Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Végére értem az inaskodás éveinek s ezen az estén fölhágtam a lépcsőre, ami, úgy hittem, Isten országába vezet. Valami ködös, csak a gyereket kielégítő érzés élt bennem a szabadság után. Ezzel az érzéssel szakadtam el az iskolától és léptem be Sporni úr kapuján az inasévek még súlyosabb terhei alá s most ugyanezzel az érzéssel írtam alá a szabadulólevelem, hogy a következő percben valóban szabad és új életet kezdő ember legyek! Ekkor már éreztem, hogy az inas között és az ember között némi különbségek vannak.
Átvágtam a piactéren, ahol néhány ismerőssel találkoztam, aztán úgy gondoltam, a bástyán lefelé hazamegyek. De nem. Mégis csak kicsinyesség lenne most beállítani az anyám elé s azt mondani neki: fölszabadultam, legény vagyok s most aztán gondoskodhat rólam, mint munkanélküliről. Ez így rendben lett volna, mert hiszen minden szabadulólevél csak arra volt jó ebben a városkában, hogy a fiatal legények elálldogálhassanak a piactéren, mindaddig, míg valamiféle üresedés nem történik a vasútnál, ahová azután ezer protekcióval benyomják a mesterségéből kijött, közben iszákossá lett embert. Az erő határtalan büszkesége, vagy valami halvány öntudat derengett bennem, nem tudom. Meg akartam mutatni, hogy más vagyok, mint a többiek, s ahelyett, hogy hazasiettem volna, a bástyán túl egy Farkas nevű mesterhez mentem.
Későn volt már, de a műhelyben még dolgoztak. Ez a mester egészen elkülönülten élt a többi mesterektől. Nem volt céhtag, nem volt városbizottsági tag, nem voltak sokszínű üzletfelei, a zsidó vaskereskedőnek dolgozott napról-napra és évről-évre. A kereskedő vette neki a műhelyt, ő adta a nyersanyagot s a mester hetenként szállította a kész sparherdeket. Fekete, kemény nézésű ember volt s az inasai is, akik valamennyien parasztfiúk voltak, egészen elkülönültek a város többi inasaitól. Reggel hattól este 10-11 óráig dolgoztak s az egész mesterségből semmi egyebet nem ismertek meg a tűzhelykészítésnél.
A nagy, tiszta műhely szörnyen idegenül hatott rám. A falak körül smirglizett sparherdek voltak föltornyozva. A plafonról két nagy petróleumlámpa tüzeskedett a kormos emberek fölött. Az inasok báva, véraláfutásos szemekkel csodálkoztak rám a padoktól.
- Kérem szépen, mester úr - mondtam - most este fölszabadultam s szeretnék munkát kapni.
Az ember felgyűrt ingujjakkal s kis tengerészpipával a szájában egy pillanatig szó nélkül nézett rám.
- Nem akarok a piacon álldogálni, azért jöttem.
Elvette a szabaduló levelem, nézte, nézte, aztán azt kérdezte:
- Hol van a könyve?
- Még nincs, csak ma este szabadultam.
- A tiszteletheteket nem akarja ledolgozni a volt mesterénél?
Dadogtam s ő szúrósan nézett rám.
- No jól van, hétfőn hat órakor bejöhet. Hogy mit fizetek, azt majd csak szombaton mondom meg. Tud dolgozni?
- Én voltam az első inas a műhelyben...
- No hétfőn reggel, hatkor.
Nagy félszegséggel mentem be a műhelybe s most, hogy kint voltam az utcán, győztesnek s utánozhatatlannak éreztem magam.
Vártam az anyám tekintetét. Még mindig az a fiú voltam, aki anyjához érzi magát legközelebb és az ő apró fekete szemei gyorsan pislogtak rám. Simogattak és kopogtak rajtam szeretettel.
- Beálltam a Farkashoz - mondtam - hétfőn kezdek nála. - Könnyedén beszéltem s mégis büszkeség és dicséretre éhes várakozás volt a szavaim mögött.
Az anyám nevetett.
- Nem kellett volna úgy sietned. Néhány hétig sétálhattál volna, lássák, hogy legény vagy te is.
Megcsókolt, mint a gyereket s én erősen cigarettáztam és föl-alá jártam a szobában, mint az igazán komoly, felnőtt emberek. Egész este otthon maradtam s amíg máskor valami bizonytalan távolságok húztak el a papírernyős lámpa mellől, most észrevétlen változáson mentem át s úgy éreztem magam, mint ahogyan csak a nagyon erős és jóllakott emberek érezhetik magukat. Tudtam, hogy nyitott kapuk vannak előttem, semmi nem áll az utamban, miért is ébredt volna föl bennem a mozgási kedv.
Vasárnap néhányszor elsétáltam egy szőke lány háza előtt, nem találkoztam a lánnyal, de mintha nem is nagyon óhajtottam volna a vele való találkozást. Észre se vettem hogyan, de kitévedt az életemből. Sokszor egészen kis dolgok nagy fordulópontokat jelentenek az ember életében s erősen éreztem, hogy én most egy ilyen fordulóponthoz jutottam. Minden gondolatom a másnapon volt. Hogy és miképp is lesz holnap? Valami félelemérzés zsibongott bennem az idegen hely s az idegen szerszámok iránt.
Az anyám tiszta kék ruhát, szappant, törülközőt és tíz órára kenyeret csomagolt össze.
Korán feküdtem le. A lámpa még égett, testvéreim ingben hancúroztak és én néztem az asztalra készített csomagot. Valami együgyű meghatottsággal voltam eltelve. Reggelre ez az érzés még jobban elhatalmasodott rajtam és mikor a műhely ajtaja elé értem, aligha tudtam volna valami hirtelen kérdezősködőnek a nevemet megmondani. Bizonyosan ez a nap sem volt jelentősebb az életemben, mint mikor inasnak jelentkeztem s akkor azt hittem, én leszek az, aki a világot ki fogja fordítani sarkaiból, most határozottan gyáva voltam ahhoz, hogy a műhelyajtó kilincsét megnyomjam.
A mester és az inasok már készülődtek a munkához. Pedig még nem volt egészen hat óra.
- No, milyen pontosan megérkezett! - mondta a mester, rám azonban úgy hatott, mintha nem is ezt, hanem valami mást akart volna mondani. De többet nem beszélt erről a témáról. Zárkózottan keserű ember s lehet ez is az egyik oka annak, hogy így magára maradt a városban. Az én számomra ez így nagyon rendben volt. Kiadta a munkát, egy inast küldött segítségül, aztán ő is dolgozni kezdett. A főpadnál a sarkon volt az ő satuja, úgyhogy a fejét se kellett felemelnie, hogy az egész műhelyt szemmel tarthassa. Én ezt csak később vettem észre.
Amitől féltem, hamarosan bekövetkezett, vagy lehet, hogy az egész csak az én előzetes félelmemnek volt a következménye. Éreztem, hogy amióta fölszabadultam, valósággal megkukultam. A munka sehogy sem akart menni a kezem alatt. Láttam, hogy az a kis paraszt kölyök, aki az inasom volt, sokkal ügyesebben nyúl a dolgokhoz, mint én, sokkal jobban engedelmeskednek neki a szerszámok, mint nekem. Egy sparhelt összeszegecselésén dolgoztunk, csurgott rólam a veríték, hallottam, hogy a kalapácsom milyen falsul kopog a pléhen. Ha eddig azt hittem, hogy én egy kész és jó mesterember vagyok, akkor most be kellett látnom, nagy tudományommal még csak a szerszámok biztos kezeléséig sem jutottam el. Néha gyáván körülnéztem s néha észrevettem, hogy a mester szemei állhatatosan rajtam legelnek. Eszembe se jutott a becsomagolt kenyérdarab s délben a mester nevetve azt mondta:
- Hagyja már abba, még megrúgja magát az a sparherd.
De nem is nevetés, inkább csikorgás volt az, ami a bajusza közül átszűrődött.
Én is nevettem. Mit tehettem volna egyebet?
Otthon örömmel fogadtak. Most ez sem esett jól s délután kezdődött elölről a harc a szerszámokkal, a pléhvel és saját magammal a mester leselkedő szemei alatt. El sem tudtam volna képzelni, hogy mindez nagy részben azon múlott, hogy kissé gömbölyűbb nyele volt a kalapácsomnak, mint amilyennel Sporniéknál dolgoztam s hogy kissé tágasabb és tisztább volt a műhely, mint amilyenben én felnőttem. És a felelősségtudat, aminek nem tudtam nevet adni, de ami kegyetlenül felágaskodott bennem, megkötötte a kezeimet és éjjelre-nappalra kibérelte az agyvelőmet. Ameddig inas voltam, terhesnek, szinte kibírhatatlannak éreztem a munkaidő hosszúságát, de ha kiléptem a műhelyajtón, az egész mesterséget magam mögött hagytam. Mint valami fiatal kakas szaladtam a lányok után, gondtalanul táncoltam és ittam, ettem, ha valamihez hozzájutottam, ami ízlett. És minden ízlett és minden ingerelt. Most lassan-lassan egészen megváltoztam. Túlfeszített erővel dolgoztam, ügyetlenül, lelki egyensúlytalanságban s ezt a zűrzavart elvittem magammal az éjszakába is. Nem a lányokra gondoltam. A szexuális forróságok helyett a rámhurcolkodott pléhtömbök alatt vergődtem, a sötétben megjelentek a mester szemei, messziről jöttek és nőttek, nőttek és szédületesen forogtak, nagy sugárzás áradt körülöttük, végre megültek egy tű hegyén és lassan, keservesen véreztek.
Kimerült és gyáván együgyű lettem.
Szombaton este megkaptam a fizetést. Egy hétre, 84 munkaóráért hetven krajcárt.
A mester azt mondta:
- Nem szeretek segédekkel dolgozni, erre csak ráfizet az ember. De hétfőn azért bejöhet.
- Hetven krajcár - morogtam kint az utcán. - Hetven... egy forint - nagyon nekikeseredtem. Egy forint húsz krajcár, egy forint húsz, egy forint húsz.
Otthon azt mondtam az anyámnak: egy forint húsz krajcárt kaptam egy hétre s nagyon megdicsért a mesterem.
- Hetven krajcárt adok magának, a többi most kell nekem.
Egész vasárnap a vásártéren lődörögtem, még csak cigarettám se volt. Féltem az ismerőseim elé kerülni. Este az apám el akart vinni a kocsmába, azt mondtam, hogy beteg vagyok. Korán mentem aludni.
Négy hétig dolgoztam ebben a műhelyben. Valósággal lesoványodtam, belebetegedtem a harcba, amit a mindennapi munkán keresztül tulajdonképpen magam ellen folytattam. A tegnapi elégedettségem s a tegnapi szokásaim ellen. Később észrevettem, hogy mindez a mester állandó jelenléte miatt történik így. Állandóan magamon éreztem ezeket az ellenőrző szemeket, égették a hátam, elzárták előlem a világosságot, s kalapácsom alatt meggörbítették a szegecset.
Szerettem volna valahogyan kiszabadítani magam ebből a kalodából. De ehhez se volt bátorságom. Mint a vak ló gázoltam át az egyre következő és kifogyhatatlan napokat.
A negyedik hét péntekjén nem keltem ki az ágyból, hogy az anyám ébresztgetett. Kilenc óra lehetett, mikor öltözködni kezdtem. Vidám voltam, vicceket mondtam s valósággal fürödtem a lavórban.
Aztán azt mondtam az anyámnak:
- Adjon két hatost, valami jót akarok csinálni.
Beültem a műhelyhez legközelebb eső pálinkamérésbe. Már hetek óta nem ittam s most egy deci borovicskát kértem. Fölhajtottam és úgy éreztem, mintha kést nyeltem volna. S ez a maró szesz lassan-lassan kezdte lenyakazni bennem a félelmet, a félszegséget, ami heteken át annyira eluralkodott rajtam.
- Még egy decit.
Most elbánok vele, gondoltam s kissé tántorogva, de nagy erőtudattal nyitottam be a műhelybe.
A mester az én félbehagyott munkám fölött állt. Mintha valamit magyarázott volna az inasoknak. Mikor meglátott, hangosan fölnevetett.
Megálltam. Valamiféle vasdarab került a kezembe, dobni akartam vele abba az irányba, ahonnan a hang jött. De ebben a pillanatban sötét lett körülöttem s csak a két gyűlöletes szem indult meg felém s nőttek és sugároztak és forogtak, rám szakadtak és egészen eltemettek.
Másnap reggel azt mondta az anyám, hogy egy inas hozott haza véresen és utálatosan összemocskoltan.