Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
A nyugtalanság már bennem volt, szűknek éreztem az otthont az anyám és a testvéreim között. Jók voltak hozzám, talán évekig is elélhettem volna közöttük anélkül, hogy a szerszámot a kezembe kellett volna vennem, de mindez unalmas és ki nem elégítő volt a számomra. Egyszer, kétszer átléptem a kerítésen, ami a mi kis családunkat vakon és megbonthatatlannak látszón egymáshoz szorította s nem volt nyugton maradásom. Nem kalandokat akartam, nem voltak valami nagyra törő vágyaim, mégis éreztem, hogy el kell mennem.
Az apám már alig látogatott haza, s az anyám boldog lett volna, ha most már engem szolgálhatott volna, mint férfit a házban. Asszony és anya volt minden porcikájában, hogy őneki dolgoznia kellett ránk, nagy gyerekeire, azt nem vette semmibe, csak azt akarta, hogy ott legyünk körülötte, hogy szerethessen, szinte gyámoltalan csinált virágokká szerethessen bennünket. Megpróbálta, hogy lebeszéljen az utazásról s valósággal belebetegedett a bánkódásba.
- Fölneveltelek - mondta - s most itt volna a helyed mellettem. Mit csinálok én egyedül ezekkel a lánykákkal, mintha árvák lennének.
Az ilyen siránkozásokat nem szerettem, éreztem, hogy ezzel nagyon meg lehet fogni engem, akaratosan, elszántan védekeztem. Tulajdonképpen jó szívvel sajnáltam az anyámat, magamban igazat adtam neki s mégis ellenkeztem, vadul küzdöttem a jósága ellen.
- Nem maradok - mondtam. - Én már nagy ember vagyok, nem akarok az anyám szoknyája mellett üldögélni.
- Legalább a testvéreid jövőjére gondolj. Maholnap már férjhez valók lesznek s itt vagyunk mindenki nélkül.
Ezen csak nevetni tudtam. A legidősebb még tizenöt éves se volt s én már várjam, lessem, hogyan fognak férjhez menni.
Bementem az apámhoz, és annak is megmondtam, hogy elmegyek hazulról.
- Úgy, megint elmegy, kérem szépen - mondta gúnyosan a szivarja mögül. Ez a hang rosszat jelentett, már tudtam, hogy neki se tetszik, amit mondtam.
- És aztán hová akarja elsétálni lebó, kérem szépen.
- Pestre.
Köhécselt, tipegett, ide-oda rakosgatta a kőcsészéket a pulton.
- Hm, Pestre. Ez nem rossz, kérem szépen!
- Ott biztosan lehet majd munkát kapni.
Megállt előttem és szembe nézett velem:
- Hát mellik öreg kofaasszony mondta azt magának?
- Kofaasszony nem mondta - feleltem nagyon szelíden. - Az egy nagy város, ott biztosan lehet munkát kapni.
Leült az egyik hokedlire és azt mondta:
- Hozza ide kérem azt a másik hokedli és üljön le okosan... Hozza ide, kérem egészen, vizavi.
Ezt a játékot nagyon megszégyenítőnek éreztem rám nézve, de azért csak engedelmeskedtem.
- Most mondja meg, kérem, mi akarja maga lenni tulajdonképpen: zenész vagy színész?
- Nem akarok semmi lenni.
Rácsapott a pultra, hogy csak táncoltak az edények.
- Azt mondja meg kérem, mi akarja maga lenni: országmegcsavargó? Svindler?
Hallgattam. Most már úgyis kár lett volna minden szóért. Ő is szeretett engem, mint az anyám, de nála ez így nyilatkozott meg. Ha tehette volna, most biztosan összemorzsolt volna, hogy többé semmi keserűsége ne lehessen bennem.
- Pfuj, kérem szépen! Szégyellje magát. Az ember csinálja belőle ilyen kamasz s csak azt mondja, te vén kutya, apja, és elmegyek Pestre. Maga éppen olyan, kérem, mint a tied anyja. Persze a maga apja, az a vén kutya, csak dögöljön meg.
- Én ilyesmit nem is gondoltam.
- Jól van, kérem szépen, csak menjen. Isten segítse, kérem. Majd fogják magát még suppon visszahozni, kérem. De akkor itt be lesz csukva az ajtó, kérem. Isten áldja meg, kérem.
Otthagyott és bement a patikába.
Most biztosan sír, gondoltam, de azért nem mondtam le tervemről. Egy ideig még vártam, aztán az udvaron át elmentem.
Másnap, mikor tudtam, hogy az öreg vásárolni szokott, bementem a patikároshoz s kértem magamnak valami öreg cipőket, mert az enyémek nagyon rosszak voltak. Az úr nagyon büszke ember volt, alig állt velem szóba, jóformán csak úgy a kezeivel mutogatott felém. Kaptam egy pár lakk félcipőt és egy pepita nadrágot. Nagyon furcsa ajándék volt ez egy fiatal lakatoslegénynek, de mégis jobb volt, mint a semmi.
Másnap szalmakalapban, pepita nadrágban és lakkcipőkben felültem a vonatra. Az útiköltségen kívül semmi pénzem nem volt. A hónom alatt egy kis batyuban az alsóruhát és valami ennivalót vittem magammal.
Sok mindent hallottam már Pestről. Négy óra hosszat tartott az utazás és ez alatt az idő alatt valóságos csodakertté nőtt meg az a hely, ahová most meg fogok érkezni. Istenem, mi lehet az, hogy villamosok, az Andrássy-út, ahol a föld alatt is vasút van és a liget...és a nők, ezt így gondoltam, mert ezt így mondták azok, akik már jártak itt. Dél volt, mikor bejött a vontunk, izgatott voltam, de nagyon vigyáztam magamra, senki se lássa meg, hogy vidéki vagyok. Ettől aztán még izgatottabb és ügyetlenebb lettem.
Megláttam az első sárga villamost a Nyugati előtt. Ezt nem találtam valami rendkívülien új dolognak, csak az tetszett rajta, hogy szép fényesre van festve. A villamos mentén eljutottam az Andrássy-útra, ezzel is nagyon meg voltam elégedve. Szerettem volna végignézegetni a kirakatokat, de sokáig nem volt hozzá bátorságom. Hallottam otthon, hogy milyenek itt a nők, ha valahol megáll az ember, rögtön hozzászegődik több is. Nem volt pénzem s így ez nagyon nehéz feladat volt. Lassan sompolyogni kezdtem, körülnéztem, megálltam az egyik női kalapbolt előtt, és valóban alig álltam ott néhány percig, mellém állt egy nő. Nagyon szépen öltözött nő volt, egészen közel állt mellém és ő is úgy tett, mintha a kalapokat nézegetné. Kissé odébb húzódtam és ő is mozgott ide-oda. Nem akartam, hogy valahogyan kikezdjen velem, átmentem az út másik felére egy órásnak a kirakata elé. Csúnya, ingerlő gondolatok jártak a fejemben. Sajnáltam, hogy nincs pénzem, így akkor egész nap is szökdöshetek a nők elől. Mert hiszen már itt is mellettem volt egy, később még jött egy s én a középen álltam. Azt azért mégsem hittem volna, hogy ez így megy szakadatlanul. Boldog voltam, hogy sikerült elsompolyognom. Nem álltam oda több kirakat elé, majd ha pénzem lesz, gondoltam s az út szélén leültem egy padra a batyumból ebédelni.
Az egyleti könyvecskében megvolt az itteni egylet címe s estére odamentem aludni. Tiszta nagy teremben vaságyak álltak, mint a kaszárnyákban, én voltam az első vendég. Egy szolga felgyújtotta a lámpát, a falakon szentképek lógtak, a hátsó fal közepén egy kis oltár volt égő mécsessel és imazsámollyal. Alapjában véve túl hideg és barátságtalan volt az egész.
Mielőtt az ágyba mentem, a szolga megkérdezte, hogy nincsenek-e bogaraim.
- Mi, bogaraim? - nevettem. - Hát miért lennének bogaraim?!
Ő nem nevette el magát.
- Tetűi nincsenek?
- Persze hogy nincsenek. Sohase voltak nekem tetűim!
- Jól van, de azért jó lesz, ha ing nélkül megy be az ágyba.
Lefeküdtem, a batyum odatettem a fejem mellé, az ágy lábához. Ha ők féltek, hogy bogaraim vannak, én féltem attól, hogy ellopják a holmim. Nem egészen jó hely lehet az, gondoltam, ahol tetűkről beszélnek.
Egymás után érkeztek az emberek, öregek és fiatalok kis kofferekkel és puszta kézzel. Majdnem mind idegenek voltak egymásnak, csak úgy félvállról beszélgettek. Engem nem érdekeltek ezek a semmi-dolgok, inkább aludni szerettem volna, de ez se ment olyan könnyen. Kint az utcán éppen itt volt a villamos fordulója, a lárma feljött a szobába, belefúrt az agyvelőmbe, éreztem, hogy ki akar emelni az ágyból.
Kilenc órakor bejött a szolga, eloltotta a lámpát s hangosan egyedül valami esti imádságba kezdett. A teremben csönd volt, csak az ima végén mondták rá valamennyien az áment.
Nem voltam istenkáromló, de ez a szenteskedés mégis nevetségesnek tetszett nekem.
A szolga még azt mondta:
- Tagtársak, holnap vasárnap lesz, reggel hétkor templomba menés zászlóval.
Reggel, még mielőtt a sorba állítottak volna, kicsúsztam a kapun. Többé vissza se mentem.
Két rokonom lakott a Fóti-úton, felkerestem őket és ott maradtam. Az egyik nénémnek egy autóvezető fia volt, a másik nénémnek pedig három lánya, a legidősebb velem egykorú. Délután kimentünk a Szúnyogszigetre játszani. A legidősebb lánnyal, akit Rózának hívtak, az első pillanattól kezdve barátságot kötöttünk. Okos és nagyon finom lány volt. Ez volt az első lány, aki komolyan tetszett nekem, nem a kamaszok éhségével, inkább valami céltalan tiszta szeretettel kapcsolódtam hozzá. Fogtam a vékony, meleg kezeit, néztem a nagy fekete szemeit s szerettem volna egészen egy lenni vele, mellette aludni és egy tányérból enni vele. Egy Fekete nevű fiatalember is volt a társaságunkban, ő is autóvezetőnek készült s szerelmes volt a Rózába. Ezt én mindjárt észrevettem, de nem irigykedtem rá, én semmit nem akartam a lánytól. Ő azonban mégis ragaszkodott hozzám. Hazafelé együtt mentünk karonfogva, valamivel a társaság előtt.
- Tudod mit? - mondta. - Ezentúl majd csak ez lesz a neved: Lajki!
- Jó lesz, persze, hogy ez így szebb.
Megcsókolt, de olyan lármásan és feltűnően, hogy mindenki lássa. Ezt kicsit furcsának találtam, de aztán rájöttem, hogy valami számításból csinálja így.
- Majd szerzünk neked egy másik nadrágot, ebben úgy nézel ki, mint egy komédiás.
És valóban kért nekem nadrágot és cipőt az unokabátyámtól. Visszakaptam a lakatoslegény formámat s most már teljes biztonságban éreztem magam a Rozika mellett. Begyökereztem Pest munkás negyedébe; Angyalföld új, megunhatatlan világnak látszott a számomra. Igaz, hogy akármelyik gyárportás kutyájának jobb élete lehetett, mint amilyen nekem volt. Keveset enni és sokat dolgozni, ez volt a fiatal mesterlegény sorsa.
Egyheti munkanélküliség után bejutottam a Sprössling-féle gyárba. Ez a gyárnak nevezett embernyúzó telep pár héttel ezelőtt még ócskavas-kereskedés volt s most hat krajcár órabérért tucatjára állította be az utcára került ki fiatal munkásokat. Vagy százan dolgoztunk a telepen reggel 6 órától éjjel 11-12-ig. Szörnyű hajcsár rendszer volt bevezetve, minden négy emberre esett egy csoportvezető, akinek kilenc krajcár órabére volt s ezért a bérért nem csak testét, hanem a lelkét is el kellett adnia a gyárosnak.
Voltak néhányan úgynevezett önálló munkások, én is ilyen megkülönböztetett lény lettem. Egy famegmunkáló gép megépítését bízták rám, életemben most dolgoztam először rajz szerint, nehéz, kimerítő munka volt ez. Lassan, pontról-pontra tudtam csak a rajz értelméhez közel férkőzni, de mégis örültem ennek a feladatnak, valami értelmét találtam annak, hogy reszelő és kalapács van a kezemben. S egyedül ez volt az is, ami ezt az egész rendszert kibíratta velem. A hatkrajcáros órabér még arra se volt elég, hogy naponta egyszer jóllakhassak. A rokonaim előtt azonban sohase panaszkodtam emiatt. Hajnali 5 órakor fölébresztettek s éjjel 12 órakor bújtam vissza az ágyba. De annyira természetemmé vált az egész napi robot, hogy éjjelenként kiugrottam az ágyból, mintha a gyárban lennék, bolond mozdulatokat csináltam és parancsokat és mindenféle szerszámneveket ordítoztam.
A néném ilyenkor fölkelt hozzám, megitatott egy pohár vízzel és visszafektettek a helyemre. Reggelre mintha minden csontom össze lett volna törve. A gyár melletti kantin már nyitva volt ilyenkor, kenyeret vettem, megittam egy féldeci pálinkát s délig arra se volt időm, hogy ember voltomat észrevegyem.
A gyáros naponként többször is bejött a műhelybe és mind annyiszor őrült patáliát csapott. Ha valami neki nem tetsző dolgot meglátott, valósággal szörnyeteggé változott, finom bársonykalapját lecsapta a földre, és toporzékolni kezdett rajta, mint egy őrült. Üvöltött:
- A véremet szívjátok! Hát van istenetek, hogy így pocsékoljátok a vérem?
Egy félrement olajcsepp vagy megtaposott pléhdarab volt az, ami így dühbe hozta.
Aztán fölvette a kalapját, nagyon gondosan megtisztogatta s visszatette a fejére.
Ezt naponta többször is megismételte, de már senki se vette komolyan az ő nagy kínjait.
Olyan bolondnak tartottuk, akinek éppen elég esze volt ahhoz, hogy meg ne bolonduljon.
Karácsonyig ezen a helyen dolgoztam, egy kis pénzt takarítottam össze s mikor munka nélkül lettem, 3 forintért egy szép uraságoktól levetett ruhát vettem magamnak a Petőfi-utcában. Fekete ruha volt ez tükörrel és divatos szegéllyel a széleken.
Levelet kaptam hazulról. Írtak, hogy jöjjek vissza, be lehetne kerülni a vasúthoz.
Rozika megcsókolt az állomáson s azt mondta, jöjjek megint Pestre, ha otthon nem tetszene.
Ezt a csókot sokáig éreztem az arcomon, sőt a derekamon és az egész fiatal, izgulékony testemben.