Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
«...mert én szeretem Magyarországot gyermekkorom óta, mikor mámorosan olvastam Petőfi költeményeit valami gyenge olasz fordításban. Szentül hiszem, hogy egyszer én is eljutok a titokzatos Duna partjaira és nem egy szép lapot fogok írni a tiszta és nemes magyar lélekről. Nem tudok magyarul és bizonyára nem is fogok tudni soha, de olyan világosan fogok tudni olvasni az emberek szemeiben és a friss természetben, hogy bizonyosra veszem: élesen és tökéletesen meg fogom érteni az önök elnyomatásának drámáját. Mert «amore mi muove che mi fa parlare»; ezenfelül pedig a mély érzésű népeknek, amilyenek önök, nincs szükségük arra, hogy világgá üvöltsék szenvedésüket. Ott tükröződik az minden mozdulatukban, felismerszik a puszta tekintetükben is.»
Így önti ki szívét előttem, kicsiny és bánatos ország ismeretlen tollforgatója előtt a távoli író-testvér, boldog és napfényes haza gyermeke. Ha nem a könyveit küldené, amelyek immár a világhír szárnyára kapták nevét, ha csak ezt a meleg és testvéri ölelést adná a messzeségből, a kék Adria partjai mellől, akkor is a szívembe zárnám, akkor is emberi és magyar szeretettel lobogtatnám meg levelét, hadd lássa minden magyar író, hogy nem vérzik és nem szenved hiába: távoli szívek figyelik vívódásainkat és lobogásainkat és az ilyen üzenet a bizonyság, hogy lesznek szószólóink, ha egyszer majd az igazságtevés napja fölvirrad.
De ő nemcsak ezt a testvéri biztatást küldi, hanem a könyveit is, közöttük a legújabbat (La vera colpevole), amely eddigi alkotásában a csúcspontot jelzi. Könyvei is mint a levele: csupa élet és lélek. Valami szuggesztív melegség árad ebből az emberből, a mindent megértés és mindent megbocsátás könnyes jósága itatja át minden sorát. Ez a lelki habitusa megnyilatkozik már ifjúkori alkotásaiban is, és mikor azt mondjuk, hogy első írásai óta művészete hatalmasat fejlődött, ezt csupán a művészi eszközök alkalmazásának, a szerkesztésnek és az előadásnak tökéletesedésére vonatkoztatjuk, de hangsúlyozzuk, hogy lelkisége, mindent átfogó jósága, mélységes humanizmusa már ifjúkori munkáiban is éppoly teljes és duzzadó, éppoly jellemző bélyege egyéniségének, mint legutolsó, legtökéletesebb írásaiban.
Magyarul eddig két munkája jelent meg, egyik a «Sturm und Drang» korszakából való «La vergine e la mondana» (A szűz és az utca lánya) a másik a «Dov' č il peccato č Dio» (Megváltó bűn). Ha ezekhez vesszük a La vera colpevole címen most megjelent novelláskötetét (Aquila, Casa editrice Vecchioni 1926), Puccini művészetének három jellemző fejlődési fokozata áll előttünk.
Az elsőnek invenciója nem egészen új: a lélekben tiszta és romlatlan utcalány alakja már nem egyszer felbukkant az irodalomban, de eredeti az a mód, ahogyan Puccini a fanyar és pedáns szűzzel szembeállítja. Nina, az utcalány csupa szív, csupa könnyes jóság, csupa lángoló vágyakozás a megtisztulás után - míg Delila, a szűz, csupa ridegség, számítás, pontosság, érzéketlenség. Amaz ellobban tiszta vágyai tüzében, emez hidegen elveti magától az élet minden szépségét és önző erőszakossággal keresztülhajtja minden akaratát. Kettejük közt ingadozik az ifjú művész sorsa: Giorgo festő típusa az akarattalanságnak, amely végül is földre húzza fel-fellendülő szárnyait. Az alakok szembeállítása itt még túlságosan éles, a regény erkölcsi tézisének kihangsúlyozása kissé túlságosan erős, az előadásban tombol az ifjúság naiv és lelkes lendülete, de máris benne van in nuce az igazi Puccini: minden sorában túlcsordul az érzés, benne lüktet az író meleg szíve és nemes emberszeretete. Ez a regény az emberi jóság könnyes himnusza.
Már új Puccini jelentkezik a «Megváltó bűn» komor lapjain. Problémája: egy papnövendék lelki gyötrelmei és vergődései, a családi érzés és a hivatás tragikus összeütközése, a bontakozó ifjúkor vívódásai, nagyralátása, keménysége, önző kegyetlensége - annyira új, el nem csépelt, mély és friss, egyúttal sötét és komor, mint valami beethoveni sorsszimfónia. Széles regiszteren, búgó és komor akkordokban jajdulnak fel lapjain az ifjúkor szenvedései - és itt is száműz minden sablont: a gyermekszerelem világfájdalmas romantikájának, hamis pátoszának egyetlen sornyi helyet sem ad. Ez a Puccini már nemcsak a mély és meleg lelkiségben, hanem a művészi eszközök alkalmazásában is a maga új útjait járja: esemény alig van ebben a regényben, ami van, az is apró, jelentéktelennek látszó, de ezeket az apró történéseket hallatlanul felfokozza, komoly és döntő élményekké magasítja a fiatalember szenzibilitása. Egyetlen nagy esemény van a regényben, amely külsőségeiben is nagy: a nagyanya halála; ez a pointe, ez oldja meg a fiatalember tragikus problémáját. De az író ennek az eseménynek a külső jelentőségét is lefokozza azzal, hogy már elejétől fogva előkészíti rá az olvasót s a nagyanya halála előbb leviharzik szemeink előtt az ifjú lelkében, úgy, hogy mire a valóságban bekövetkezik, emberi jelentősége eltörpül nagy, felszabadító, lelki jelentősége mellett. Itt már Puccini a belső, a lelki történések rajzának mestere. És már előadása is gazdaságosabb, gondosabban mérlegeli a szavak valőrjét: minden szava könny, fájdalom és gyötrelem, de minden szava könny, fájdalom és gyötrelem, de minden szava tragikus igazság. Az ifjú Araldo Corleoni vívódásaiban Puccini művészetének leglelke: a pesszimizmus és a megbocsátó humanizmus ölelkezik.
Furcsa kettősség, de meg kell állapítanunk: a melegszívű, szuggesztíven érzelmes Puccini új könyvében a pesszimizmus az uralkodó elem és így a La vera colpevole-vel elérkezett művészetének harmadik fejlődési fokozatához. Nem naturalizmus ez, nem realizmus, nem szimbolizmus, hanem egy melegszívű művész miniatűrszerű filozófiai lélekrajza. Elgondolásában, témái megválasztásában vérbeli pesszimista; maga mondja a könyv ajánlásában: «ez a könyvem, legalább is szellemében, leopardiánus», és könyve jeligéjéül is Leopardinak három megdöbbentően kegyetlen sorát választotta. A kötet 16 novellája mind megannyi regény. Eseménytartalma mindegyiknek van annyi, hogy Puccini bátran regényekké is formálhatta volna őket, vagyis más szavakkal: külső történés éppúgy alig van bennük, mint az előbb említett regényekben. De mindegyik külön probléma, véres és halálos problémája tragikomikus életünknek s Puccini művészete éppen abban diadalmaskodik, hogy egy-egy rövidlélegzetű novellába életek és sorsok szenvedéseit és tragikumát tudja mesteri szemléletességgel és megdöbbentő reliefben összesűríteni.
Magában véve is merészség ma, a regényláz idején, novelláskönyvvel lépni az olvasók elé. Puccini azonban olyan művésze a novellának, amilyen Maupassant óta aligha volt. Csakhogy a novella nagymesterével ellentétben nála a súlypont nem az eseményen vagy a csattanón nyugszik, hanem a belső történésen. Ha rokonát keressük a világirodalomban, Pontoppidanra kell gondolnunk. Csakhogy Puccini, hogy hasonlattal éljünk, minden földi salaktól megtisztítja anyagát, szinte átlégiesíti, átpszichologizálja s innen van, hogy előadásában minden úgynevezett jelentéktelen emberi probléma is hallatlan fontosságot nyer, valaminthogy e könnyes életben nem is a hangos és robajos események a legfontosabbak, hanem a csöndes tragédiák, a néma és emésztő szenvedések.
És Puccini páratlanul éles szemmel látja meg az emberi szenvedéseket és keresi okaikat. Minden novellája egy-egy tragédia, egy-egy tragikus probléma, amelynek nyitját finom műszerrel bontogatja. Ki a bűnös abban, hogy apák és fiak, testvérek, rokonok, gyermekek annyira nem értik meg egymást, sőt halálos gyűlölettel keserítik egymás életét? Ki bűnös a szabadságos katona öngyilkosságában, a túltengő önérzet gyilkosságra vetemedésében a zsarnok apa tragikus elégedetlenségében, a serdülő leány feslő érzelmeinek durva visszafojtásában? Az élet, alkotottságunk, beidegezettségeink, szívós hagyományaink, amelyeknek nevében annyi emberi élet és egyéniség hull a vigasztalan földi megsemmisülésbe.
Ennek a firtatása adja Puccini problémáit, amelyek messze túl vannak a sablon-novella szerelmi-bonyodalom-receptjén. És véleményünk szerint ebben ütközik ki legjobban Puccini őszintesége: valóban az élet és a lélek érdekli, nem pedig az immár mesterkélt és könyvszagú szerelmi problémák és ez a mélységesen komoly érdeklődése avatja az emberi szenvedés költőjévé. Sötéten látja az emberi életet: tragikus végzetek és predesztinációk gubbasztanak sorsunk felett, mint fekete madarak, nem látjuk őket, nem tudunk védekezni ellenük; karmaik a szívünkbe vágnak, megtépázzák az életünket és kegyetlen csapásaik alatt elvérzik a szívünk s elfonnyadnak az álmaink. Az életben nincs igazság, az ember mindenhol csak durva telhetetlenséget lát s mindenki csak azon mesterkedik, hogy embertársainak fölébük kerekedjék. De akárhogyan, akármilyen csalódások árán is: élni kényszerűség! És ha az ember nem akarja végigszenvedni a maga tehetetlenségének siralmas színjátékát, akkor álarcot kell illesztenie az arcára és fel kell vennie a harcot (La vergine e la mondana). Senki sem tud megváltozni, mert a természet erősebb nálunk és nem engedi elmosódni azokat a jeleket és bélyegeket, amelyekkel megjelzi a teremtményeket és ezek hiába is igyekeznének letérni a maguk erejében a sorsuk által kijelölt és megszabott ösvényről. (U. o.)
Puccininak ez a sötét életszemlélete tiszta pesszimizmus, amely Leopardi óta nem szólalt meg ily megrázó hangokon az olasz költészetben. De költészetének ezen a sötét hangulatán enyhít az a mélységes emberi jóság, amellyel mindenkinek meg tud bocsátani, mert szerinte alapjában véve mindenki az életnek, születésének a tragikus áldozata, sorsáért tehát elsősorban nem önmaga felelős. Ez a mindent kiegyenlítő nemes humanizmus emeli Puccini értékeit túl az olasz irodalom keretein és avatja őket az emberiség közös kincseivé, a világirodalom nagy értékeivé.
Éppen ezért művészete nem csupán, sőt, éppenséggel nem szórakoztató és felületes, bravúros és csillogó játék, hanem lélekkel átitatott élmény, nemes és nagy emberi cselekedet. Fent említett levelében írja ezeket a sorokat, amelyek száz szónál hívebben jellemzik egyéniségét és művészetét: «Az én művészetem nem játék és nem tréfa, hanem dráma és szenvedés. Hiszem, hogy a La vera colpevole jobban fog tetszeni, mint regényeim; magam szerénytelenség nélkül a legjobb munkámnak tartom: két esztendő rettenetes szenvedéseit sírtam bele».
Aki elolvassa a könyvet, érezni fogja ennek a vallomásnak a mélységes őszinteségét.