán egy semmiség miatt egészen mélyre visszazuhanjak a magam komorságába és gyámoltalanságába.
A legkisebb testvérem lehúzta az ágyról a fekete lakkozott és "ezüst" nyelű sétapálcámat, játszott vele és ügyetlenül leejtette. Az ezüst fogantyú, ami hajszálvékony ólomból volt öntve, darabokra törött a padlón.
Ez a kis dolog elég volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá legyen kicsiségem és az a zománc, ami úgy szemre látszik rajtam.
Úgy álltam a szoba közepén, mintha meztelen lettem volna és dadogtam és szégyenkeztem.
Az anyám szidta a kistestvéremet és én a térdemre vettem, mintha megbocsátást könyörögtem volna tőle valamiért.
Az apám behívatott magához a patikába.
- Lebó, kérem szépen, elsején bemehetne maga a vasútra - mondta. - Nem lesz nagy úr, kérem szépen, de a fűtőházban fogja a vonatokat pucolni!
Ingerülten feleltem:
- Pucernek nem megyek! Ha ezt megírták volna, haza se jöttem volna. Nem akarok én annyira vasúti lenni, hogy ezért pucernek is elmenjek.
- No, ne csacsiskodjon, kérem. Mi van azon nagy dolog, hogy valaki pár hónapig pucolja a vonatot. Mindig muszáj valamit megkezdeni, ha egyszer úr akar lenni az ember.
Megbántottság és keserű düh volt bennem. Úgy éreztem, hogy kelepcébe csaltak s most egészen tönkre akarnak tenni. Védekeztem. Megint haraggal és perlekedéssel váltunk el egymástól. Rögtön vissza akartam utazni Pestre, de jöttek a sírások és lamentálások, az egész rokonság ellenem dolgozott.
- Nem - mondtam. - Nem.
De mégis egyre kevesebb lett bennem az ellenálló erő. Volt bennem valami a háziállatok önmegadó természetéből, ha egyszer szépszóval vagy erőszakkal hozzám férkőzhettek, észrevétlenül kicsúszott alólam a föld. Lebeszélték rólam a szép fekete ruhámat és emlékezetemből kisírták Pest megkívánt gyönyörűségeit, amik után vágytam, amik elé futni akartam.
Január elsején, nehéz csizmákban s a Mihály bácsitól örökölt nehéz gúnyában bementem a fűtőházba. Rendelkeztek velem a paraszt-napszámosok és az ócska olajos kannákkal, a nyalábnyi kóccal leereszkedtem a mozdonyok alá, a sötét kanálisokba. Nem egy új élet kezdődött itt a számomra, egyszerűen s egy panaszos szó nélkül elveszítettem az életemet, ami minduntalan nekiindult, hogy kiteljesítse magát a nagy és ismeretlen világban.
Sötét hajnalban indultam el hazulról és olajba mártottan, mindent megutálva érkeztem meg sötét este. Egész nap az iszákos, öreg napszámosok között nyavalyogtam. Dolgozni keveset dolgoztunk, de ez a tétlenség, a felügyelő szemek elől való állandó bujkálás s ez a lealjasító piszok minden élettörekedést kiölt belőlünk. A műhelyi munkások kerülő utakon velünk hozatták be az italt, olyanok voltunk, mint a kocsmáros fölhajtói, hitelt kaptunk és ittunk a saját kontónkra és ittunk mindabból, amit a műhelybe csempésztünk. Egy év óta már éppen csak, hogy kóstolgattam az italt, a nekem tetsző munka és a komoly erőfeszítések a kenyérért eltérítettek a kocsmától, most aztán visszacsúsztam a pálinkás üvegek és a bordélyházi lányok közé. Ami szabad időm volt, azt e között a két stáció között morzsoltam le.
A régi ismerőseimet, a valamire való embereket, ösztönösen kerültem, ilyen mocskosan és lealjasodottan mit is kereshettem volna közöttük? Állandóan valami émelyítő, buta részegségben voltam.
A mozdonyok befutottak a messzi téli utakról, a kazánban még parázslott a tűz, az egész test sütött a forróságtól s mi kenőcseinkkel s kócainkkal fölkapaszkodtunk a szuszogó vasállatra. Kentük és dörgöltük, a hőség kiszívta belőlünk a verítéket s a sós víz összekeveredett a fekete olajjal s a fekete olaj összemocskolta a kezeinket és az ábrázatunkat. A társaim öreg kimustrált fűtők voltak, szőrösek és pálinkaszagúak. Ha lehetett, elhúzódtam tőlük, hogy egyedül legyek, hogy elgondolhassak valamerre, ahol lehet, hogy várnak rám. Ilyenkor mindig a gyárakra gondoltam és emlékeztem a munkára, ami ha öli is, de élteti is az embert. Ez az idő beláthatatlanul messzire tolt el a szüleimtől is. Nem haragudtam rájuk gondolatban, így sose tudtam rájuk haragudni, de a hozzájuk való érzéseimben volt valami, ami meghidegített és elhúzott tőlük.
Az apámmal hetekig nem találkoztam.
Az anyám boldogan élt mellettem, valósággal szolgálóskodott. Csak ritkán volt hozzá kedvem, hogy beszélgetésbe ereszkedjek vele. Rosszul esett, hogy ő, aki szeret engem, nem tudja fölfogni az én mai életem tűrhetetlenül visszataszító voltát.
- Látod csak, milyen jó, hogy itt élsz közöttünk - mondta egy este. - Most lesz a legényegylet bálja, legalább mi is elmehetünk veled.
- Én nem megyek sehová.
Kissé megfélemlítve folytatta:
- Nem értem meg, miért vagy állandóan ilyen rosszkedvű. Neked csak rosszat tettek azok az idegen városok, hetekig egyetlen szavadat se lehet venni. nem örülsz neki, hogy a Mariskának ez lesz az első bálja?
Morogtam valamit, de nem válasz volt ez, inkább csak az érzéseimnek még formát nem kapott durva megnyilatkozása. Aztán fölcihelődtem és elmentem oda, ahol az estéim szoktam eltölteni. Ittam és énekeltem és néha sírtam. Ha részeg voltam, gyakran elfogott egy érzés, ami nem szomorúság, inkább valami túláradó jóság volt s ami odavitt az idegen, kurjongató emberekhez, összeölelkeztetett velük és megríkatott, mint a gyereket, akiből így szakadt ki a meghatottság öröme.
Ilyen síró napjaim voltak havonta kétszer, elsején és tizenötödikén. Akkor kaptuk meg a fizetésünket s ez a rongy kis pénz, amit rongy kis munkámért kaptam, egyenesen a kocsmába vitt. Ebbe a kocsmába különösképpen csak vasutasok jártak s ezen a napon este hatkor már vágni lehetett a füstöt, az asztalok körül csurogtak a tócsák s az emberek dobálták a pénzt és készen voltak a verekedésre.
Szerettem csöndben, egyedül kezdeni az ivást, dacára annak, hogy naponta lenyeltem a magam porcióját, még mindig nem vált igazi természetemmé a részegség kívánása. Még mindig nem az égő torkú alkoholista, csak az élet szépségétől elütött s önmagával is meghasonlott kamasz voltam. Ezért volt tehát ez a nehezen nekiindulás s ezért volt az is, hogy aztán annyira ellenállás és meggondolás nélkül el tudtam veszíteni magam. A pénznek különben nem ismertem az értékét, s most minden csak azért volt nálam, hogy itallá változzon, hogy mások is lerészegedjenek tőle, hogy mint piszkos és rossz szagú lé lefolyjon az asztalról.
Lehet, hogy az egész csak azért történt így, hogy ezen az úton megszabaduljak a pénztől, amit azért fizettek nekem, mert embertelen fűtőházi töltelékké lettem. Az idegen és ismerős emberek lassan körülülték az asztalom és itták a boromat és dicsérték kedvem, ami hangos és kielégítetlen volt.
Az egyik ilyen este kocsonyát kínált a kocsmáros és én valami megmagyarázhatatlan érzéssel azt kérdeztem:
- Hány tányérral van összesen?
- No, vagy huszonöttel - mondta a röhögő ember. - Csak nem akarja mind megenni?
- Hozza be az egészet!
A kocsmáros nem hitt a fülének.
- Hozza be mind! - ordítottam és alig bírtam magammal. Gonosz, buta ötletem támadt, s most mindenáron végre akartam azt hajtani. Részeg voltam már, de még tudtam, hogy mit csinálok.
A tányérok egymás tetejére felsorakoztak az asztalon.
- No most vigyük át az egészet a másik szobába, ahol a terített asztalok vannak.
- Megbolondult a gyerek - mondta valaki a vihogó emberek közül.
A kocsmáros az egészet nem értette.
Kiszedtem a zsebemből a fél havi fizetésemet:
- Itt van az egész. Elég ahhoz, hogy az úri szobát kipingálhassam a kocsonyával?
- Isten ments - mondta a kocsmáros. - Csak nem bolondult meg!
- Odaadom a másik fél havi fizetésem is, de ki akarom pingálni az urak szobáját.
Nem tudom miért, valami esztelen vágy élt bennem, hogy ezt a szép szobát a kedvem szerint tönkretehessem.
Az emberek az ajtónyílásban álltak és izgatottan várakoztak.
- Egy - mondtam és felemeltem egy tányér kocsonyát és erősen a falhoz lapítottam. A zsíros, megfagyott lé a bőrökkel és húsokkal együtt utálatosan rákenődött a falra.
Egészen az eszemnél voltam. Cinikusan nevettem.
- Kettő!
- Három!
Eszelős lendülettel dolgozni kezdtem. A kocsonya szétfröcskölt, a kezem és az arcom is összemocskolta. De nem volt olyan hatalom, aki most megállíthatott volna. A falakról nagy csurgásokban ereszkedett le a maszat.
Az asztalt a szoba közepére húztam s most így dobáltam a tányérokat a rózsás girlandok és a fehér plafon felé.
- Vigyázzon a lámpára - ordította a kocsmáros, - még ilyen bolondságot sohasem láttam. A lámpát az istenért.
Ziháltam és ordítoztam, mint valami indián harcos. Mert most jött ki belőlem az indulat, a vad elkeseredés, harc volt ez az apám ellen, az urak ellen, az egész meggyűlölt világ ellen.
Az emberek csodálkozva, némán álltak az ajtóban.
Az egész szoba olyan lett, mint egy nagy seb, mint egy összeroncsolt hulla.
Valaki azt mondta:
- Bolond ez a kölyök, kicsit meg kellene botozni.
A tányérok elfogytak, a tenyeremet elhasította valamelyik cserépdarab, csurgott belőle a piros vér.
- Elvégeztetett - mondtam. - Most bejöhetnek ide az urak.
Nem ültem vissza az ivók közé. A bolond munkával kidolgoztam magamból a részegséget. Tiszta fejjel, halálosan elfáradtan bandukoltam hazafelé a téli utcákon. Egy-egy vaksi petróleumlámpa pislogott a sarkon, csizmáim alatt nyikorgott a megfagyott hó. Nagyon árvának és idegennek éreztem magam ebben a világban.
Az anyám riadtan nézegetett rám, nagyon furcsa állapotban lehettem, kérdezősködni se mert tőlem.
Vetkőztetni kezdett, kezemet belefektette a lavórba, hogy a megaludt vér leázzon róla.
Idegen, közömbös dolgokról beszélt és nagyon jó volt hozzám.
Mintha megnyugodtam volna, de mégis ennek az éjszakának az emléke nem ment ki többé a fejemből. Még utálatosabb, megalázóbb lett számomra az a hely, ahol a napjaimat kellett átkínlódnom. Kedvtelen voltam, mint a madár, akit egy sötét kalitkába zárnak, utáltam önmagam piszokszagát, fájtak a lábaim, az örökös térden csúszkálástól és fájtak az ujjaim hegyei, amiken a súrolókóc tövig koptatta a körmöket. Ha néha mosakodás után megnéztem magam a tükörben, öreg és elgyúrt voltam, bőröm likacsai közül sose tudtam kimosni a sűrű fekete olajat.
Hogy az anyám nem tudott rávenni, hogy menjek el velük bálba, a testvérem kezdte meg a puhítást. Neki se ment ez könnyen. Valósággal szerelmes voltam ebbe a szép, fiatal lányba, minden áldozatra készen lettem volna érte s most mégis kerülni akartam a vele való beszélgetést, féltem tőle, mintha az életem eltört volna. Észrevettem, hogy az egyik kvártélyosunk, egy vasúti altiszt, erősen udvarol neki s azt mondtam:
- Ott van az udvarlód, menjetek el azzal.
Ezt mondtam, holott féltékeny voltam erre az emberre, bizalmatlan voltam hozzá, sőt határozottan gyűlöltem is. Nem tudtam, miért, rossz szándékú embernek tartottam, ravaszságot és csaló alakoskodást éreztem ki minden szavából és mozdulatából. Most mégis beleegyeztem volna, hogy együtt menjenek el a bálba.
A testvérem lelkesen védeni szokta velem szemben ezt az embert, de mégis ragaszkodott hozzá, hogy én is velük menjek.
Mit tehettem egyebet. Ő nagyon szépen tudott beszélni s ha nevetett, úgy éreztem, csengők játszanak a hangjában. Azt hittem, ő a föld legtisztább embere, neki mindent meg kell tennünk, nála sose láttam olyasmit, ami utálatos vagy elszomorító lett volna.