Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
Ramon Novarro új filmjéhez nem sok érdekes megjegyzést lehet fűzni. Amerikai átlagfilm, pompásan fotografálva, jó mesterségbeli készséggel rendezve. A színészek játékprodukciója is jó átlagon mozog, beleértve a főhősnek játékát is. Rutinosan közvetlen és egyszerű az alakításuk. Mint az amerikai drámai színészek majdnem kivétel nélkül: nem mondanak semmit, de azt azután jól mondják.
A darabra, mint amerikai sablonra kell rámutatnunk. Mert nem is kell 800 amerikai filmet végignézni, mint azt egy lelkiismeretes német kritikus tette, hogy rájöjjünk arra, hogy ezeknek a filmeknek özöne néhány mesesablon soványabb vagy kövérebb változatánál nem egyéb. «A kis kadet» a legszokottabb témához tartozik és jellegzetes reprezentánsa annak.
Mi ez a séma? Expozíció: a férfi és a nő összekerülnek. Itt csak egy lehetőség mutatkozik a sujetíró vagy a rendező számára: a férfinak és nőnek összehozását ötletes, nem elcsépelt körülmények között teremteni meg. A mi esetünkben az összehozás alkalma egy báli mulatság, ami igazán nem mondható újszerű miliőnek ilyen célokra. Az előzmények azonban mégis visznek valami ötletet a megismerkedésbe. A kis kadet csúnya barátjáról ítélve, csúnya nővért vár, hogy azután kellemesen csalódjon. A csúnya fiútestvérnek női alakban való átkopírozása a film legszellemesebb és legfilmszerűbb trükkje, a fantáziakép képszerű kivetítése.
A bonyodalom: a férfi és a nő között az Akadály, amely az amerikai filmekben háromféle: 1. Félreértés a nő erényessége, a férfi hűsége vagy szolidsága szempontjából. 2. Vagyoni különbség. Vagy a férfi vagy a nő szegény. 3. Az intrikus, akinek majdnem mindig van bajusza, de minden esetben gazdagabb a hősnél. Ő is a nőt akarja (esetleg csak zsarolni), a nőért azonban szemtelen, alantas, férfiatlan eszközökkel küzd. «A kis kadet»-ben ez a harmadik eset aktuális.
A téma kibontakozásában elhárul az akadály. Az első esetben tisztázódik a félreértés, a második esetben kiküszöbölődik a vagyoni különbség. Valamelyik fél örököl vagy valami más módon jut munkanélküli jövedelemhez. Mert nagyon érdekes, hogy a «demokrácia» és a munka Amerikájának filmjeiben a dolgozó ember többnyire csak staffage-alak, többé vagy kevésbé komikus mellékfigura. Megnyilvánul mégis valami demokrácia: a vagyon helyrehozza a születési különbségeket. És láttunk már doktorkisasszonyt cowboyhoz, tanítónőt rendőrhöz menni feleségül. Lehet az is, hogy ilyesmi csak a «romantika» kedvéért van. A jó öreg Európa ebben a tekintetben még meglehetősen el van maradva. Ha az európai filmen a gróf olyan gyógyíthatatlanul szerelmes az erényes masamódlányba, hogy csak házassággal tudja megoldani a helyzetet, akkor a masamódleányról is ki kell derülni, hogy grófi származású, vagy legalább is bárói házban ringott a bölcsője, de később elcserélték.
Visszatérve az amerikai filmre: leghálásabb intrikussal dolgozni, mert itt lehet a befejezést is leghatásosabban kierőszakolni. A befejezést egy parázs üldözésnek kell megelőzni és lehetőleg egy brutális verekedésnek vagy dulakodásnak, ami alatt a nézőnek izgulni kell, mert elsülhet a revolver és nem az intrikust öli meg, hanem a hőst. Véletlenül elsült revolver azonban ritkán intézi el és ritkán oldja meg a drámai bonyodalmat, mert rendőri vizsgálattal és miegyébbel komplikálná feleslegesen az ügyet.
Az intrikus eltávolításának más sablonja van. Enyhébb és finomabb esetekben leleplezve, megszégyenítve, önként odább áll, súlyosabb esetekben azonban beleesik abba a verembe, amelyet a hősnek ásott: elsodorja a vízáradat, amelyet ő indított meg, belefúl a folyóba, amelybe a hőst akarta belefojtani, bennég a házban, amelyet a hősre rágyújtott, vagy pedig önmagát robbantja fel a vetélytárs helyett. Egyszóval: eléri őt, a gonoszat, az isteni igazságszolgáltatás sújtó keze.
A befejezésben semmi akadálya nincs annak, hogy a hős a jól megérdemelt jutalomhoz jusson. Ez a jutalom lényegileg mindig ugyanaz, formája tekintetében azonban két nagy korszakra oszthatjuk az amerikai filmművészet történetét. Az ősidőktől kezdve körülbelül a világháborúig oltár és esküvő lehetett csak a végső akkord. A világháborútól napjainkig az oltár és esküvő csak burleszkekben és vígjátékokban aktuális. «Néhány év múlva» felírással bevezetett jelenet, gyerekkel és családi boldogsággal, szintén kezd már a divatból kimenni és a burleszkekbe szorulni.
Az oltár és esküvő helyett ma már egy megelőző momentum szerepel, mint elengedhetetlen befejezés: szolid, minden érzékiségtől mentes öleléstől kísért összecsókolódzás, second planban, utána minden jót sejtető képsötétülés vagy blendezáródás.
Senki sem mondhatja, hogy az amerikai filmművészetben nincsen evolúció: ez a befejezés a «pars pro toto» érdemes esztétikai elvének teljes és pontos megvalósítása.