Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám
Lesznek sokan, akik erős és méltó szavakkal örökítik őt meg az utókornak, s lesznek olyanok is, kik drága barátságának büszke emlékezését viszik a világ elé, én csak haragos szavait tudom idézni! Haragját, - mely mégis szeretetének jele volt: - kedves apróságokat tudok idézni, s ez paradoxon: mert volt-e valami idegenebb az ő lényétől, mint a kedves apróságok?
Nem tudom, szeretetében kitartó volt-e? Hogy haragudni mennyire tudott, ezt sajnos jobban tudom. Szidásból és rendreutasításból, mely felnőttkoromban ért, a legnagyobb részt tőle kaptam, méltatlankodva és elkeseredve, de mégis büszkén, s valami leküzdhetetlen objektív szemlélődéssel indulatos kitörései előtt: íme, most egyedül nekem játszik! az én kedvemért!
Kísértetiesen ugyanaz volt ő magánéletében, mint a színpadon, tragikus hős és igaz ember, egy darab nemes kő, tömör, impozáns és változhatatlan. Nemes pátosza, mely mint a vér az arcot, egyenletesen és sápadás nélkül színezte szavait, a romantikus idők pátosza dacolva állt ellen e mai poézistelen naturalizmusnak - de ki merte volna követni őt komikum veszélye nélkül? Ami nekünk, kopott kor gyermekeinek unt frázis, az ő szavain keresztül mély értelmet kapott, e szavak lángoltak az ő nagy hitében, hipnotizáltak és elragadtak - Jászaival eltűnt a varázsos hang, mert kinek hinnénk el még egyszer a lehetetlent is.
Nagy szavaknak sokszor kicsi a hatásuk, mégis: nem ismertem embert, ki nála különb lehetett volna, s asszonyt még hírből se, kit hozzámérni nem volna merészség. Minden nagyvonalú volt benne, monumentális, - ő bizonyára nem volt az a nyájasan leereszkedő protektor, aki saját dicsőségéből kiöregedve, utódja ifjúságát tolja maga elé, édes mosolyt hazudva a keserű játékhoz. Egyszer megkérdeztem őt, mit tart egy hirtelen feltűnt fiatal színésznőről (meg is bánva a kérdést, mert vele semmiről sem lehetett nyugodtan beszélni, vagy haraggal tört ki, vagy épp olyan nagyindulatú lelkesedéssel) s szavainak szelídsége váratlanul ért. Fiam, én ezeket a szegény kis aszfaltvirágokat észre se veszem! - Lehetetlen volt nem érezni, milyen törpe mindenki őhozzá képest! Az obligát színészféltékenység nyomát rajta sose láttam, de a nagy teremtők keserű irigysége illett volna jelleméhez, ahogy Michelangelohoz illett a szenvedélyes felkiáltás: valaki más egy nagyszerű művet alkotott, s ember, te tudsz nyugodtan mosolyogni? valaki megtalált egy gondolatot, amit te kerestél, megteremtett remekművet, amit neked kellett volna megteremteni! s te nem érzel őrjöngő kétségbeesést! nem akarsz törni! zúzni! s gyűlölni halálig?
De méltatlan vagyok, hogy méltassam őt, csekély erőm nem tudja felmérni. Hadd idézzem a "kedves apróságokat," csupán drága morzsákat nagyszerű életéből!
Legelőször voltam vendége, mikor anyáskodó kedvességét sértett haraggá tüzeltem, szerencsétlenül. - Cigarettázhatnék? - kérdeztem tőle, s ő hirtelen felnyúlt előttem, rettenetes villámokkal: itt akarsz te cigarettázni? itt, ezek között a fehér falak között volna lelked hozzá? s nagy neveket sorolt el, akik megfordultak nála, de egynek se jutott eszébe, hogy dohányozni merészeljenek. - mehetsz a folyosóra, ha tetszik! Herczeg Ferenc is ott pipázott.
Nikotinellenes hadjáratát akkor sem szüntette be, ha ő volt vendég, még a szomszéd szobából sem tűrte a füstöt. Bizony, felejtve méltóságot, a konyháig kellett rejtőznöm, ha már nem tudtam nélkülözni nélkülözhetetlen mérgemet.
De micsoda balsors üldözött engem, hogy csak haragját tudtam kihívni dacos fejemre! Egyszer magához rendelt, s elkéstem kissé. Már az előszoba ajtajánál várt rám, olyan ijesztő haraggal, azt hittem, mindjárt megver! - Én még soha nem késtem el sehonnan! s bűnbánóan kellett éreznem a kettőnk közti különbséget. Pár éve a Zeneakadémián voltunk együtt egy előadáson, s a ruhatárban ő nem akarta nagy csipkével borított kalapját letenni, huzattól féltve fejét. Mindjárt tudtam, hogy baj lesz, sajnos, hasznos nagyképűségből semmi sem adatott nekem, én nem voltam olyan apród, akinek hódoló szeméből messze sugárzik: hogy fejedelmet kísér! A teremszolga utunkat állta, s ráparancsolt, hogy tegye le a kalapját. Jászai gőggel torpant vissza, de nem szólt s én gyámoltalanul kérleltem a rend őrét, hogy tegyen kivételt, de hiába. Már többen gyűltek körénk, kik felismerték őt, kis dörgölődzők, s méltatlankodva protegáltak: Jászai arcán a düh kifejezése ijesztő volt, s hirtelen, mindenkit eltaszítva magától elrohant a ruhatár irányában. - Egyszer közös barátokkal vacsoráztunk nála, velünk asszonyokkal nem sokat törődött, de férjeinket kitörő örömmel fogadta, magasztaló s becéző szavakkal, s ürítette poharát a nagy örömre, hogy megérhette ezt az órát. Ügyetlen férfiaink hallgatva fogadták a tósztot, s a kínos csendet mi asszonyok akartuk megtörni, köszönő, meleg szavakkal, de ő ránk meredt egy pillanatig, aztán megvetően tört ki: nem hozzátok szóltam! De minden haragja után játék babát küldött nekem, mintha sértődött gyermeket akarna megbékíteni! Nem sokra becsülte saját nemét, mindenki törpe volt őmellette! Lenézte a nőket, elég sok joggal, de mégis csak asszony volt ő, ha egy fejjel magasabb is minden más asszonynál. Egyszer virágot küldtem neki, félóra múlva rámtelefonált: miért dobálsz ki annyi pénzt! Asszony módon volt takarékos, nemzetes asszonyok puritánságával, ő talán még fiatal korában sem szorult rá divatos ruhák hiú dekórumára. Ha drága szabónőkről esett szó, öreges szörnyülködéssel csapta össze kezét, s egy ilyen alkalommal bevezetett nagy könyves szobájából a hálószobába, hol fehér függönyös rézágya mellett díszes bársonyruha feküdt kiterítve egy ládán, gazdag csipkékkel, de mint múzeumi múmia: becsavarva selyempapirosba, óvatosan fodorról-fodorra, - nem tudom már, hogy is mondta: húszéves ez a ruha? vagy harmincnál is több, fantasztikus nagy kor mai asszony szemében! de e nagy idők és sikerek tanúja olyan frissen, töretlen pompával nyújtózott a "mennyasszonyi ládán" mintha gyenge fodrait csak ma varrták volna, minden csipkéje szerető gonddal elrendezve, - óh, mily kísérteties élénken kell most látnom őt, állva a láda előtt, könnyekig megható büszkeségében! Azt hiszem, ez a híres Jehova-ruha, amibe utoljára öltöztették...
Asszony volt, ha különb is mindenkinél! Egyszer összeszidott: miért nem fésülöd meg az uradat! Hozzáfogtam, ügyetlenül a rakoncátlan haj ellen, de ő kikapta kezemből a fésűt, nagy lenézéssel: na, te sem fésültél még férfit! Sokszor kedvesen ugratott: csókoltatom az uradat! nem vagy féltékeny? - Milyen nehéz volt erre felelni! Ha féltékeny vagyok, ez udvariatlanság. Ha nem vagyok az: talán még nagyobb udvariatlanság! Óh, tulajdonképpen halálosan féltékenynek kellett volna lennem!
Nem ismertem őt fájdalom! ragyogó ifjúságában, és nem ismertem már utolsó hónapjait sem, de mondják, hosszú halódásában asszonyok vették őt körül, rajongó, hűséges asszonyok. Talán gyengülő élete fogyó óráiban megbocsátott nekünk gyöngéknek, akiknek nevében most mélységes alázattal hajtom meg fejemet emléke előtt.