Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám
(Falra írt jegyzet)
Minden forróságaival és illataival rám tört a nyár. Lélegzetem megnehezedett: százféle fáradság madárraja lepte el betakaríthatatlan életemet. Délutáni csavargásomban elfeketült orcával ölelgettem a körúti fákat, aztán nyögve roskadtam le egy hentes kirakatlépcsőjére. Jobbra-balra, előre-hátra ingott felsőtestem, mint a tyúk, amelynek kivették az agyvelejét.
Egyszerre a nevemet hallottam.
...Lesben álló ismerősöm csúfol?...gondoltam...ó nem, dehogy! a semmi megszokott hívása ez...Most már zengett az utca, mintha egy messzi pocsolya békaezrede trombitálta volna:
- pap, pap, mit akarsz, mire vársz, pap, pap? - Megráztam a fejemet és fölrévültem:
...Így lótni-futni még sohasem láttam a munka embereit.
...Ha ezek így iramodnak, mi vár akkor reám, rest, álmodozóra?... Életem lehetőségei hirtelen összezsugorodtak. Megfélemledtem... A múlt! Eddig is hogy mertem élni??...Iszonyatos véletlenek cethalhátán kuporog nyomorúságom írással tapasztott viskója. És én sohasem rettegtem? Hiszen akkor ölhetnek meg holnapok, amikor nekik tetszik. Honnét az én borzalmas vakmerőségem? Hiszen a rablógyilkosnak, aki véres zsákmányával a törvényszék lépcsőjére ül pihenni, biztosabb az ő késői vénsége, mint az én szomorúságomban elkövetkező egyetlen órám. Hogy merészeltem élni én eddig is, Hiszen nekem jobban kellene félnem az élettől, mint annak, aki kéz, láb nélkül, vakon született és jobban kellene ijednem a haláltól, mint annak, aki a hóhér dobogóján áll a hit és bűn imádása híján. Mert van, akit az emberek gonoszsága, van akit a saját elvetemedettsége, van, akit a kórság, van, akit a nemzői ítélnek halálra: de az én elítéltségemnek nincs forrása. Nem látom az eredetét, az ítélet fájának ágát, csak kötelét érzem szüntelen nyakam körül: a szomorúságot.
Az alkonyat sápadtságában rávillogtak Pest tornyai, mint hatalmas szuronyok az érthetetlen nagy: a legnagyobb nyomorúság korán őszülő foglyára.
Fuss, amerre futhatsz.
Az ember futhat a halálba!...De elegendő-e a halál annak, aki mindig szomorúan, látva él?
Óh, ha oda tudnék menekülni, ahol ez vagyon írva. Semmi sem történt!
Berohanni és eltűnni a kapu alatt, amely ezt ordítja: nincs, nem lesz és sohase volt semmi sem! De hol van ez??!
Fuss, amerre futhatsz!! Föl!!
És én futottam odúm felé.
Csomagoltam és hónom alá kaptam semmis holmimat.
Szaladtam ki, ki a nyugati pályaudvarhoz...
Odakinn a kopácsolások zűrzavarában már sziszegett két fekete vonatkígyó. Eszeveszetten futkároztam a sínek mentén...
...Hová, hová?...kihez, kihez?...
Hiszen vannak, akik szeretnének, ha az volnék, aki voltam...ha az volnék, aki majd leszek, ha olyan lehetnék, mint a megboldogult...
Kis csomagomat, mint valami füstölőt lóbálva, riadtan megálltam:
...Hol vannak azok, akik párnát dugnának a fejem alá és falatot a számba, azért, mert az vagyok, aki vagyok?...
Dörögve futott be egy új vonat...ahhoz rohanok...
Egy másik pisszegve indul el...bámulok utána, mint őrült az emlékezése után...
Mintha a pokol szabadította volna rám a kérdéseit...
Egymás mellett, vonat, vonat után jön és indul...
Mint a férfi, aki egyedül maradt egyszerre mind az ezer szerelmesével: egyiktől a másikhoz futok...(s merre, melyiken, kihez)...
Csattogva ereszkedik le fölöttem egy vagonablak. Mintha hallanám:
- Károly, ide, ide!
Elejtem a csomagomat...egy színes fejet látok...
Fölrohanok a kocsijába...
Megremeg a vonat; kinn az ütközőn állva még megfenyegetem Pestet. Aztán bemegyek, ahhoz, aki hívott.
Ismeretlen, csupa idegen arcok...mosolyognak...ah a ravaszok - gondolom...titkolódznak...elrejtették azt, aki hívott...
Tenyeremmel megtörlöm izzadt homlokomat...
Zavarodottan hajlok ki az ablakon...
...Hu, hu, hu...mondja a vonat,...én vagyok a nagy, hosszú bagoly...hú, hú, hú, gyere velem...hú...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mire felém jött csillagom, a Vénusz, a celldömölki udvarház verandáján ültem már. Miért? - kérdeztem magamtól.
F. néném az asztalfőn és körös-körül öt leánya: Margit, Sári, Lili, Flóra, Edit...
Magam pedig úgy voltam köztük, mint a hitetlen robotosok megváltójának: a családnak árulója.
- Utamba estek - mondottam - itt vagyok...
- Tévedt fiú, - felelte F. néném, - mikor voltál utoljára otthon. Miért csavarogsz?
- Hallgasson, - mondottam halkan, - az, aki testben és lélekben egyaránt mindig úton van, az nem csavarog. Egy helyben van az mindig, jobban és erősebben, mint a halott a koporsójában. Ami pedig a szülőket illeti - folytattam - valóban teljesen elfeledtem... a szülőket...Menekülni akartam valahová...ez az egy, ami biztos és maradandó nálam: menekülni...
Meguntam, hogy ennyit is elárultam magamról, mikor mindez mégis, úgyis puszta fecsegésnek tűnik előttem...
F. néném azonban tovább faggatott:
- Mondd hát, mégis, mikor voltát utoljára szegény szüleidnél:
- A szülők - feleltem unott szomorúsággal és szememben a szó hiábavalóságával - a szülők sohasem szegények igazán.
- És az anya, aki tíz éve nem látta a fiát, az is gazdag? - kérdezte F. néném.
- Azzal, hogy engem a világnak adott - feleltem - kikerülte a meg nem érthető szomorúságot. Ahány a gyermek, annyifelé oszlik a bánat.
Ebben a pillanatban hirtelen kristállyá változott az elmúlt tíz év és beléjük falazva, hidegen és tisztán, élesen láttam anyám régi arcát.
Egy könnycsepp hull ki lassan a szememből, és sustorogva, mint a tűz, olvasztja párává ezt a látomást.
- A gyermeknek, - folytatom halkan - aki szomorú férfivá nőtt és az anyának, aki azóta újra vidám nővé lett, jobb, ha nem látják egymást...
- Pedig mennyire hasonlítasz az anyádhoz, - áradozik F. néném és az öt leány kórusban felel:
- Igen! - Mennyire ugyanaz! Még a hangja is. - A szeme is! - Az alakja!
Fájdalmas bosszúsággal vontam vállat.
- Ó, az arc, - mondom, - az arc - és legyintek.
F. néném lebontotta az asztalt. Bort kértem. Egyedül hagytak. Székembe süllyedtem, mint poklába az elkárhozott...
Hadd gyújtsa föl a bor nyugtalanságom templomának lángjait.
Odakinn a parkban a sötétség gyümölcsei érlelődtek. Valamelyik fenyő ágán segítségért csattogott egy égő szívecskéjű fülemile...
Hallgattam és néha, minden értelmek és akaratok híján mosolyogtam, mint egy fakutya.
Fejem hátrahanyatlott. Anyám - gondoltam - és mi van a fiún túl és az anyán innen?
Nemsokára lágy kezek finom babrálását éreztem hajamban, aztán Sárika suttogását hallottam:
- Ne mozdulj, Karcsi, csinálok valamit belőled! - mondta a kedves hang.
Szót se szóltam, meg se mozdultam, tekintetem cigarettám füstjét, agyvelőm a múlt rongyait tépdeste...
Valami elvakított...
Egy tükör bukkant a szemem elé: magamra nézek... a hajam...lám, így hordhatták hajukat a nők huszonhat évvel ezelőtt...
A csillár hat gömbje forogni látszik a fényességben, mint világra alakuló új bolygók.
Szentjánosbogárkák cikáznak az üvegajtó mögött...mint elszaladt vonatom szikrakoszorújának sebességtől tépett levelei...
Újra a tükörbe tévedek...
- Anyám - mormogom...- jaj, anyám hordta így frizuráját, emlékszem egy képről...menyasszony korában...
Megragadom a tükröt. Sárika hátulról a nyakamba borul...és fölfordult pillantással látom arcából a nő örömét, aki egyszer, most a maga formájára alkothatja a férfit.
Sárika pedig sürget:
- Karcsi...hallgass rám, te...- milyen vörös a szájrése - gondolom...nem birok különbséget tenni a nők között...mind, mind velem és ellenem vannak... - itt van anyád bőröndje...itt hagyta, két hónapja sincs, egy régi ruhája van benne, át akarta alakíttatni...te Karcsi...vedd fel, óh vedd fel azt a ruhát...olyan szép lesz, jó lesz, vedd fel...kérlek...- imádkozik...
- Új, kis Delilah - mondom halkan - hadd lám a bőröndöt.
Ó, hogy kacag! Lehet e nő az én rokonom? - gondolom.
Fölhajtom boromat, vájkál az bennem, mint fukar az aranyaiban...
Öt perc múlva tetőtől-talpig elborít anyám ruhája...
Sárika tapsol...Odahurcol a nagy tükör elé...
- Anyám - kiáltom... - anyám! te vagy! én vagyok! melyikünk vagyok? Anyám!
Jobb kezem reszketve babrál a ruha ráncain...
Túllátok a tükrön...
Beözönlenek a lányok és megkezdődik a nimfák tánca a szomorúságtól legyőzött és átöltöztetett faun körül...
Öt lányhomlokról mint villám csapdos le rám, a nők és férfiak valami kiírthatatlan hasonlóságának, egyenlőségének, testvériségének, rabságának diadalmas jele...
Düh fogan bennem. Le akarom rántani testemről a ruhát. Sárika a nyakamba zuhan:
- Az anyád ruhája! - kiáltja.
Kezem lehull:
- Anyám - ismétlem.
Bejön F. néném. A csodálkozástól elsápad, megölel:
- Ó, te rossz fiú! - mondja - és könnyek lopóznak szemébe - milyen régen volt...
Egy lépés, két lépés...Körülmegyek a verandán, járni tanulok...
Most már ki akarom üríteni ezt a hasonlóságot, mint egy különös, sose kóstolt italt. Hadd múljon el tőlem azután...
Ó, hogy szeretnek most ezek a lányok...csupa ölelés, csókolás...becézés...
De szívem istene: a kaland mást parancsol.
Kilépek a parkba...sikongatnak a lányok, utánam vetik magukat, mint titkuk után...
Elbújok...Keresnek, mint a szívüket...
Kilépek az utcára...Csönd...
Sohasem érzett könnyedséggel mentem, mendegéltem, át a Sági utcán, el a templom mellett. Anyám akarok lenni minden idegszálammal, anyám menyasszonykori életét akarom élni. Hiszen annyiszor óhajtottam átváltozni valamivé, egy tőlem messzi valamivé, úgy, hogy régi voltomat meg se láthassam, olyan messzivé...hol írva áll: még semmisem történt! hol együtt a nincs, nem lesz és nem volt.
Néha megfordul utánam egy-egy férfi:
- Ki ez? - kérdik egymástól - még sohasem láttam!
Megyek és mintha egy tiszta, jóságos, nem is élet, nem is halál, halovány ködképét látnám valahol távol...
Úgy érzem, megszűntem férfi lenni, de nő sem vagyok. Valahol a mezsgyén bolyongok oly vidáman és gond nélkül, mint még sohasem.
Lassanként egy halk nóta száll el tőlem:
"Patak partján ül a kislány,
Koszorúját kötözi..."
Csak utólag, mikor már kizengett, ismerek rá: ezt a nótát anyám szokta énekelni abban az időben, mikor még a szíve alatt és szíve előtt hordott. Nevetek, mint még soha!
Leülök egy lámpavilágos padra és tovább dúdolom ezt a nótát, mosolyogva, mint még soha...
Esteli sétájában elvonul előttem a fél városka népe...
Egy fölémhajló fa leveleit tépdesem és dobálom magam elé az útra. Haha, hiszen vidám vagyok, vagy ez csak egészen más szomorúság.
Nemsokára egy férfi telepszik mellém. Ó, ó...Leül és nagyot sóhajt.
Ó igen, ismerem ezt a sóhajtást, forrásától tengeréig ismerem jól...
Árnyékban ül és fél szemmel látom mozdulatain, hogy szeretne megszólítani...
Félig örömömtől, félig egy más, új szomorúságomtól magam szólalok meg:
- Beszéljen, uram, - mondom fojtva - én ismerem ezt a sóhajtást és ismerem ezeket a mozdulatokat, ezt a bánatot, amely mindegyik nőben egy megváltót érez.
Csodálkozástól megremeg a feje, érthetetlen szavakat mormog. Föláll és be akar mutatkozni...a lámpa az arcára süt, megdöbbenve, de mégis mosolyogva-szomorodva, apám vőlegénykori arcképét véltem fölismerni...Ó, ó...
Magam is valami zavarodottság rabja leszek...és csak hosszabb csönd után mondom:
- Nem kérdem a nevét, uram, a férfiak nevei: szomorúság, sóhajtás...látja, valamikor én is férfi voltam, de átváltoztam, úgy, hogy most nem vagyok sem férfi, sem nő, bárha nőnek látszom.
Az idegen lámpasütötte arcával hitetlen bűvölettel tapad az arcomra...
- Így jár az - folytatom -, aki minden erőivel meg akarja ismerni önmagát: a szomorúságot!
- Óh, hogy pusztítják az életemet a nők, - nyög és arcát a kezébe temeti - azonban így még sohasem hallottam nőt beszélni. Még sohasem láttam itten. Ki maga és mi a neve?
- Nincs nevem - mondom - én vagyok az átváltozás, a vándorlás. Szeretnék lenni az, ami meg nem történt...
Meg akarja fogni a kezemet:
- Beszéljen arról, ki maga! - mondja - beszéljen! Ki?
- Nem akarok magamról beszélni, én most talán a határ vagyok, de higgye meg, vannak nők, akikért érdemes férfinak lenni, elviselni a gyötrelmet, amelyet a férfiúság jelent...az én anyám...
Fölállok...
Az idegen szeméből egy föltámadt új világ mered...még kialakulatlanul...
- Nem értem - mondja és dadog, imbolyog - igen, maga, maga az a nő...maga az, érzem, tudom, látom, maradjon, maga az, beszéljen...mondja a nevét és kikhez tartozik...honnét való...az istenre kérem...
- Kedvesem - mondom - én csak azért jöttem, hogy hírt adjak magának arról, hogy vannak nők, akik megérdemlik a férfiszenvedések elviselését...És most engedjen utamra...reggelre már férfiúvá kell lennem...
Az idegen arca az értelem szédületét mutatja. Jön utánam, elém borul, ismétlem híradásomat és megyek tovább...
Követ. Szembefordulok vele és legkedvesebb mosolyommal mondom:
- Nézzen a Vénusz csillagára - majd megsimítom lágyan a homlokát, - abban a csillagban meglátja születésem helyét és nevemet...hallani fogja...
Mutatok fölfelé, szomorúságom elmélyed, mint a Vénusz körül az égbolt.
Fölfut az idegen pillantása...én pedig sóhajtva egy kapualjba suhanok...Még hallom, ahogy keresgél, kiált, és aztán megnyugszik: egy látomásban és ismétli híradásomat...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Anyám bőröndjével még az este elutaztam...Tíz óra tájban érkeztem meg születésem városába és az első ismerőstől, akivel az utcán találkoztam, megtudtam, hogy anyám meghalt.
Állítólag abban az órában, amikor én kiléptem a c-i utcára, hírt adni a nőkről, akik megérdemlik a szenvedést.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A bőrönd kihull a kezemből...
Egy negyedóránál tovább állok így...csődület támad körülöttem...valami óvatos csődület, a kapuk, a fák és villamossínek mentén rámutatnak az emberek és suttognak (anélkül, hogy közelembe jönnének):
- Ez a P. rabbinus fia!
- Tegnap halt meg az anyja.
Hallom:
- Fajának és családjának gyűlölője. Gonosz arcú!
- Ímhol áll és komédiázik. Miért jött? Ó, a szegény apa és anya.
Állok és keresem magamban a könnyes bánatot. Hát én nem szeretem az anyámat? Mikor oldódtak ki vérségem kötelékei? Ki vágta ketté a köldök kapcsait? Lassan, lassan magamat siratom. Hová hullnak könnyeim? Utánuk nézek és látom, hogy a bőrönd kinyílt, kifordult belőle anyám ruhája és könnyeim rája hullanak...Ó, hiába, nincs bennem szeretet...és most is csak képzeletem üli azonnali torát, holt anyám fölött...A képzelet az én anyám, az én bánatom...az én megindulásom.
Becsukom a bőröndöt és megindulok apám lakása felé...
A templom Dávid-csillagos ablakai világlanak...Bemegyek a templomudvarba és az ablakon át látom apámat a szószéken prédikálni...
Reverendájának fekete lebernyegei röpdösnek...Magam elé a kavicsokra teszem anyám bőröndét...és aggódva nézem apám mozdulatait...
Most leszáll a szószékről, gólemarcú emberek jönnek és mennek...
- Vajon? - gondoltam - miképp viseli el apám élete kísérőjének eltávozását. Nem hisz, sohasem hitt és nem hihet a túlvilágban. Bizonyára őrjöng és szomorkodik...
A házmester földbe süllyesztett lakásához megyek. Áthajlok a rácson és hívom. Följön a csigalépcsőn és kérdéseimre elmeséli, hogy az apám egész éjszaka szobáról-szobára jár-kel, és az udvarra lehallatszanak sóhajtásai.
- Ismerem ezt a sóhajtást - mondom, - ezért jöttem!
Fölmegyek a lépcsőkön és becsöngetek. Megismertetem magam az öreg cselédlánnyal és a bőrönddel együtt bezárkózom a fürdőszobába. Megfésülködöm, újra felöltöm anyám régi ruháját és várok...
Itt etetett anyám és itt fürdetett...emlékeimmel vesződöm...
Aztán megjön az apám...megvacsorázik... és jár-kel szobáról-szobára...aztán csönd lesz...Ekkor szívemre teszem a kezemet és lassan kilépek...
Benyitok a "gyerekszobába," ahol egykor testvéreimmel együtt lakoztam...és onnét benyitok apám hálószobájába, ahol e világra születtem...
Sápadtan, mint az inge, félig ülve fekszik apám az ágyában és alszik az égve felejtett villanylámpa alatt, amely olyan színűvé varázsolja az arcát, mintha most ásták volna ki a füvek közül.
Nem ébred föl...
Állok az ágya lábánál...
Ó, a menekülés vége...hol az ember a saját bölcsőjébe akar harapni, mint a megveszett kígyó! Ez az, ahol írva vagyon: még semmi sem történt!
Most föl fog riadni - gondolom és kezdeni fogja:
- Ki az?
Én beszélni fogok neki a túlvilágról...A helyről, ahol írva áll: már minden megtörtént...Igen...
Most azonban hirtelen megijedek.
És ha rámismer?...Mert rámismer, aki nem hisz! Rámismer, aki nem remél!! Rámismer bizonnyal! és azt fogja hinni, hogy én a fájdalomból gúnyt űzni jöttem ide...és mindenhová...kegyetlenül...e földre...
Meg akar majd fojtani, és elesik majd dühében...
Ó, nem...inkább aludjon...hiszen ha folytatni tudnám elkezdett menekülésemet oda, ahol még semmi sem történt...keresztül rontanék bizonyosan az emberek, de még az apám fáradt, fájdalmas álmain is...de nem ...ez itt a vége az útnak...
Aludj!
Lassan, mint egy szellem kirohanok a nyitva maradt ajtón...
Ezt az éjszakát, anyám ruhájában, a templom udvarán virrasztottam át...
Kinek tartoztam én az úttal? - gondoltam, mikor a szellőktől megérintve fájdalmasan fölsusogtak a lombok:
- Fuss, fuss, fuss!...
Sóhajtottam csillagom, a Vénusz felé, sóhajjal, amelynek én vagyok az anyja és utolsó, kihaló fia!