Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám
Az ággyal szemközt egy óra lógott a kopasz falon. Kis, faragott, vásári jószág, roppant vékony ingával és láncokkal, melyek apró makk-kopáncsokká hegyesedtek. Az óra barna volt és ősz felé lusta, beteg délutánokon kis, száraz, köhögő hangokat adott. Így: khö, khö. Úgy látszott, mintha horpadt, vézna lapja néha pihegve emelkedne, mint egy rossz tüdő és rögtön utána szorongó, rekedt zihálás hallanék.
Ez az óra unatkozott itt. Egykedvűen, lélektelenül piszmogta az időt, olykor ásított is. Amikor ezt legelőször észrevette, beledöbbent valami ijedségféle, de inkább csodálkozás volt. Később mosolygott rajta, dugottan a párnák között, mert roppant nevetséges volt.
A száj, mint egy emberarcban, középen nyílott, a mutatók forgása táján, ezt egy nagyon rossz álmú éjszaka után vette észre hajnal felé a derengésben, amikor vékony, erőtlen hangon elütötte a hetet.
Felült az ágyban és úgy számolta: egy, kettő, három, négy. Halk, zengő, órahangon vert, de utána, mint mikor valaki beszéd közben ásítani kezd, a hang magasra szökött, megvékonyult, erőtlen, zagyva dadogássá vált, a láncok ropogva nyújtózni kezdtek, álmosan, mint két kar, az óralap megnyílt, mint egy száj oválisan, mély ráncokkal kétoldalt, még a fogak nyálas egymásra koccanása is hallatszott. Az óra mélyet, őszintét ásított, mint egy ember és rögtön utána rendesen ütött még hármat.
- Hét óra - mondta, mert mindjárt erre gondolt. Megfordította a párnát és simára rendezte maga alatt a hajnali izzadástól még párás inget. Hunyorogva, csak úgy a pillák alól leste egy darabig, aztán óvatosan kihúzta karját a paplan alól és vékony ujjait nyújtogatni kezdte a híg fénybe, mert reggeledett. Az ablakokat vékony, nyúlós sávok keretezték, bágyadt, szűrt világosság derengett, látni lehetett, amint fogy a sötét. Néha az órára nézett lopva, félszemmel és ásított. - U-ah!
Az óramutató lassan zökkent a percekre. Néha megállott. Olyan álmos-lustán el-elkalandozott a negyedek között, aztán ijedten, kattogva ugrott valamelyik percre és utána mindig lihegett. A mutatók határozottan remegtek. A gyengeségtől, valami titkolt bajtól, talán mert öreg volt. Biztosan öreg volt és beteg.
Egy pillanatig nagyon megsajnálta. Arra gondolt, hogy reggel azonnal szólni fog az orvosnak. Ettől megnyugodott, roppant egyszerűnek, kibékítőnek találta. Kicsit még elbabrált a szavakon, amiket mondani fog. Egyszerűen és komolyan. Nem felizgatva magát. Ilyeneket.
- Kérem doktor úr... (de nem fog ránézni a vörös kezeire, amik olyan egy darabba, csaknem lilásan csüngnek ki a kabátja ujjából, hanem egyenesen, szépen a szemébe, mintha nem is volna keze, amire minden pillanatban rá kell nézni, hogy undorodjon.)
- Kérem doktor úr...valamit szeretnék mondani önnek (nevetni kell, hogy milyen meglepett arcot fog csinálni.)
- Kérem doktor úr, az az óra, ott a falon, a tanítónő ágya fölött, rossz. (Nem jó. Mégsem így kell kezdeni. Az nem komoly és meggyőző, ha azt mondja. rossz. Az semmi. Nem lesz meglepve. Valahogy másképpen.)
- Az óra ott a tanítónő ágya fölött - beteg. (Megvan, beteg.)
- Tessék megvizsgálni doktor úr kérem...
(Ezt mondani kell, mert különben kidobatja a lomtárba vagy oda adja valami órásnak, aki majd beolajozza kicsit a láncokat, hogy ne nyikorogjanak és vége.)
Így. Nagyon jó lesz. Az arcába szökött a vér az örömtől. A takarót is lejjebb csúsztatta, mert melege lett. Nem is akarta végiggondolni az egészet. A részleteket. Pontosan. Ahogy ki fog sülni minden. Egyszerre nem is bírná. Minek. Még elhamarkodná. Figyelni kell még egy-két napig. Lopva, mint a nagy betegeket szokás.
Elbágyadt bele. És mert éjszaka sokat és nyálasan köhögött, elaludt.
*
Csatakos novemberi reggel undok, folyós ködével beszitál az ablakokon. A fürdőszobában csorog a víz. Sárga, rossz leheletű esővíz. Tapadós. Néhol kevés meleget töltögetnek a lavórokba. Csuporból. A sárga olajfalon izzadságcseppek gyöngyöznek le a gőztől és lélegzetektől. A villany ég rossz hunyorgással és rossz hátak hajladoznak a fény alatt.
Csak hamar, mert hideg a víz. Gömbölyű lila szappanok cikáznak a mellek alatt és rengő, nagy buborékok. Szivárványszínűek.
Csak hamar, mert hideg a víz. Az ajkak olyan szederjesek, gyűröttek, kemény szorítással egymásra zárva, a vacogó fogak mögött apró sikolyok és köhögések fulladoznak.
Brr. Csak hamar. Csúf, hideg fürdőszoba ez, a rézcsapok is lilásan ragyognak, mint a tinta. És ez a nehéz szappanszag! Pállott törülközők halmaza! Néhol zöldes üvegek kocódnak. Kölnivíz. Félénken. Kacéran. Szokásból. A tisztaságért. Csak úgy, mert van. A doktor úrért. A Halálért!
Hideg, illattalan szag itt. Mint az orvosság. Kicsit még a nyakat. Így. A ruha fölött is. Könnyedén az ajkat is kicsit, hajlott derékkal a tükör előtt. Rossz így. Zöldhomályos tükör torzítva, betegesen vetít. Dugó cuppan a nedves üvegszájon. Eloltják a villanyt. Kis gőz szálldos a lavórok között és kortyanó, gurgulázó hang hallatszik.
Brr. Csúf reggelek ezek. Bő gyapjúsálba burkolózva, behúzott nyakkal lépegetni kockás kőfolyosó végébe reggeli meleg kortyokért. Valami repdeső frissességgel a hideg mosdások után, ami úgy elernyed, összehullik aztán, s csak az ujjakban érezni tovább lüktető bizsergését, amint lilásan összekulcsolódnak elöl a mellen.
Köd van. Az ablakrésen lucskos hideg húzódik, ami úgy rászáll a gyapjúsálakra, s a bodros, kunkorodó szálakat vékony hegyesre pödörinti. Jaj, nevetni lehet ezen. Olyanok, mint szálas macskabajszok, szét lehet gázolni közöttük körömmel vagy beléjük lehelni meleg lélegzetet, amitől ellankadnak és ismét elfekszenek simán.
Köd van. Lucskos novemberi köd, barnásan dereng az ablakok előtt és úgy ráfekszik a mellre, nem lehet tőle lélegezni. A hegyek felől óriás gomolyagok görögnek, mint játékos labdák, füstölögve, mintha valami gyerekóriás mutatná magát a messzeségben, féktelen kedvvel az ablakoknak célozva egy-egy buborékot, ami zizzenve pattan aztán és úgy elcsorog az üvegen. Brr. Nem jó ezt nézni, az ember mindenféléket gondol tőle. Nincs ég. A föld úgy magára húzta, mint egy nagy takarót. Minden közelebb van. Az Isten is. A Halál is. Úgy tetszik, hogy néha a Halál jön nagy tapicskálással az ablakok alatt, megvékonyult, nyúlós agyagúton, s óvatosan törli lábait a küszöb előtt. Nem úgy jön, mint a képeken, kaszával, csontos, üreges arccal vagy ízületekre bontott végtagokkal, mint gyermekkorunk ijesztő szertáraiban annyiszor láttuk. Nem. Úgy jön, mint egy ember. Húsosan. Bő ruhákban. Emberesen, de valahogy ki lehet érezni belőle...Néha mint orvos vagy ápolónő vagy...Jaj, a főorvos az nem, az is beteg, olyan lilás a szája - annak kell megmondani az órát - az is fél a Haláltól.
Iszonyú ez a köd. A szemen keresztül behúzódik az agyba és akkor úgy elsötétül minden. Furcsaságokat kell gondolni. Félőseket. Az ember nyugtalanságot, sötétséget lélegzik be, amitől úgy elkezd zsibongani a test, mintha milliónyi hangya szaladgálna a fázós bőr alatt.
Jaj! A plafonban hunyorgó villanyok égnek, amik csak fönt hígítják meg kicsit a sötétséget. Lejjebb megnyúlik minden. Az asztalok. És a csészék a fehér tányérokon. És a kéz, ahogy megfekszik az ölben. Lustán. Tehetetlenül. Milyen gyáva tud lenni egy kéz. Mindjárt reszketni kezd. Kapkod, megizzad. Úgy elhal, mintha külön életet élne az ember testén. Néha utálni kell ezért a kezet. Mintha nőni kezdene rajta a köröm a homályban. Hosszú, kemény köröm. Kopogós. Le, egészen a földig. Ilyenkor nagyon össze kell csukni a tenyeret és azt kell mondani: nem igaz! nem nő semmi! Csak az árnyék! Persze hogy az árnyék nő!
Olyan jó magunkban ilyen kemény, biztos szavakat kimondani, erősen, bátran, mert igaz. Olyan bizakodó lesz tőle az ember. Mindjárt másképpen érez mindent.
Mert nem rossz itt. Határozottan nem rossz. Most felgyújtják a nagy csillárt is középen, mindjárt vígabb. Milyen szép világosság van. És meleg. Azért nagyon barátságos terem ez az ebédlő. Olyan nagy és mégis. Bő nádfotelek mindenütt, mint valami nyári teraszon. Jó így. Friss tiszta kézzel kis kenyérdarabokat szórni a reggeli kávéba, mint rendes iskolás lányok, valami távoli nevelőben. Jaj, hogy dohog a kályha. Langyos, bágyasztó meleg terjeng. Úgy meg lehet nyújtózni benne. Csak most így maradni...még...még, sokáig. Olyan szép világos van. Világosban mindjárt lehet valami jóra gondolni. Minden olyan bizonyos. Aztán nevetni is lehet világosban...
Nevetett...
Később valaki mögéje állt és a feje fölött a csészéjébe nézett.
- Jó reggelt, Váradi!
Vezetéknéven szólították itt egymást, mert úgy érezték, nem érdemes megbarátkozni. Minek?
- Jó reggelt.
Nem nézett hátra. Tudta. A sovány tanítónő jött minden reggel és feje fölött beleköhögött a kávéjába. Nem szerette, mert csúnya volt és ezt a csúnyaságot szemérmetlenül mutogatta. Olcsó, rövid ujjú ruhákat hordott, hogy sovány, nyiszlett karja hónaljig fedetlen volt. Egyszer a combját is megmutatta, hogy milyen fehér, pedig csontos volt és sárga. Püffedt erekkel. Aznap nem vacsorázott. Kirázta a hideg. Undorodott.
A tanítónő melléje ült egy nádfotelbe és azt kérdezte:
- Mondja, Váradi, de őszintén. Mit nevetett maga hajnalban az ágyban? - Tág pupillájú zöldes szeme igen áthatóan tudott nézni, ha akart.
A fekete lány megmozdult a széken és végighúzta ujját a száján, mert a szögletekben még csípte egy kicsit a kölnivíz. Nem emlékezett arra, hogy nevetett.
- Nézze - mondta neki a tanítónő, - nekem megmondhatja. Nem vagyok pletyka. Láttam, hogy ébren volt. Mondja. - Közelebb bújt. - Férfi?
- Nem - rezzent föl. - Nem. - Később azt mondta: - Talán álmomban nevettem. Én nem tudom.
A tanítónő ránézett. Egészen lelohadt. Csalódottan, kicsit ellenségesen mondta:
- Maga annyit köhögött egész éjszaka, hogy alig hunytam le a szememet. Aztán az ágyban is felült és számolt valamit. Mit számolt? Kérjen port, mit tudom én...
Gyors, kopogó hangon beszélt. Erős hangsúllyal, olyan fenyegetőzve. Mindig így.
Valamit akart neki mondani. Közbe ki is gondolta. De aztán... Van úgy néha, hogy az ember gondol valamit, azután egyszerre...semmit. Nagyon furcsa ez...
Az ápolónő végigsivított a termen.
- Csen-des-kú-ra.
Rossz, sipítós hangja volt. Reszelte a fület. Azután megint.
- Csen-des-kú-ra.
Szedelőzködtek. A tanítónő mint egy féreg bújt a takarók alá.
Úgy odafelejtkezett még egy pillanatig. Megrándította utána a vállát.
- Ronda - mondta. - És ostoba is. Meg szemtelen. - Aztán feküdni ment.
Rájuk nyitották az ablakokat.
Ó, vég nélküli fekvések mindennapja. Merev nyújtózások délelőttjei.
Szúrós hideget belélegzés. Jaj uram, hát mindig ez, hát mindig ez?
Mindennap elmormolta fogai között, mint valami litániát. És hagyta, hogy az ápolónő közbe bebugyolálja meleget őrző takarók közé, erősen begyömöszölve oldalt a nyílásokat és mondjon valamit a jó levegőről, az egészségről, fiatalságról, meg ilyeneket.
Aludni. Aludni...Hunyt szemmel, merev fekvések alatt sokszor elképzelte a Halált. Ilyennek. Közömbösnek. Szabályos, szinte ütemszerű lélegzések nélkül. Olykor-olykor pillanatokra megakasztotta torkában a levegőt és figyelte a szívhangok zavaros fel-felverését.
Bolondság. Nagyon erőset fújt az ilyen tréfák után és mélyen torkába szívta a levegőt. Nem akart semmire gondolni, mert az ilyen csendes tépelődések nagyon elbágyasztották. Nézelődött...
Künn zúgtak a fenyvesek. Borzongó ágaikat hintázták a ködben, hogy leperegjen róluk a nedvesség. Nyikorogtak. Agyonitatott ágaikkal egymásba csaptak, mint a részegek. Hadonászva. Ellenségesen. Olykor a teraszra rázták magukat és lucskosan csaptak az ablakok felé. A kerti utak sárgásan felpöffedtek, folyósak, nyúlósak lettek, mint a nyál. Az apró virágágyak oszlásnak indultak, rothadt levelek barnállottak az árkokban. Csúnyán haldoklott minden. Nem jó ezt látni. Szorosra csukta a szemét. Lélegzett.
*
Két óra múlva a tanítónő hámozta ki a takarókból, ügyes, csontos kezével, mert elaludt. Már mindenki az ágyán ült, mikor bevánszorgott és ölbe tett tányérból evett fagyos, hideg arccal, étvággyal.
A feje szédült. Émelygett. Rossz ízek gyűltek a szájába és valami tompa nyilallást érzett a fejében hátul.
A tanítónő félszemmel intett az ápolónőnek.
Az odajött és nagyon belebámult az arcába. - Rosszul van?
- Nem. - Aztán rémülten és sokszor egymás után. - Nem, nem, nem, nem.
Az ápolónő hőmérőt tett a szájába és fekvéshez püfölgette a párnákat.
- Na, csak semmi gyerekeskedés - mondta. - Mit reszket úgy a keze, hisz ez természetes. Ősszel így van. Ronda, vacak idő. Kis láz... pfi. Az is valami! Vannak itt olyanok...
Nem mondta ki. A maga forró húsú tenyere közé kapta a vérszegény ujjakat és úgy paskolta, nyomorgatta, dörzsölte és beszélt, beszélt, az egészséget harsogó hangján megnyugtatón, hangosan. Azért a kevés fizetésért és szűk szabad délutánokért. Sokat. Csak úgy, emberszeretetből vagy mert ilyen volt a természete.
A tanítónő felkuporodott az ágyra és nagyon üres szemekkel bámult maga elé. Nem nézett oda.
Az öreg asszony, valami katonatiszt özvegye, aki harmadiknak volt a szobában, csak ült az ágy szélén, sovány, lelógós lábakkal, mint valami fekete madár és egykedvűen nézegetett ki az ablakon. Nem lehetett tudni, hogy kicsoda. Miért van itt. Nem köhögött. Lázat is csak szokásból mértek nála. Nem volt. A tanítónő azt mondta, hogy a katona fia tette be ide télire. Telelni. Talán mert útban van. Néha vasárnap délutánonként egy köpcös, alacsony emberke látogatója érkezett és gyors, sugdosó hangon beszélt vele valamit, kis gyűrött pénzeket csúsztatott búcsúzáskor a nénike kezébe, amit aztán a paplanra téve sokáig teregetett, hogy kisimuljanak. A tanítónő azt mondta, hogy ez a fia volt. De nem lehetett biztosan tudni.
Az ápolónő az ablakhoz vitte a hőmérőt és kicsit nézte.
- Feküdjön le, Ella kisasszony - mondta aztán. - A legjobb ilyenkor. Ez az undok ködös idő mindig felver egy-két tizeddel. Már én is egészen beteg vagyok.
Ez nem volt igaz. Az ápolónő is tudta, a tanítónő is. Látszott a szemén. Hunyorított.
Jó. Jó. Neki mindegy. Akkor csak lefeküdni. A harisnyát...segíteni egy kicsit a harisnyát lehúzni...Hogy szoros? Dehogy, szép, fodros harisnyakötő az...nem vág a húsba...Tessék csak le...Úgy...
Ah!...hideg kicsit az ágy.
*
Az óra rekedten ütötte el a hármat. Azt lehetne mondani: orrhangon. Dünnyögve, mint öregek a szót nyámmogta ki horpadt melléből az időt. Alig észrevehetően esteledett, csak álomból hirtelen rebbent szem érezhette azt a hólyagos szürkeséget a tárgyakon, ami lent, az ágyak lábánál, már vékonyka árnyékokba szökkent. Álmosítón lusta délután volt. Lomha-sárga felhők úsztak el az ablakok fölött és kicsit oszlott a köd. Ki lehetett látni a kerti útra. Lilás alkonyati fények bujkáltak a kopasz fák között, s a kerítés mellett nehéz fejjel lógtak a krizantémok. Néha szekér zörgött el a messzi országúton, azután megint csend lett. Süketítő, nehéz csend, amibe az óra monoton ketyegése is elfullad, a lélegzet is. Csend, amitől fel kell ébredni, mert nehézzé sűrűsödik az álom és nagyon nyomja a szívet, a halántékot, megpattanásig.
Nehezen mozdult az ágyon. Oldalt vetette magát és nyögött. Kis nyál csurrant le karján a nyitott szájából és furcsán, szipákolva lélegzett, mintha sírna.
A nehéz, riadt álom után sokára, nagyon dobogó szívvel ébredt. Fullasztó hőség sugárzott ki a párnákból. Teste főtt a takaró alatt s izzadt haja nagyon a meztelen hátához ragadt. Szúrta. Minden. A lucskos lepedő érdes ráncai a combok alatt. A matrac fel-felszurkáló lószőr tüskéi mint vékony tűhegyek nyomódtak a pállott húsába. Ebben a percben nagyon megérzett mindent.
Tágra nyílt forró szeme előtt piros lázkarikák cikáztak, amiket el lehetett nézni egy ideig úgy odabámulva, nagyon nem értőn, míg csak a hunyorgó pillák csücskét meg nem ülte a könny, aztán lélegzetelfojtva nagyon látó szemmel nézni, hogy törik ezer szilánkra bennük a fény, sohasem látott sugaras színek, amik az agyába szűrődtek fájó-élesen, aztán gyorsan erősen rájuk hunyni a szemet, hogy megmaradjon bennük az a szűrt, áttetsző pirosság, ami csillagokat szikrázik az erősen rányomott tenyér mögött - és úgy maradni hanyatt fekve, forrót lélegző szájjal sokáig, sokáig - el lehet felejteni így a fájást.
Nem csak így.
Néha a kezet kell kiemelni a takarók fölé és nézni. Néha a láztáblára porlós krétával felkarcolt nevét. A betűkön is el lehet bíbelődni egy kicsit. Annyi sok érthetetlenség van. Annyi minden. Sosem látott. Nem megnézett. El lehet fáradni ettől.
A tanítónő bekukucskált az ajtó csöppnyi résén, azután bejött. Csöndben motoszkált az éjjeliszekrényen. A maradék vasárnapi tortát tette át más tányérkába, azután lassú, csusszanós léptekkel, ahogy jött, kisurrant az ajtón.
- Leona - kiáltott utána -, Leona.
Sohasem mondta még neki így. Aztán még egyszer csaknem sírósan: - Leona.
A tanítónő nagyon nevetősre rándult szájjal fordult vissza.
- Gondoltam, alszik.
- Nem.
- Jobban van? Maga mindig sír kicsit álmában. Éjszaka is...
- Éjszaka nem...
- De.
- Tudja, - bújt, kicsit közelebb örök kíváncsi arcával, amin mindig egy kis izgatott pirosság fénylett, - előttem nem kellene tagadni...
- Mit tagadok én?
A tanítónő kuncogva nevetett. Csiklandósan.
- Valamit...
- Én?
A tanítónő igent rázott a fejével. Egész fehér ajakkal mondta:
- Jobb, ha elmondja nekem. Én sem tudtam addig aludni éjszaka, amíg nem meséltem el magának az egészet. C', férfi, fene egye meg, nem is olyan nagy szenzáció az egész. - Reszketett.
A fekete lány egyenesre ült fel az ágyban és maga alá húzta a lábait. Nem emlékezett semmire.
A láz nagyon korbácsolta a homloka mögött a vért. Szédült.
- Adjon egy kis chinint - mondta - azért kiáltottam. - Már nem is látta tisztán a tanítónő arcát.
- Adok. De a láz is ettől van. Minden. Hogy magába fojtja ezt az egészet. Én is úgy voltam, vért hánytam. Hallja, Vért hánytam mindig az izgalmaktól.
Sziszegett. Mint a kígyó. Mérgesen sisteregtek ki száján a szavak, kezében reszketett a pohár. A kanállal éles kis indulót vert ki a tányéron és nem hallotta a csörömpölő zajt. Semmit. Csak beszélt, beszélt, saját hangjától megrészegülve, engesztelhetetlen asszonyi gyűlöletében, kielégítetlen örök vágyában a hím ellen.
- Utálat, - hörögte - utálat. Ki kellene vágni őket az életünkből, mint egy rossz rongyot.
A hideg rázta. Vacogó fogai alatt nehéz szószilánkok őrlődtek kemény ropogással. Egészen megszépült nagy haragjában a tanítónő. Arca megnyúlt, elfehéredett és valahogy a ráncok sem látszottak annyira a nyakán.
Jól esett ez a nagy lárma a lomha csend után. Úgy hullott le petyhüdt idegeire, mint hűvös zápor ájult füvekre a mezőn. Egészen felfrissült, megvidámult tőle. Nem is hallotta, mit mond. Csak a hangjára figyelt, a nyikorgós rossz hangjára, ami felé locsogott az ágy végéből, mint egy kis szennyes folyó, piszkot kavargó felülettel. Néha kemény szavakat kapott el a füle.
- utálat. Hallja? Rossz rongyot. - Ilyeneket.
Az ajtó mögül lépések zaja hallatszott. A tanítónő öccse jött ilyenkor, vasárnap délután a félretett maradék tortáért, s azért a néhány szennyesért, amit a tanítónő mindig egy kicsit szégyenkezve dugott a hosszúra nőtt fiú kabátzsebébe, amikor senki sem látta. Hát mit csináljon? Drága itt bent nagyon a mosás, aztán meg nagyon szégyellni való valami az a szegénység.
- Jaj, - mondta a tanítónő és egyenesre húzta a zsibbadt lábait. - Nagyon itt felejtettem magamat. De az ember mindjárt kijön a sodrából, ha csak rájuk gondol.
És ez igaz volt. A tanítónő mindig kijött a sodrából, mert mindig rájuk gondolt. Sietve kapta föl a tányért.
- Majd még beszélünk erről, - mondta az ajtóban. - Nem fogom engedni, hogy kínlódjon! - Így mondta: kínlódjon. Aztán kisietett.
Jó.
Nagyon utána nézett a tanítónőnek.
Jó.
És nevetett arcra borulva a párnákba. Sokáig.
Mert a nevetés is úgy jött már, mint a sírás. Nem tudni honnan. Észrevétlen. Egyik pillanatról a másikra. Ahogy emelkedett vagy csökkent a forróság. Gyötrődve élte a perceket. Elbabrált minden semmiségen. Szavakon, miket a folyosó vasárnapi lármájából kapott ki a füle. Egy idő óta hallása is élesebb lett. Szaglása is. Sohasem érzett, furcsa illatokat szívott fel az orra.
Esőszagot. Az ablakpárkány bádogán megülepedett cseppek rozsdaszagú párolgását, rothadt levelek poshadt gőzét. Lázszagot érzett, ami a tenyeréből csapta meg az orrát.
Jó volt így felfokozott idegekkel élni az időt. Nagyon meglátva, megérezve mindent. Lehűlve még a láz is jónak tetszett, mert színes, mély álmokat hozott éjszakánként, amiből hirtelen, riadva kellett ébredni, lüktető halántékkal, úgy érezve, hogy millió apró szívecske kopácsol a mellben, a combokban és az ujjak hegyén.
Ó, egészségesen, hanyatt fekve, mindig kicsit megvetéssel lehetett gondolni ijedt kis félórákra, könyörgésekre, ahogy kóválygó fejjel chinint kér a tanítónőtől, köhögésekre, amik csúnyán, nyújtva, nyálasan szakadtak föl torkán, a tanítónő ravasz-kíváncsi arcára, ahogy a csészére les, mint egy kopó, szimatolva, hogy "hátha vér?" Ó, ilyenkor nagyon lehetett szégyellnie magát.
- Eh, - mondta aztán, - mit, ő ordít, hogyha rosszul van, én csak sírok. - És ez különbség volt.
Magasra dobta a takarót, két meztelen combjára csattanóst vert tenyérrel.
Nagyon egészséges, bizakodó mozdulat volt ez. Megvékonyult ujjaival bordái közé nyúlkált és úgy mondta: Nem vagyok sovány, nem vagyok sovány. Ebben a percben nagyon szerette volna, ha a tanítónő látja. A sovány, nyiszlett tanítónő, a girhes csípőjével, mint egy hernyó, mint egy hideg nyálkás hernyó. Brr. Megborzongott a gyönyörűségtől, hogy milyen fehér a húsa.
Az óra zengő hangon verte el a négyet. Utána kerregett egy kicsit és megállt. A hang hirtelen közelből csapott a csendbe, olyan váratlanul, hogy be kellett rántani lábait és meztelen hasára ráhúzni a takarót, zavartan, mint akit meglestek, azután nevetni hosszan, hosszan, hogy az óra volt, csak az óra, kicsit kiábrándultan ezért, de vidáman, mit egy jó tréfán.
Haj, néha semmiségen is lehet úgy nevetni, hogy könny csordul ki mind a két szemből a vidámságtól.
- Mi az? - kérdezte a tanítónő, aki az öccsével jött a szobába. - Mi az?
- Jöjjön ide - intett a kezével és szélesre nyitott ujjakkal húzta le magához a tanítónő fejét, aztán kuncogva, sugdolózva sisteregte a fülébe az egészet, félszemmel a fiú arcába lesve, kicsit szemérmetlen titkolózással.
A tanítónő elment az ágytól. nem nevetett. Butaság volt. Nem lehetett nevetni rajta. Megdörzsölte a nyakát. Elnézett. Semmit nem mondott. Csak sokára.
- Nem kel föl?
- Nem. - Ellenségesen, szúrós szemmel. - Nem. - Nagyon bánta, hogy elmondta a tanítónőnek. Hisz ez ostoba. Meg sem érti.
Csend.
A szeplős fiú szipákolva lélegzett az ablaknál. Az ágyból látni lehetett a szemét az ablaküvegben. Hideg, zöld szeme volt neki is, mint a tanítónőnek. Elnézett róla.
- Váradi, - mondta sokára tanítónő, piszkos harisnyákat gubancolva az ablak előtt, - azt hiszem, az apját látom jönni az úton.
- Ó.
Felült az ágyban. Aztán valami hirtelen rászakadt bágyadtsággal, gépiesen kipólyálta hosszú, fehér lábait a takarókból és úgy lógatta, kicsit kalimpálva velük az ágy szélén, mint egy gyermek, a reggeli ébredések után és kis dagadt mosollyal a szája körül mondta a tanítónőnek:
- Fel fogok kelni. Menjenek ki.
Lassan, kicsit leverten öltözni kezdett. Az apjára gondolt és ebben a pillanatban nem bírt az arcára emlékezni. Volt ez így néha.
Most is, ahogy percek múlva a dohogó kályha mellé kuporodva az ajtóra lesett, erre gondolt.
A zaj nehéz zúgással zsongott körülötte. Ismert vasárnapi arcok ülték körül az apró fehér asztalkákat, városból jött egészségesek, akik csípős, esőszagot párolgó ruháikat melengették a tűz körül, hangosakat nevettek és roppant sáros cipőiket kis fadarabbal piszkálták egy láda fölött. Megfigyelte, hogy nagyon egészségesen köhögtek, s utána mindig megrázták a fejüket és hajlott derékkal térdükre vertek, méltatlankodva, mert sokat nyeltek a folyós ködből. Roppant szemérmetlenül köhögtek. Kifeszítették az egészséges mellüket és úgy látszott, hogy az egész levegőt elszívják előle.
Rossz érzés volt ez. Nagyon a szájára kellett szorítani a zsebkendőt és aprókat, hangtalanul köhögni mögötte.
Az ebédlő vasárnap délutánonként hosszú, lankadt pálmával roppant váróteremhez hasonlított, ahol órákig tartott a zsibongás, zaj, sürgés-forgás, kis és nagy táskák kattogása, amikbe minden alkalommal vittek, vagy hoztak valamit, fehérneműt, hazai porlós süteményt, regényeket.
- Ne gyere vasárnap, te ne gyere - mondta az apjának néha, mert nem szerette, ha rábámultak az ő sovány kis apjára, akire úgy ráfért volna a pihenés, langyos becsinált levesek és nagyon édes tészták, s aki mégis mindig csak vasárnap jött, mert máskor nem jöhetett, s úgy tipegett a kockás kőfolyosón az ismerős kis lépteivel, kicsit csúszkálva, mert az egyik lába rossz volt.
Néha nagyon összeszorult a torka, ha a világos tiszta gyermekszemeibe nézett, amik olyan elbámulva repdestek a nagy virágú fehér abroszokon, kis, tisztelő csodálkozással a halovány-finom torta-szeletkéken, amik szerte hevertek hártyavékony üvegtálakon mindenfelé.
Jaj, milyen zavartan pakolta ki ilyenkor zörgő, nagy papírokból a hazai zsíros tésztát, ami olyan vastagon, illetlenül hatott a vékony tortaszeletek mellett. Jaj, szégyellni kellett ezt az erőlködős vasárnapi fényűzést, ami kistisztviselő házból jött a "gyereknek" annyi szeretettel és fűszerrel teletömötten, s amiből olyan nagyokat, őszintéket lehetett harapni este az ágyban, amikor senki se látta.
Erre gondolt most ott a kályha mellett az apját várva, hunyt szeme mögött egyre a lépéseket lesve, amik egyre késtek. Néha kérdőn a tanítónő arcába nézett. Nem jön?
Az hegyesre rántotta a vállát és messziről megrázta a fejét.
- Nem jött... - sivította később száját két csukott tenyere közé kapva. - Nem jött, valaki más volt. Nem ő.
Nem jött? Nagyon elcsodálkozott ezen. Nem is hitte el. Még sokáig ült úgy oda felejtkezve, egyre az ajtót lesve. Nézelődött. Új arcokat is látott a betegek között. Idegen vendégeket is. Nem ismerték itt egymást. Csak látásból. Nem is beszélgettek. Csak az egy szobában lakók. Roppant internátus volt ez a fehérfalú szanatórium, ahol a bentlakók sötét ruháik alatt nagyon rossz tüdőket viseltek.
Hat óra után nehéz gong vert bele a zajba. Percek alatt elült a zsibongás. Kis, óvatos csókok cuppantak az arcokon, a nagy rézkilincs fényeset csattant a kezek alatt, azután csend lett. Vékony por. Eloltották a nagy csillárt, csak mélyen a falban hunyorgott egy pár villanyszem, híg fényt csorgatva a kövezetre, amitől megnyúltak a kőkockák, összefolytak, kék és piros színük úgy vibrált a szem előtt, hogy könny szökött bele.
Jaj, néha attól is könny szökik a szembe, hogy a kőkockának kék és piros színük van - mint a vérnek.
*
- Váradi, - kérdezte a tanítónő éjjel az ágyban - mit néz?
Csend volt, csak az öregasszony hortyogása hallatszott mint egy messzi sírás, szipákolva, mindig, mikor a szívén feküdt, így lélegzett.
A tanítónő átölelte térdét, ami azonnal reszketve kocódott össze, mint a foga, mihelyt fázni kezdett.
- Váradi, - súgta a tanítónő, aki egyszerre nagyon fullasztónak kezdte érezni a sötétet, - én felgyújtom a kis villanyt. - Keze a vizes poharak között botorkált. A konnektort kereste.
- Ne - hallatszott érthető-tisztán a másik ágyból. - Ne. - Hűvös, keskeny kéz rátette ujjait a tanítónő kezére és szorította.
Így maradtak. A tanítónő úgy érezte, mintha nehéz, kábult álomban szenvedné ezt a szorítást - hanyatt feküdt, csak térdeit szorította egymáshoz, roppant erővel, úgy, hogy fájt.
- Hallja? - hallatszott a másik ágyból.
A tanítónő, aki egy felső-magyarországi falucskában köpte ki a fél tüdejét, amíg írásra tanította a babonás tót fiúkat, s sokszor síráshoz közel magyarázta, hogy kísértetek nincsenek, csak Isten van - most félt.
- Hallja? - hallatszott.
A tanítónő nem hallott semmit. A hortyogást sem, mert már megszokta a füle.
- Mit? - súgta tenyere mögül - mit?
- Jár.
- Ki jár?
- Az óra - súgta roppant titokzatosan.
A tanítónő lerántotta ujjait az arcáról. Testében enyhülni kezdett a zsibongás. Egy pillanatig némán feküdt a csodálkozástól, aztán felült és dühtől fakó szájjal azt mondta:
- Ostoba, ostoba, ezért kellett engem felkölteni?
Aztán az előbbi ijedtséget nagyon szégyellve maga előtt, még egyszer keményen:
- Ostoba!
Megfájdult utána a szája.
Erős kattintással felgyújtotta a villanyt és leszállt az ágyról, úgy, meztelen lábakkal az órához csúszott és mint egy fehér madár, két bő buggyos karját széttárva felágaskodott, begörbített ujjával az egyik láncba kapaszkodott, megrántotta.
Az óra megállott. Csúnyát kerregett. Nem lehetett tudni. Talán a tanítónő torkából jött ez a hang, talán az óra mélyéből.
- Na. Már nem jár, - mondta a tanítónő, nagyon megnyugtatva magát. - Most már aludhat. - Az inga után kapott. A mutatók ettől felágaskodtak, mint két pici kar, tiltakozva, mintha fájna a rántás.
- Ne bántsa - sziszegett felé az ágyból.
Az inga homályos arany-lapja kicsit lengett még, aztán a tanítónő kezébe szakadt.
Úgy látta, hogy egy pici aranyszív vergődik a nyitott tenyerében, az óra szíve. Felült az ágyban.
Vékony, szürkés csík keretezte már az ablakokat.
A tanítónő arca zöldnek látszott a lámpafényben és valami madárhoz hasonlított. Vékony orra, mint egy csőr ugrott előre, minden percben lecsapni készült. Ott reszketett a törött óra alatt, egyik lábáról a másikra állva a hűvös padlón.
- Nem tűröm a bolondériáit - mondta olyan hangosan, hogy az öregasszony forgolódni kezdett az ágyban.
- Menjen más szobába!
Úgy beszélt, mint az iskolában, mikor egy sereg rosszindulatú gyereket kellett megfélemlítenie. Tanítónősen.
Tíz évvel volt idősebb nála ez a tanítónő, de ahogy kiszállt az ágyból és mellé állt, a válláig sem ért a borzas, fekete haja.
Szótlanul az óráért nyúlt, mellére ölelte és megcsókolta a számlap közepét, ott, ahol a száját látta.
- Őrült - mondta a tanítónő és nagyon üveges szemekkel bámult fel rá. - Őrült.
Az ablak felé húzódott és tenyerét szájára szorította, hogy ne sikoltson.
- Pszt - súgta nagyon titokzatosan, magasra emelte ujját és az öreg asszony ágya elé állt, nehogy a tanítónő felkelthesse.
- Pszt.
Az órát ágyába fektette és nagyon gondosan a paplan alá rendezte a megmaradt láncát, babusgatta, mint a nagy betegeket szokás, valamit gügyögött hozzá anyásan, aztán odament a tanítónőhöz és az arcába hajolt.
- Pszt - intett az óra felé -, köhögött. - Meg akartam mondani az orvosnak, de mindig aludtam, vagy nem jött...Minket is gyógyítanak itt, őt is meg kellett volna...Emberarca volt neki, én láttam, valami régi beteg - akiről megfeledkeztek. Ma délután már járni sem bírt a gyengeségtől...nem kellett volna bántani, - de maga ezt nem érti...
Nagyon lenézően mosolygott.
A tanítónő egymásra harapott ajkakkal, lélegzetelfojtva néha az ágy felé nézett, ahol az óralap feküdt pöfeteg-sárgán, mint egy hullaarc. Egy pillanatig az az érzése volt, hogy megölt valakit.
- Nem - sikoltott fojtva - nem. - Feje hátrabukott és tompán fuldokolva kacagni kezdett a rémülettől. - Őrült, hazudik!
- Nem hazudok - mondta a fekete lány meggyőzően és nagyon forró tenyerét a tanítónő vállára tette.
- Hazudik - sikoltott a tanítónő megint.
És akkor ő csendesen rátette a tenyerét a szájára, gyengéden átkapcsolta ujjaival a tanítónő sovány nyakát, komolyan, csaknem szomorúan a szemébe nézett és úgy mondta:
- Nem hazudok, Leona. Nem hazudok.
A tanítónő előrerúgta két kemény térdét, úgy, hogy megtántorodott.
Fájt neki ez a roppant durvaság, meg az, hogy hazugnak tartja.
- Leona, - kérlelte szépen, - Leona.
A tanítónőnek fehéret habzott a szája a dühtől. Kiáltott.
Az öreg asszony felült az ágyban és azt kérdezte, miért ég a villany?
Aztán, mert már öreg volt és álmos, újból elaludt.
A tanítónő megint kiáltani akart s akkor úgy érezte, hogy hirtelen roppant erő száll a karjaiba, úgy, hogy el bírja vinni az ágyig.
A tanítónő kapálózott és csúnyát kiáltott. Megint meg kellett fogni a torkát. Aztán nem is lehetett elengedni többé az ágyig. Aztán az ágyban sem. Még sokáig. Úgy érezte, mintha a sovány nyaka köré száradtak volna az ujjai. Rossz érzés volt. Nem bírta lehúzni őket.
*
Már hajnalodott, amikor fölkelt az ágya mellől. Nagyon fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Mintha egy nagy éjszakai gyaloglásból jött volna meg, nehezek lettek a lábai.
Melege volt. Olyan furcsán zúgott az agya, mintha nehéz harangok kondultak volna a homloka mögött. Megnyújtózott a két ágy között és csodálkozva nézte, milyen egyszínű az óralap és a tanítónő arca. Aztán halkan, óvatosan kinyitotta a terasz ajtaját és szétnézett a párás szántóföldeken. Mindenfelől utak szöktek a szemébe, hívogatóan, valami roppant egyszerűséggel, s ettől olyan békés jó érzés szállt a szívébe, valami könnyes honvágy, anyaszeretés, hogy csendesen megindult a lépcsőkön - hazafelé - a derengésben.