Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Az unokabátyám mellett átkínlódott éjszakák nagyon komorrá és ingerlékennyé tettek. Jó lett volna Józsefet kiszorítani a szomszéd ágyból, de eszembe se jutott, hogy emiatt siessek munkába állni. Napról-napra látni lehetett, hogy valakivé leszek a házban. Kívánni se tudtam volna kellemesebb helyzetet. Ettem, ittam, festegettem s barátkoztam az öregasszonnyal. És ez az öregasszony nem is volt olyan öregasszony. Mindenesetre sokkal kényelmesebb volt vele jóban lenni, mint a lányokkal, akiket addig ismertem. Minden úgy történt, ahogyan én akartam, s ő boldog volt, hogy szolgálóskodhatott nekem. A képeimen úgy el tudott csodálkozni, mintha azok igazán rendkívüli dolgok lettek volna. S most nekem is nehezemre esett volna elszakadni ettől a játéktól. Valami furcsa állapotban voltam s a kis vizes ecsettel a forróságomat, a fiatalságomat, a múltamat és a jövőmet kentem rá a papírra. Ezt nem tudtam, inkább csak ilyesvalamit éreztem s kielégítettek ezek az érzéseim.
Egyszer ebéd közben azt mondta az Imre:
- Hétfőn alighanem bejöhet a gyárba.
Az unokabátyám örült ennek a fordulónak:
- No kölyök, legalább mesterségedhez jutsz. Már úgyis egészen mázolóvá vagy mi a fenévé lettél.
Azt már régebben észrevettem, hogy gyanakodnak rám, hogy valami mondanivalójuk lenne a számomra. Nem tetszett nekik, ahogy én itt éltem közöttük. Hogy mennyit ismertek az én mindennapi életemből, azt nem tudtam, s nem is nagyon érdekelt. Diadalmas kakasnak éreztem magam ezen a szemétdombon. Amit délben az Imre mondott, meglepett, de egyáltalában nem örültem neki. Éreztem, hogy ki akarja húzni alólam a földet.
Este elmentem velük a kocsmába s az unokabátyám komolykodóan azt mondta:
- Most aztán hagyd abba az öregasszonnyal, az anyád szentjét!
Éreztem, hogy tudnak valamit a dologról, ez a hirtelen rám törés kissé mégis megijesztett.
- Mi, mit akarsz az öregasszonnyal? - dadogtam. - Nem értem, hogy mit akarsz a öregasszonnyal?
- Jól van, én mondom, hogy le se köpöm, de ne vacakolj az öregasszonnyal, mert aztán amit kapsz, azt elteheted.
- Hát ott én is ott leszek - mondtam hetykén. De láttam, hogy fele se tréfa a dolognak. Jobban kell vigyázni, gondoltam, de arról, hogy az öregről lemondjak, szó sem lehet.
- Biztosan azzal a hülye képeiddel bolondítottad el!
S egyszerre szörnyen nekidühösödött. Verte az asztalt, káromkodott s kész lett volna verekedni, ha valamit ellene szólok.
- Mindenki nem csinálhat ilyen hülyeségeket. Taknyos. Hát ki az Isten látott már ilyesmit, egy lakatoslegény elmenjen képeket festeni. Ha tudtam volna, hogy ilyen vagy, egy vassal se segítettelek volna.
- Én mégis azt csinálom, ami nekem jól esik - mondtam. - Ha irigyled az öregasszonyt, hát vidd el - ha tudod.
Az emberek körülállták az asztalt és röhögtek rajtunk.
- Ne legyél megijedve, bemegyek a gyárba és visszaadom a pénzed, - dünnyögtem és elmentem a kocsmából.
Az öregasszony egyedül volt otthon. Elmondtam neki a kocsmai jelenetet, de őt ez meg se lepte, nem is félt.
Még jobban hozzám szegődött. Nagyon jó esténk volt így kettesben.
Hétfőn bementem a gyárba, a hidászokhoz osztottak be.
Nekem idegen s embertelenül nehéz munka volt ez.
Még soha nem voltam egy gyár belsejében, csak a hírét hallottam: nagy, hatalmas és borzalmas. De távolról sem tudtam elképzelni olyannak, mint ahogy ez a valóságban előttem állt, jobban mondva körülöttem, alattam és fölöttem nyüzsgött, zúgott, dohogott és élt minden porcikájában külön és az én részemre szinte fölfoghatatlan egészben. Vagy százunkat vettek föl egyszerre, erős, nagydarab embereket, sovány, kiéhezett roncsokat, lármás kamaszokat jó ruhákban és rossz ruhákban, mint ahogyan a szegénység ideöntött bennünket. Mikor a felvételi irodából kijöttünk, az asszonyok és kereskedők városa helyett, amit eddig Győrből ismertem, most a munka városában találtam magam.
Az irodában mindenki kapott egy cédulát s most ezek szerint a cédulák szerint elosztottak bennünket. Én messze-messze a gyár végébe kerültem. Nem műhely volt ez a hidászok osztálya, a szabad térben dolgoztak az emberek vörös tábori fújtatók mellett, hatalmas vastraverzeken, eldűlt és ingadozó oszlopok között. Csak a tér közepén állt egy pajtaszerű vasszerkezet, itt a finom munkások dolgoztak, de ennek az épületnek szabad volt a négy oldala s csak annyiban különbözött a többi helytől, hogy be volt tetőzve.
Egy magas vörös hajú munkavezetőhöz kerültem.
- Hej, öcsém, itt magából sose lesz rózsafa! - mondta mikor meglátott. - Miért nem maradt még kicsit az édesanyja mellett?
Nem válaszoltam, hiszen azt sem tudtam, hogy valóban itt állok-e ez előtt a vörös ember előtt. Csodálkozva láttam az egyik vasrudat, amint az egész vagonnyi lemezzel forgott el a fejünk fölött.
A munkavezető kiabálta:
- Vigye valaki maga mellé ezt a fiatal embert!
Belekapcsolódtam az üzembe, amit még mindig csak szörnyűséges zűrzavarnak láttam. Aztán éreztem, ahogy lassan elveszítem magam és forgó, mozgó, verítékező részévé válok valaminek.
Valaki parancsolta:
- Álljon oda a kohóhoz, a meleg szegecseket fogja hordani!
Délig megállás nélkül szaladgáltam a kohótól a szegecselőkig és vissza. Délután észrevettem, hogy buta, elégtelen munka ez az én részemre s megmondtam, hogy tegyenek máshova, mert én nem napszámos, hanem lakatos vagyok.
Nevettek a szavaim fölött:
- Hiszen csak kíméletből tettük oda, de lássuk, mit tud egyebet.
A ráverőkhöz kerültem. Egy próbára összeállítandó híd oldalívén dolgoztunk. Néhány méterre a földtől szétvetett lábakkal két traverzen álltam. A súlyos kalapács majd elrepült velem, valahányszor felemeltem. És estig sokszor, nagyon sokszor kellett ezt a nehéz dolgot felemelnem, hogy lefejezhessem vele a szöget, ami újra meg újra ott meredezett előttem a megfúrt lemezben. Alig tartottunk valami pihenőt, éppen csak ha a szegecsek nem érkeztek meg elég gyorsan. A szomszédaim sokkal könnyebben verekedtek meg ezzel a baromi munkával, gondoltam, ezt is csak meg kell szokni.
A dudálás előtt öt perccel letettük a szerszámot és egy bádog vályúban megmosakodtunk. Alig álltam a lábaimon, kegyetlenül fájtak a talpaim. A többi munkások gondtalanul beszélgettek.
Az ezernyi ember lökdösődve, egymást előzgetve tolakodtak ki a föltárt kapun.
- No gyerek, hát hogyan ízlik a dolog? - kérdezte otthon az unokabátyám.
- Jó lenne, - mondtam - csak kicsit unalmas.
- No majd csak beleszoksz. Festegetni képeket, azt elhiszem, valamivel könnyebb.
Nem volt kedvem hozzá, hogy feleseljek. A fejem még most is tele volt az őrült zuholással, csikorgással és emberi lármával, az asztal körül beszélgetők hangja mintha csak úgy kívülről ment volna el a fülem mellett.
Az öregasszony határozottan sajnálkozott rajtam.
De ki gondolta volna azt, mi lesz velem éjszakára. Alig hogy letettem magam a szalmazsákra, lassú zsibongással, nehéz, kegyetlen fájás kezdte ellepni a tagjaimat. Nem tudtam, mi történt velem. Az unokabátyám már horkolt mellettem, amennyire lehetett, elhúzódtam tőle. Uramisten, gondoltam megrémülten, valami történt velem. Talán kolerát kaptam, vagy ilyesvalamit.
- Ne nyöszörögj, te kölyök, mert kidoblak - morogta az unokabátyám félig álmából s még jobban a falhoz nyomott.
- Fönt vagy? - súgtam. - Majd meghalok. Talán kolerát kaptam.
Nem válaszolt. Egyet mozdult s lehet, hogy akaratlanul tette, belém rúgott.
A fájdalomtól hangosan felkiáltottam.
- Mi az? - riadt föl az asztalos is.
- Ez a kölyök itt.
- Talán kolerát kaptam - nyöszörögtem újra.
- Kuss! - morogta az asztalos.
A József is fönt volt már s álmosan nevetett.
- Hagyjátok, biztosan izomláza van a gyereknek. Csak aludjon, holnap minden jó lesz.
- Fessen képecskéket, ha meg akar halni - dünnyögte az asztalos még egyszer.
Aztán csönd lett.
Már hallottam valamit az izomlázról s kissé megnyugodtam. De a fájdalom nem akart csillapulni. Mintha minden izmom meg akart volna szakadni, mintha a hús is le akart volna válni a csontjaimról.
Alig vánszorogtam be a gyárba, de ahogy munkához kezdtünk, elmúltak a fájások s csak estére jelentkeztek újból. Három éjszaka kínozott a láz, aztán egyszerre megnyugodtam. Beletörődtem az embertelen robotba. Fölébredt bennem a régi munkakedvem, szeretetem a mesterségem iránt, bárha ez a munka egyáltalán nem olyan volt, ami engem kielégíthetett volna. A mérnök, aki a hidat megtervezte, az örülhetett a munkájának. Az épülő híd valóban szép és hatalmas szerkezet volt, de a mi munkánk csak otromba kopácsolás, fárasztó robotolás volt rajta.
Ha valami újabb anyagra vagy szerszámra volt szükségünk, akkor én hoztam el az irodából, vagy raktárból. Ilyenkor végig kellett mennem a gyárudvaron, az esztergályosok és kovácsok műhelyén. Ami rendkívülien nagyszerűen élt az én fantáziámban a gyárról, aminek a megismerése után gyermekkorom óta vágyakoztam, most itt volt előttem. Megint éreztem, a magasabb rendű munka jó, szép, az embert kielégítő valami.
Az esztergályosok terme tisztaságában és világosságában inkább valami óriási templomhoz, mint az általam eddig ismert műhelyekhez hasonlított. A tető két vasoszlop soron feküdt, az épület négy fala csupa üveg volt, ablak ablak mellett, a magasban búgtak és morogtak a transzmissziók, a szíjak leszaladtak a padokhoz és forgott és búgott minden, mint valami óriás óraszerkezet. Az emberek felgyürkőzötten s valami nyugalmas fölényben álltak és járkáltak a padok között. Nem napszámosai voltak ők a munkának, hanem irányító, parancsoló urai a gépeknek. Igen, így igen - gondoltam - a nyersvasból, a kemény acélból, a csillogó rézből kerekeket, csapágyakat és szelepeket esztergályozni. De hol vagyunk ezektől mi, hidászok, mint a tehetetlen tetvek, mászkálunk a hatalmas szerkezeteken, törjük magunkat és verítékezünk és estére fáradtak és tehetetlenek leszünk, mint a meggyilkoltak.
Ebből a hűvös, tiszta csarnokból mentem át a kovácsok műhelyébe. Még ilyesmit se láttam soha. Hosszú és alacsony, kibírhatatlanul forró és füsttel telített barlang volt ez, a gerendákról piszkos és pókhálós villanylámpák csüngtek alá, a kemencék kinyitott száján kicsillagzott a megfehéredett vas és világított a mély izzás és úgy látszott, mindjárt kijön a tűz, hogy eleméssze a világot. Az embereknek csak egy kis rongydarab volt az ágyékukra kötve, mezítelenül dolgoztak. Feketék voltak, mint az ördögök és ők is uralkodtak a dolgok fölött, mint a királyok és hajcsárok. Ha csak átmentem a műhelyen, középütt, távol a megpoklosodott kemencéktől, mellem zihált a levegőhiánytól és csurgott rólam a gyöngeség verítéke. S ezek a meztelen fekete emberek reggeltől estig éveken át itt éltek a kemencék, a tűz, a felizzott vas és a hatalmas emelődaruk testvérségében. Ezek az eleven szerkezetek kiemelték a vasat a kemencékből, s csikordulás nélkül hurcolták a gőzkalapácsok alá, hogy ott oszlopokká, tengelyekké s egyebekké alakuljanak át. A kovácsok ott álltak az emeltyűk előtt s egy kis kézrándítással irányították a darut és a kalapácsokat. A föld remegett az ütések alatt s az emberek szájában nyugodtan ült a pipa.
(Folyt. köv.)