Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Dosztojevszkij humora nem sokkal derültebb és vigasztalóbb, mint a tragikuma. Nem a kedély melegségéből táplálkozik és még kevésbé az emberi dolgok fölé emelkedő filozófusi fölényből, hanem az élettel és az emberekkel való meghasonlásból. Inkább démoni irónia, mint a szó eredeti értelmében vett humor. Alakjain épp úgy el lehet szörnyedni, mint nevetni rajtuk s aki nevet is rajtuk, az sem engesztelődik ki velük. S ezenfelül humoros műveiben olyan óriási aránytalanság érzik az író és témája méretei között, mint mikor a komor buldog játszik a legyecskével. Ezért nagy merészség - a tapasztalatlanság öntudatlan merészsége - kellett hozzá, hogy egy fiatal s a színpadon még szemmel láthatóan járatlan író hozzányúljon egy Dosztojevszkij-komédiához.
Merészsége aztán ki is merült a téma ötletében. A kivitelben már félénken ragaszkodott az eredetihez, nemcsak a párbeszédek szavaihoz, hanem az egész szerkezethez. Meghagyta elbeszélő lassúságában, nem merte vagy nem tudta drámává sűríteni. Ebből pedig az a baj származik, hogy az egymás után következő jelenetekben nincs fokozás, a történet nem telik el mind jobban drámai feszültséggel s végül megkörnyékezi az unalom. Itt a darab gyökeres betegsége.
Azért én mégsem mondhatok róla olyan feltétlenül lesújtó ítéletet, mint a napilapok kritikusai. A Dosztojevszkij-mese alaprajza - egy özvegyasszony nyakába akarja kötni a lányát egy göthös vén hercegnek és a leány udvarlójának intrikája miatt csúfosan felsül - bizonyára rendkívül naiv és elcsépelt. De ezt a kezdetleges mesét, ha nem is legszerencsésebb pillanatában, egy nagy író formálta. Karaktereket szerepeltet benne, amelyekből az átdolgozó is átmentett annyit, hogy a színészek manapság egyre ritkábban nyíló alkalmat kapjanak élesvonalú és sokszorosan árnyalt jellem-ábrázolásra. S ezeket a karaktereket - az özvegyet, az udvarlót és a herceget - három művész, Vizváry Mariska, Uray Tivadar és Pethes Sándor feltűnő művészettel rajzolják ki. A második felvonásban van egy vakmerő jelenet, amikor az udvarló elhiteti a szenilis öreg herceggel, hogy csak álmodta a két jelenettel előbb történt leánykérést. Ezt megjátszani a legnagyobb nehézség. Uray és különösen Pethes olyan finoman és meggyőzően csinálják, olyan biztonsággal mennek végig a borotva-élen, hogy csak ezért érdemes az előadást megnézni. S ebben a színészeké mellett megvan a maga érdeme a rendezőnek, aki az egész komédia stílusát Dosztojevszkij groteszk iróniájára állította be és ki tudta, legalább ahol lehetett, éreztetni az egész fölött lebegő szardonikus mosolyt. Horváth Árpád figyelemre méltó rendezői stílus-törekvésének érdekes eredményes ez az előadás.
A kritikában hangok emelkedtek a színdaraboknak regényekből való átgyúrása ellen. Akik ezt elvből akarják perhorreszkálni, azoknak szíves figyelmét felhívom arra az ismert tényre, hogy Shakespeare is többnyire novellákat gyúrt át drámákká s példáját azóta is nem egy remekmű költője követte.