Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Ernst Lubitsch új filmje, Oskar Wilde Lady Windermere legyezőjének filmváltozata, teljes fényében ragyogtatja és reprezentálja az Amerikába szakadt nagy német rendező képességeit. Ernst Lubitsch német származású és német kultúrájú, filmjeiben mégis teljességgel hiányoznak a német filmrendezés gyakran mutatkozó árnyoldalai: a lassúság, a keresettség és a túlzott alaposság. Lubitsch filmjeiben több elán van, több friss lendület és dinamikus képpergés, mint a legjobb amerikai rendezők munkáiban. Cselekményvezetésük, játékmotivációjuk pedig ötletesebb, gazdagabb és szellemesebb, mint a legjobb francia vígjátékoké.
Lubitschnak ezek az értékei elsősorban vígjátéki és könnyebb meséjű darabokban érvényesülnek legjobban. Ennek ő maga is tiszta tudatában lehet, mert hiszen amióta Amerikába kiszerződött, idestova öt esztendeje, azóta kivétel nélkül ilyen szüzséket filmesít meg. A "Kvittek vagyunk" és a "Cárnő" után most a "Lady Windermere legyezőjé"-ben mutatkoznak meg tüneményes eredménnyel Lubitschnak a maga zsánerében utolérhetetlen készségei.
A modern német filmrendezés többi kiválóságai, főként F. W. Murnau, az "Utolsó ember", "Tartuffe", és a "Faust," E. A. Dupont, a "Varieté" neves rendezője, bizonyos új eredményekben, újszerű képbeállításokban túlhaladták Lubitschot, aki első pillanatra nem dolgozik egyéb eszközzel, mint a többi filmrendezők. Nem találunk nála bravúros "Einstellung"-okat, érdekes és kifejező összefotografálásokat és egyebet. Ellenben, mint ebben az új filmjében, talán minden eddigi filmjét felülmúlón tapasztaljuk, az egyszerű és keresetlen képbeállításokat olyan páratlan könnyedséggel és simasággal vezeti át egymásba, olyan zökkenés nélküli tempóval vezeti át a mesét minden kusza bonyodalmon keresztül, hogy elmondhatjuk róla, hogy ő ma minden rendezők között a legelegánsabb filmrendező.
Hogy ennek az újabb filmjének mindig hatásos, mindig nagyon ízléses és mindig nagyon finom szellemességű fordulatait elsoroljuk, hasábokra lenne szükségünk. És hogy ezek az ötletek mindig mennyire filmszerűek, a film lehetőségeiből születők és minden más művészet nyelvére mennyire lefordíthatatlanok, arról meg egyenesen hosszú tanulmányt lehetne írni és ebben a tanulmányban felsorakoztatni, hogy mennyi mindent köszönhet az internacionálisan fejlődő filmstílus Ernst Lubitsch művészetének.
A filmszerűség külső jelzése a képközi felírások szokatlanul csekély száma. Leszámítva a bevezető címfelírásokat, cégjelzéseket és hasonlókat, a felírások száma alig haladja meg a nyolcvanat. És még ez a szám is, ellenére a meglehetősen bonyolult mesének, könnyen redukálható volna az érthetőség minden veszélye nélkül. A felírások egy-kettő kivételével dialogikusok. Rövidek, legtöbb esetben egy-egy kurta mondat, vagy egy-két szó. És ami a legérdekesebb, amit ez az új filmje, mint legpompásabb új filmszerű eredményt ad: még nem láttunk filmet, amelyen oly sokat, szinte szünet nélkül beszélnek a szereplők. Lubitsch ugyanis itt egy egyszerű és zseniális megoldást talált. Beledob a képbe, felírás formájában, egy-két szót, vagy egy-egy rövid mondatot, amely aztán a dialógusok egész sorát indítja el, amelyeket szinte szóról-szóra kitalálunk, leolvasunk a szereplők ajkáról.
A "Lady Windermere legyezője" újabb nagyszerű bizonyítéka annak, hogy ami a színészi játék mélységét és erejét illeti, annak eredményében, filmen legalábbis, a rendezőé az oroszlánrész. A film szereplői, May mac Avoy, Irene Rich és a többiek, mind olyan színészi teljesítményt produkálnak, amilyenhez hasonlót eddigi alakításaikban sohasem tudtak felmutatni. Hacsak nem régebbi Lubitsch-filmekben játszottak. Az egyetlen kivétel Lord Darlington megszemélyesítője, Ronald Colman, akinek jelentéktelen szürkeségéből még a nagy Lubitsch sem tudott színt kihozni és szikrát kicsiholni.