Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A filmművészet új halottjának, Rodolpho Valentinónak neve fogalom volt és mindjárt hozzátehetjük: volt ennek a fogalomnak valami nagyon is lekicsinylő jelentése. Valentino, a szépfiú, «az isteni Rudi», a masamódkisasszonyok és szobalányok bálványa, a közönség-szavaztatásoknak éveken keresztül veretlen nyertese, örököse Waldemar Psylander népszerűségének.
Pedig igazságtalanság lenne Valentinót így intézni el. Van Valentinónak néhány filmje, Az Apokalipszis négy lovasa, a Krisztus isten csókja és még egy-kettő, amelyekben vitathatatlan színészi valőröket árult el. Színjátszó egyéniségének egész diszponáltsága volt a lágy és feminin lelki attitűdökre, amelyek azután nagyon alkalmassá tették a rossz értelemben lírai, limonádésan érzelmes hatások kihangsúlyozására.
A giccshatásokat a tömeg elfogadta és kereste, Valentino és rendezői pedig igyekeztek kielégíteni ezt a tömeget. Rendezői folyton a szépfiút akarták szervírozni és minden jelenetet a szépségére akartak beállítani. Filmjei tele lettek keresett jelenetekkel és így alakításaiból igen gyakran hiányzott az az érték is, ami pedig az amerikai filmszínészek egyetlen erénye: a közvetlenség. Ő maga, megszédülve a pénztől és a népszerűségtől, meg sem próbált olyan szerepet keresni, amelyben kibányászhatta volna saját nemesebb és komolyabb kvalitásait. Így lett és így maradt jellegzetes színészi alakja a filmművészet mai primitív korszakának, amelyben a látványosság és a külső szépség dominál a belső értékek fölött.
Valentino lett, ami lett, mert nem tudott áldozatot hozni szebbik énje kedvéért. Végzete volt szépsége, amely nélkül talán többre vihette volna. Nem karrierben, hanem művészetben.