Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
Az Ernst-múzeum fiatal festők és grafikusok műveinek bemutatásával kezdte meg az új évadot. Olyan fiatalok ezek a festők, hogy nagyobb részük még iskolába jár. Munkáiknak zöme az országban szanaszét működő nyári művésztelepekről került a kiállításra.
Ennyire fiatal emberekről nehéz ítéletet, vagy bár csak véleményt is mondani. Legtöbbjük munkái előtt a "tehetséges" jóleső meghatározása kívánkozik ki a nézőből. De más a tehetség és más a művészet. A tehetség az az elemi valami - az ösztönösségnél alig több - ami megelőzi a tudást és megjelenésének alakja sokszor az ellenkezője a tudásnak: a bizonytalanság, a határozatlanság, az ügyefogyottság, a félrehibázás. De mégis tehetség: alaktalan és kiforratlan erő, melyből kisugárzik belső tüze. Ilyen tehetségese igen sok van ma a magyar művészetnek. Tele vannak velük művészeti iskoláink. A kérdés, a nyugtalanító és izgató kérdés, hogy mivé lesznek, mire az idő beteljesedik fölöttük?
Erre a kérdésre megfelelni a legnehezebb. Abból az anyagból következtetni, ami a szünidei telepekről ezen a kiállításon egybekerült, teljes lehetetlenség. A mi szünidei telepeinken, sajnos, nem folyik rendszeres munka, sem a rendszeres tanulmány, sem feladatok kitűzése és megoldása tekintetében. Az ifjúság magára hagyva, vezető és tanácsadó nélkül próbálgatózik rajtuk azzal, ami a legkönnyebb és leginkább keze ügyébe esik. Modellre pénz nincsen, ennélfogva az emberi alak, mint képtárgy, vagy feladat szóba sem kerülhet. Magától adódik a környezet ábrázolása, a tájé. Az iskolaév zárt térre szorítkozó munkálkodása után ez is felüdítő foglalkozás. Megnyitja a szemet, rajta keresztül az emlékezetet és a képzeletet színességgel tölti meg. Csakhogy elmerülésre ezen a téren is ritkán akad példa. A fiatalok a végső impresszionizmus boszorkányos fogásaival szeretnek "dolgozni." Vázlatnál nem több, néha annál is kevesebb az, amit mint kész eredményt jónak látnak a nyilvánosság elé vinni. A tehetségük nyilvánvaló bennük, de attól, hogy mint kész művészetről lehessen beszélni róluk, még messze vannak. Föl kell vetni végre a kérdést: érdemes-e, helyes-e az ilyen csíra állapotú anyagot kiállításon bemutatni?
Nem róluk, akikben csak sejlik a tehetség, akarunk ezúttal beszélni, hanem azokról, kikben a tehetség már kézzelfoghatóvá vált. Két testvér ragadja meg ezen a kiállításon a figyelmet: a két Bazilides - Barna és Sándor. Mint a kettő határozott irányú tehetséget mutat, azt, amit az érett művészben egyéniségnek nevezünk. Mind a kettő az emberi alakot szereti ábrázolni és emberi alakból megszerkesztett kompozíciókban belső mondanivalót közölni. Belső mondanivalójuk egyelőre nem határozott rajzú élmény, hanem összemosódott érzés: részvét a szenvedők iránt, vonzódás az eltorzulthoz és vágyódás a halk, a lágy, a finom, az enyhe felé. A szóba fogható mondanivaló kettejük közül Barnát foglalkoztatja erősebben. Alighanem ő az, aki kettejük közül az irodalom hatása iránt a fogékonyabbik.
Festői érdeklődésük meglehetősen egyirányú. A rajzot mind a ketten foltokban szeretik föloldani, a színfoltokat tónusban egymásba enyésztetni. Bazidiles Barna kedvelt színe a szürke szépia és annak árnyalatai. A valóság színességének ilyen egy-két színre redukálása - stilizálása - jól illik rajzának, általában a festői mondanivalójának stilizáltságához. Bazilides Sándorban gazdag színesség virágzik. Kettejük közül ő a színes, ha mindjárt halkan, szinte fojtottan színes is. Kettejük között ő látszik a nyugodtabb temperamentumnak is, a megfontoltabbiknak és elmélyedőbbnek. Barna a komponálásban kissé szertelen. Nem eléggé igyekszik alakjaival a kép síkjában elférni, - széjjeldobálja rajta alakzatait, kereteit feszegeti velük. Sándornak gondolattal kevésbé terhesek a kompozíciói, de teljesebben megoldja őket. "Zsellérek" című képe például minden részében sikerült kompozíció, komor tónusát finom érzékkel elhelyezett színfoltok derítik föl. Még finomabb és gyöngédebb egy színes női feje. Az emberi karakter megérzékítésében viszont Barna látszik az erősebbiknek. Rajzolt és festett önarcképe egyformán kiváló.
Erről a testvérpárról sok szó esik még majd művészetünkben. Egyelőre az lenne zavartalan fejlődésük érdekében a kívánatos, hogy elkülönüljenek egymástól. Két testvér állandó egymásra hatásából nem szokott szerencsés eredmény származni. Szinte elkerülhetetlen, hogy egyik a másikra árnyékot ne vessen. Minél előbb külföldre kellene kerülniük, új környezet és nagyszerű példák vagy emlékek megtermékenyítő és megsarkantyúzó hatása alá. De lehetőleg egymástól jó távolra.
Más szépen érő tehetségei is vannak a kiállításnak. Istokovics Kálmán nagy tehetség, Barcsay Jenő is, s ha jól fejlődik és el nem édesedik, Nemessányi Kontuly Bélától szintén sokat várhatunk még. Róluk azonban majd más alkalommal, lehetőleg olyan kiállítás alkalmából, amely teljesebb fogalmat ad képességeikről. Máskorra maradjon annak az érdekes jelenségnek megvizsgálása is, mely újabban minden ifjúsági kiállításon felmerül: azé az elhatározónak látszó nagy hatásé, mellyel némely mesterünk tanítványaira van s mely a mester sajátos külsőségeinek utánzásában nyilvánul.