Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Kelemen Viktor: A bűn
Máté a dombtetőn, a kápolna küszöbén ült, hátát a rozsdás vasajtónak támasztva; térdén nyitott könyvet tartott, de nem olvasott; az őrtálló két terebélyes szilfa árnyékából fénytelen tekintettel révedt a mélységbe. A domb alján fehéren és kihaltan vonult az út és távolabb szeszélyesen kígyózott a kis folyó, füzekkel, jegenyékkel és bodzabokrokkal szegélyezve.
Máté júniusban múlt tizenhat éves. Vékony alakját könnyű vászonruha fedte, keskeny lábát városias félcipő borította és karcsú kezét remekmívű gyűrűk ékesítették. Homlokába omló lágy, szőke haja, bánatos, barna szeme, finom metszésű orra kissé duzzadt, félig-nyílt szája, kerek, erőtlen álla és gyengéd, tejfehér bőre, amit csak az orr tövében tarkított néhány szeplő, arcának lányos kifejezést kölcsönzött.
Lent, a falu lombsátorából felszökő templomtoronyban megkondult a déli harang és az érces, öblös zengés lomhán végighömpölygött a tikkadt völgy felett, amely megadóan tárta ki buja ölét a kora-augusztusi nap termékenyítő csókjainak. Máté fölriadt tárgyatlan merengéséből, szalmakalapja és botja után nyúlt, amely a fűben hevert és fölállt. Derekában tompa zsibbadást érzett; kissé elvonta száját, nyújtózott, azután öreges, hajlott testtartással, lassú, fáradt léptekkel megindult lefelé a domboldalon a kálvária kezdetleges stációi között. Néhány lépést hajadonfőtt haladt, majd föltette kalapját. Nem bírta elviselni a nap tüzét.
A domboldal közepéig ért, mikor az út fordulójában halványsárga folt bukkant elő. Máté megismerte Ágotát, a szíve megdobbant. Meglassította lépteit, hogy a lány utolérje. A domb lábánál összetalálkoztak. Köszöntötték egymást, néhány közömbös szót váltottak, azután együtt indultak a falu felé.
A lány, bár huszonharmadik évét taposta, tizennyolcnak sem látszott. Rövidrenyírt, acélfekete hajába keretezett napbarnított arcából messzire világított élénk, halványkék szeme. Nem kicsiny, de szabályos orra, hullámos szája és merész álla érzékiségre vallott. Fiúsan karcsú, mégis telt termetére vékony ingruha simult, amit csípőjén keskeny fehér öv fogott össze; és kivágott cipőt viselt, harisnya nélkül. A folyótól jött, ahol fürdeni szokott; fürdőruháját kis hálóban kezében vitte. A pipaccsal, búzavirággal beszórt árok szélén, az ösvényen rugalmas, könnyed léptekkel haladt a bágyadt Máté előtt, aki mohó szemmel figyelte a karcsú bokájú, meztelen lábszárakon az izmok ingerlő játékát.
Elérték a kis kovácsműhelyt a falu szélén, majd egy korhadt fahidacskán áthaladva, befordultak a fallal övezett ház tágas udvarára. A nyitott verandán terített asztal mellett ült Ambrus gazda és felesége, Katalin, aki éppen megyeszerte híres savanyú levesét töltötte be. Üdvözlés után Ágota és Máté is asztalhoz ült. Az ebéd kényelmesen folyt, Ambrus szakadatlanul evett és újságot olvasott; Ágota a fürdés apró kellemességeiről beszélt Katalinnak. Világos szeme, mosolygása közben elővillanó fehér fogsora, amely ép és erős volt, mint fiatal farkasé, beragyogta arcát, amelynek barna bőrén hamvason átizzott a vér pirossága. Máté szótlanul ült székén, tányérjába meredve. Egyszer az Ágota lába hozzáért, ekkor összerezzent, mintha villamos ütés érte volna. Ímmel-ámmal evett néhány falatot. A lány átható szépsége zavarral, félelemmel és szomorúsággal töltötte el.