Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Fáradtan és kiéhezetten érkeztem meg Győrbe. Útközben többször elhatároztam, hogy kéregetni fogok, de csak az álmosság volt olyan erős, hogy idegen házakba bekopogtasson velem. Parasztoknál és szegény embereknél aludtam, dohos, sötét lyukakban. Ez volt az első alkalom, hogy idegen emberek közé fészkelődtem s az erős, ismeretlen szagok miatt, ami ezekből az emberekből s az ócska bútorokból áradt, valósággal megrészegedtem. A szagok mindig erősen hatottak rám s most ez az idegen nyomorúság, piszkosság is a szagokban került be a tudatomba. Reggelenként, mintha újjászülettem volna, mintha súlyos, fullasztó terhek alól szabadultam volna ki. A friss tavaszi levegő, a még párás országút, a zöld mezők megnyugtatóan hatottak rám. Sokszor észrevettem magamban a paraszti természetet s most is éreztem, milyen közel élek a nyers, párázó földekhez. Mikor Győrbe érkeztem, nem volt meg bennem a megérkezés öröme. Csak az álmosság és az éhség volt az, ami a kijelölt helyre kényszeríttet.
Egy öregasszonynál lakott az unokabátyám. Mikor megérkeztem, nem volt otthon csak az öregasszony. Hatvanöt éves lehetett, sovány, kissé meghajlott hátú, az orrán a jobb szeme alatt egy kis nyitott seb volt. Emiatt határozottan ellenszenvesnek tűnt nekem az öreg. Úgy éreztem, ez a seb a bőre alatt egész testén el van terjedve, féltem csak a ruháján át is hozzáérni.
Szívesen fogadott és zsíros, nehéz vacsorát adott. Éhes voltam, de nagyon étvágytalanul ettem. Csak a fogaimmal érintettem az ételt, a két szám szélét minden iparkodással távol akartam tartani még a kanáltól is. Émelygés volt bennem minden iránt, amit nem az anyám készített, vagy amit nem kocsmában tálaltak elém. Az a kis seb az asszony orráról nagyon benne ragadt a szemeimben. Mindent ezen a kellemetlen szűrőn át láttam ebben a házban. Még a beszédétől is féltem ennek az asszonynak.
Nagyon örültem, mikor az unokabátyám megérkezett. Még másik két fiatalember volt vele, akik szintén itt laktak. Mind a hárman szőkék voltak, az unokabátyám, mint egy öles, megkopott fatuskó vált ki közülük. Kár, hogy nem fekete volt a haja és bajusza, akkor igazán szép kovácslegény lett volna. Bemutatott a másik kettőnek, aztán megkérdezte:
- Most mondd el, gyerek, hogy miért is jöttél ide.
- Dolgozni szeretnék a vagongyárban.
- No az nem megy olyan könnyen! - mondták egyszerre mind a hárman.
- Talán a szocialisták csinálhatnának vele valamit - mondta az unokabátyám.
Az Imre felém fordult:
- Maradjon csak itt, majd lesz valahogy. Csináljon neki jó helyet, mama, hiszen még valósággal taknyos.
- Nem kell, hogy segítsen rajtam, ha nem akar - mondtam sértődötten. - Elmegyek tovább, úgy sem gondoltam komolyan, hogy itt maradok.
A harmadik fiatalember megölelt:
- Hagyd, öcsém, csak a szája jár ennek a vörös gazembernek.
Az Imre dünnyögött:
- Mondtam, hogy csinálunk vele valamit.
Ott maradtam. Az unokabátyámmal kerültem egy ágyba. Nagydarab ember volt, meleg húsával egészen a hideg falhoz szorított. Gyerekkoromban már aludtam együtt a kvártélyosainkkal, utáltam az erősszagú férfitestet. Egészen rámterpeszkedett és sokáig sugdosott a fülembe. Elmondta, hogy az Imre asztalos, csoportvezető a gyárban s vörös szocialista. Én ezt az utóbbit nem értettem meg. De most nem volt itt az ideje, hogy kérdezősködjek. Fáradt és álmos voltam, de az unokabátyám nem akart kifogyni a sugdosásból, beszédében sok volt a szitkozódó szó s végre azt is elmondta, hogy a vörös gazember az öregasszony szeretője.
- Légy vele jóban, mert minden úgy történik itt, ahogy ő akarja.
Ezek a hírek nagyon megleptek és nagyon felizgattak. Alig aludtam valamit, az unokabátyám vadul horkolt mellettem és én becsukott szemmel fantaziáltam a sötétben. Kerestem a szocialista és vörös gazember szavak értelmét, valami rosszat, valami rendkívülit sejtettem mögöttük, gondolataimat aztán összekötöttem az asztalos és az öregasszony szintén érthetetlen szerelmével s végre úgy éreztem, most már világos előttem minden. Csak éppen megnevezni nem tudom a dolgot. Hogy Imre szerette az öregasszonyt? Hát miért ne szerethette volna, nem utolsó dolog lehet ilyen öregasszonyhoz fészkelődni. Az unokabátyám is bizonyára csak irigységből haragszik az asztalosra.
Csak az a kis nyitott seb ne volna az asszony jobb szeme alatt!
Reggel a többiek korán elmentek, én még az ágyban maradtam s akkor aludtam valamicskét. Későn volt már, mikor az asszony fölkeltett, hozzám nyúlt, hogy fölrázzon és meleg tejet adott inni az ágyban. Kint már főtt az ebéd, leült egy székre beszélgetni. Szája körül körbe mentek a ráncok s alig volt több huszonöt szál hajnál a fején. De határozottan nem volt olyan visszataszító, mint aminőnek az este láttam. Meleg volt a takaró alatt, égett a testem, de azért nagyon jól éreztem magam.
- Ha munkát kap a gyárban, akkor a Józsefet kidobjuk s maga mehet az ágyába - mondta. - Nagyon összeférhetetlen ember, nem szeretem. Pedig, ha az Imre akarná, még a gyárból is kidobnák. Legyen jóban az Imrével, ő nem rossz ember, csak kicsit goromba.
- Én jóban vagyok mindenkivel - válaszoltam. - Az Imre az szocialista?
- Azt mondják, de azért nem kell félni tőle, nem harap ő meg senkit.
Egyenesen szégyelltem megkérdezni az asszonytól, hogy mi is az tulajdonképpen, ha valaki szocialista. Több oldalról próbálkoztam a szó értelméhez hozzáférkőzni, végre is beláttam, hogy ő se tud többet róla nálamnál. Csak úgy közömbös dolgokról beszélgettünk és nevetgéltünk. Volt ebben az asszonyban valami szerető anyáskodás.
Mire felöltöztem, dél volt, szépen kimosakodtam, hazajött a három fiatalember s most is, mint az este, rejtett értelmű szavakkal marakodtak egymás között. Úgy éreztem, a szavaknak mindig más értelmük van, mint amit jelenteni látszanak. Ezt Imre is tudhatta, majdnem mindig másra felelt, mint amit várni lehetett volna. Az asztalfőn ült és határozottan éreztette, hogy jelentékenyebb személyiség itt a többieknél.
Az öregasszony ide-oda tipegett, mint valami ócska gépezet szolgálta az embereket.
Mély cseréptányérokból ettünk sokat és hangos szürcsöléssel, csámcsogással.
- Bort hozzak-e Imre? - kérdezte az öregasszony.
Az asztalos lármásan válaszolta:
- Már megint kérdezi? Hát hozzon, ha van pénze, persze hogy hozzon!
Hozott egy kis üveg bort, az asztalos csak egyedül ivott.
Mikor vége lett az ebédnek, megint egyedül maradtam az asszonnyal.
- Érdekes - mondtam. - Ez az Imre úgy parancsolgat, mintha a maga ura lenne.
Az öregasszony szinte boldogan nevetett.
- Öreg vagyok én már, nincs nekem uram. Istenem, hát ő ilyen természetű.
Délután elmentem hazulról s csak akkor láttam, hogy ez a mi lakásunk egy piszkos nagy tér közepén álló deszka kunyhó. A tér a város és a gyár között fekvő kiépítetlen nagy grund. Mikor a gyár dolgozott, egészen néptelen, valósággal kiközösített volt ez a hely. Annyira külön állt mindentől, hogy napokig nem tudtam a városból hazavezető utat megjegyezni. A város tetszett, sokkal nagyobb, mozgalmasabb volt, mint amiben addig éltem, könnyű volt benne a napokat elcsavarogni, s komolyan nem is gondoltam rá, hogy munkába álljak.
Otthon az öregasszony jól tartott ennivalóval és esténként a többiek engem is elvittek a kocsmába. Nem voltak nagy ivások, inkább csak a munkáról és egyéb nyomorúságos dolgokról beszéltek az emberek. Az unokabátyám megmondta, hogy ebben a szobában van a szocialisták egylete is. De ő nem tartozik közéjük, mert azok mind vörös gazemberek. Véletlenül egy sem volt vörös azok közül az emberek közül, akik a nagy asztal körül ültek, így tehát megint nem értettem semmit. De érezni már éreztem, hogy a szocialistáktól minden jóravaló embernek őrizkednie kell. Tovább aztán nem is érdekeltek ezek a rejtelmes alakok.
Egészen magammal voltam elfoglalva. Jól ettem, sokat aludtam, s ez a kényelmes állapot nagyon megsűrűsítette a vérem. Valami rózsaszínű fátyolon át takaróztak előttem a dolgok s mindent jónak és értem valónak találtam.
Egyik reggel gyufáért kimentem a konyhába, az öregasszony éppen mosakodott és ekkor megláttam, hogy milyen szép gömbölyű háta és milyen szép sovány bordái vannak.
- Ej, ej, hát nem tudott szólni, hogy kijön - visította riadtan az asszony és valahová el akart menekülni. Ijedtében egészen fölemelkedett s elfelejtette magát eltakarni előlem.
Mintha hozzá nőttek volna a szemeim, alig tudtam visszafordulni a szobába. A szoba ablaka nyitva volt s ahogy a szél megérintett, összevacogtak a fogaim, mintha hideglelésem lett volna. Ruhástól visszafeküdtem az ágyra és sokáig feküdtem szinte betegen.
Megmagyarázhatatlanul rossz kedvem volt egész délutánig. Mintha ólmot hurcoltam volna a csontjaimban, jártam a várost és bután elbámészkodtam az üzletek előtt. Egy festékkereskedés kirakata elé kerültem s ekkor fölébredtem. Ceruzák, papírok, festékek és kész képek voltak az üveg mögött s most eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem festegetni s hogy ez volt az egyetlen tantárgy, amiben első voltam az iskolában. Iskolai éveimet nagyon szépnek találtam most s emlékeztem egy vízfestésemre, egy szarvas és egy őz volt rajta zöld mezőben. A Mihály bácsi megvette tőlem ezt a képet s még most is be van rámázva náluk. Leküzdhetetlen vágyat éreztem magamban, hogy megint festeni kezdjek. Éreztem, hogy a festékhez hozzányúlni, a színt felkenni a papirosra az rendkívülien jó lehet.
Hazamentem, pénzt kértem kölcsön az öregasszonytól s vettem rajta papírt és festéket.
Napokon át otthon ültem és festettem. Régen látott képeslapok után emlékezetből mázoltam erdőt, állatokat, embereket mindig haragos vörös éggel fölöttük. A lakótársaim meg voltak hatódva a tudományomtól, az öregasszony meg éppen valami istenfiókának tartott. Odaült mellém, mikor dolgoztam s együgyű, buta dolgokat beszélt órák hosszat. De nekem az nagyon jól esett s éreztem, hogy nehezemre esne ebből a házból most elkerülnöm. Csak a papír, a festék és az öregasszony élt a számomra. Még vasárnap sem mentem el a többiekkel. Az asszony módfelett jól bánt velem s egy este hallottam, hogy az Imre nagy lármát csapott miattam a konyhában.
- Majd én eltolom hazulról, nem fog itt ingyen zabálni és festegetni! - mondta és komiszul röhögött hozzá.
Az öregasszony mint egy bárányka mekegett vissza valamit.
Az asztalos még vadabbul, még sokáig dühöngött.
De semmi nem történt. Én úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a lármát, magamban azonban végtelenül meggyűlöltem ezt a högöli embert. Ezután még közelebb kerültem az asszonyhoz.
Azóta, hogy véletlenül a mosakodásnál megleptem, majdnem minden reggel incselkedtem vele, rákopogtam, ijesztgettem, de ki azért mégsem mentem. Nem mertem kimenni, nem tudtam, hogyan lehetne hozzá közeledni, hogy baj ne legyen belőle. Pedig éreztem s egyre erősebben éreztem, hogy egyszer mégis csak hozzá fogok nyúlni. Az a kis seb az orrán igazán nem jelent semmit. Inas koromban sokat szaladgáltam egy lány után, akinek csak egy szeme volt.
Egy délelőtt főzés közben mentem ki a konyhába s akkor megtörtént minden.
Az öregasszony mélyen lehajoltan a tüzet igazgatta, el akartam menni mellette, önkénytelenül beleütődtem a földomborított testébe. A következő pillanatban nem tudtam, hogy miért jöttem ki a konyhába, mit akarhattam volna egyebet, mint őt. Lehet, hogy megmozdult alattam a föld, megfogtam, belekapaszkodtam.
- No! No! - mondta, de nem rémületet, hanem tehetetlenséget éreztem ki a hangjából.
Birkóztunk és a nyitott szobaajtó felé tántorogtunk.
- No! No! - mondta szakadatlanul. - No! No!
De egész terhével már rajtam csüngött.
Legyúrtuk a József ágyát s aztán úgy éreztem, mintha egy idegen földről érkeztem volna meg, ahol halála után újra megszületik az ember s ahová éppen ezért többször is érdemes ellátogatni.